Állunk rendelkezésére!

Tanítónapra

Éveken át gondoltam, hogy így tanítónap tájékán nekem is illene megköszönnöm a sok szépet és jót, amit a tanítóimtól kaptam, de mindig csak halogattam. Gondoltam, valaki, aki erre érdemesebb és jobb tollforgató, majd megteszi helyettem. Sajnos, rá kellett jönnöm, hogy az én gondolataimat, érzéseimet, emlékeimet csak én tehetem közzé.

A mi időnkben a tanítókat több tisztelet övezte, mint ahogy ez ma van. Bizony, nálunk, ha egy kisdiák nem figyelt, rendetlenkedett, meghúzták a fülét, haját, vonalzóval körmöst vagy tán nyaklevest is kapott. Panaszkodni otthon nem is mertünk, hisz minden szülő a tanítónak adott volna igazat. „Ha nem rendetlenkedsz, és szót fogadsz, nem kapsz körmöst.” Főleg falun a tanítók szervezték a kulturális életet is, nálunk, Felsőszemeréden a Kliment házaspár. Ők készítették a diákokkal és a fiatalsággal az ünnepi megemlékező műsorokat. A hosszú téli estéken színdarabokat, táncokat tanítottak, és a zenei nevelésünkről is ők gondoskodtak. A hatodik osztályt már Ipolyságon folytattam, mert nálunk csak 1–5. évfolyam volt. Így ismerhettem meg a legjobb osztályfőnökömet, id. Szkladányi Endrét, Dobos tanár urat, akitől először hallottam (tananyagon kívül) a letűnt civilizációk hatalmas kultúrájáról, technikájáról. A hölgyeket sem hagynám ki a sorból, Béla Manyát és Vass Katinkát, hisz a szigorú tananyag mellett a finom nőies viselkedést, öltözködést is elsajátíthattuk őket figyelve. Nem utolsósorban megismertem sokunk kedvenc tanárát, Vass Ottót, aki megszerettette velünk a verseket, és mindig megígérte és betartotta, „ha jók lesztek, az óra végén elmondok nektek egy verset”. Mi pedig figyeltünk, és jók voltunk, hogy hallhassuk. Beleültette a költészet szeretetének csíráját a szívünkbe, örök hála és köszönet érte, hogy ekkora ajándékot kaptunk tőle.

A középiskolai tanárainkkal folytatnám, elsősorban volt igazgatónkkal és osztályfőnökünkkel, a szigorú, de mindig igazságos Danis Ferenccel, a mindenki Dezső bácsijával, Pál Dezsővel, a csodálatos Maszarovics házaspárral és a legkedvesebb tanárnőmmel, Szabó Etelkával. A példaképem volt, nagyon szerettem volna rá hasonlítani. Csodáltam finom, halk, választékos beszédét, a pontos és találó megjegyzéseit és kiegyensúlyozottságát. A magyar irodalmat tanította és szerettette meg velünk. Könyveket ajánlott elolvasásra, amit aztán megbeszéltünk, és elmondta a véleményét női szemszögből is: „Ugye, lányok, mi ezt nem így gondoljuk?” Formálta a gondolkodásunkat, és értékrendet adott nekünk, „az ő szemével néztünk, s ma már a magunkéval látunk”. Nem felejthetem Lupták tanárnő utolsó óráján mondott elbocsátó szép üzenetét: „Soha sem felejtsétek el, amire tanítottalak titeket!” Mert bizony a régi Nagy Tanítók a tananyagon kívül emberségre, tisztességre, becsületességre és hazaszeretetre neveltek minket. Remélem, így van ez ma is. A köszönet és hála kevés mindezért. Több megbecsülést és elismerést kellene adni azoknak, akikre a legdrágább kincsünket, gyerekeinket és unokáinkat, a jövő nemzedéket bízzuk. Isten adjon erőt, egészséget, még több hitet, kitartást, sok-sok türelmet és szeretetet ehhez a fájdalmasan szép hivatáshoz a TANÍTÓKNAK!

Marsal Edit, Ipolyszakállos

Ad Amikor diákot bánt a tanár

Vrabec Máriának a 12. számban megjelent cikke késztetett arra, hogy tollat ragadjak. 40 évet álltam katedrán, belőle majdnem a felét külföldön, de nem emlékszem arra, hogy egy esetben is megfordult volna a fejemben, hogy diákot bántsak. Ha nem tudtam segíteni, nem ártottam. Nem szégyenítettem meg diákot osztály előtt, de még négyszemközt is megválogattam, mit mondok neki, nem borultam ki, nem vittem fel a hangom, nem különböztettem meg a tanulókat származásuk és egyebek szerint. Nem használtam fel az osztályközösséget, hogy valaki ellen hergeljem. Etikátlannak tartottam, hogy a diákról távollétében beszéljek. Pedig akinek minden évben osztálya volt, számtalan gyereket, fél felnőttet nevelt, mindenféle esettel találkozott. Tudtam, hogy a diák lelke a legsebezhetőbb, egy életre megutálhatja az iskolát, a tanulást, a pedagógust. Igen, az emlékek idővel megfakulnak. A rosszra nem akarunk visszatekinteni, ahogy mondják, emlékezni csak a szépre kell.

Magyarországon történt: Férjem kisdiákként májusban megnyerte sportban a diákolimpiát, s a verseny végén eltörte a kezét. A tanító néni az év végén ezért testnevelésből meg akarta buktatni. Férjem a sportnak nem fordított hátat, de egy életre megutálta a pedagógustársadalmat. S lám, az élet iróniája, felesége pedagógus lett!

Pályafutásom végén gyakran emlegettem, hogy az újonnan érkező tanulók már nem olyanok, mint régen voltak. Akkor úgy ötévente más, újabb „diákanyag” (hogy ezzel a divatos, csúnya szóval éljek) érkezett. Az utóbbi esztendőkben tapasztaltam, hogy minden szeptember új kihívás. Más világot élünk, mint hajdanában. Az élet felgyorsult és elembertelenedett. Sajnos kevesebb a jó, a szeretetteljes, diákcentrikus, türelmes pedagógus, akiknek kijár a tisztelet, a szeretet és a megbecsülés. Az irodában akták között eltölthetjük azt a bizonyos munkaidőt, de a tanári pályán ezt nem engedhetjük meg magunknak. Egy jó pedagógusnak nemcsak tanítania kell, hanem nevelnie is, pedagógusnak, szülőnek, pszichológusnak, színésznek lennie. S ha hivatásunkat szeretjük, képesek vagyunk rá, és nem feledjük el, hogy diplomaosztáskor mire esküdtünk fel. Minden szakterületen elvárják, hogy olvassunk, művelődjünk, továbbképezzük magunkat. Sajnos, a pedagógusok között is van, aki nem hallott az új nemzedékről, amely az 1980-as évektől született és születik. Ezek az indigó-, kristály-, szivárványgyermekek. Aztán a különféle problémák is megszaporodtak, mint a hiperaktivitás, a figyelemzavar, az autizmus, a diszlexia, diszgráfia... Mennyi megértés, türelem, szakértelem kell az ilyen esetekben! Mennyire meg lehet nyerni egy tanulót azzal, hogy elbeszélgetünk vele. Megtudjuk, mi a gondja, s próbáljuk orvosolni (persze nem a tantestület elé teregetve, hogy elvessze a belénk vetett bizalmát), megkeresni azt, amiben kitűnő, dicsérni, önbizalmat csepegtetni bele. A szép szóval, a szeretettel nem elveszítjük, csak növeljük tekintélyünket. A segítő jobb odanyújtása helyett a legkönnyebb kiközösíteni, kiközösíttetni, a gyermek ellen hangolni, lehülyézni, megszégyeníteni, megütni... Ezt nevezzük lelki gyilkosságnak.

Egriné T. Szonja, Komárom

*

Az olvasottakkal csak részben értek egyet. Mert a jó diákot, aki minden szempontból szorgalmas, megtanulja a házi feladatot, nem az ablakon tekinget ki, és nem molesztálja a mellette ülőt, figyelmesen hallgatja a tanárát, nem hiszem, hogy az ilyet bántaná valamelyik pedagógus. Manapság az járja, és törvény is szól róla, hogy fizikai fenyítéssel nem szabad nevelni. Sem a pedagógusnak, sem a szülőnek. De hát akkor mi legyen az olyan diákkal, aki nem hallgat a szép szóra? Nem azt mondom, hogy azt a gyereket kékre-zöldre kell ütni-verni, de ha a tanár erélyesen rászól, letérdelteti, vagy rácsap a fenekére egy kicsit, az csak használni fog. És ha megnő, az a gyerek még meg is köszöni tanítójának, hogy annak idején erélyes volt vele. Mert volt olyan, hogy jó képességekkel megáldott gyerek lusta és fegyelmezetlen volt. Egyszerűen nem akart tanulni. A kitartó tanárnak köszönhetően viszont elvégezte a főiskolát, méghozzá kitűnő eredménnyel. Ez mind az én gyermekkoromban történt. Ha annak idején is csak úgy lehetett volna nevelni, mint mostanság, az ilyen gyermekek képességei és adottságai kárba vesztek volna. Az egyik könnyen nevelhető, a másik meg nem, a gyerekek sem egyformák, mint ahogy senki sem. Hallottam olyat is, hogy a diák verte meg a pedagógusát. Mert tudva tudta, hogy tanárának meg vannak kötve a kezei.

Vass Tibor, Köbölkút

Nagycsütörtök este

Megkezdődött a nagyböjti időszak. Ahogy a farsangi szokások is eltérőek az egyes falvakban, úgy térnek el egymástól a nagyböjtiek is. Gyermekkorom legszebb éveit szülőfalumban, Barton töltöttem, ahol az emberek nagyon vallásosak. Szívesen adakoznak a templom javára. A nagyböjti szokásaik is eltérőbbek voltak a környező falvakétól. Már kislány koromtól szerettem templomba járni. Mindig megcsodáltam a mi szép templomunkat, ahol a Jézuska lakott. Olvasni még nem tudtam az imakönyvből, de mivel érdekelt, hamar megtanultam a mise szövegét és az énekeket. Otthon is nagyon szerettem templomosdit játszani. Esténként átmentem az ángyomhoz, akinek még ott lógott a falon a szenteltvíztartó, ráakasztva a rózsafüzére. Mindig belenyúltam a szenteltvízbe, és ángyommal imádkoztunk, énekeltünk. Már akkor is szívesen vettem részt a keresztúti ájtatosságokon.

Nagycsütörtökön volt falunkban egy érdekes szokás. A szentmise után a kántor és a hívek elindultak a Szűzanyával Jézus keresésére. Körbejárták a falu összes keresztjét és szobrait, közben imádkoztak és énekeltek. Emlékszem egy gyönyörű énekre, amit azóta sem hallottam, így szólt a refrénje: „A szép Szűz Mária nagycsütörtök este szent fiát kereste, jaj, de nem találta. / Feljött már a csillag, de nem az a csillag. A szép Szűz Mária nagycsütörtök este…”

Azóta eltelt több mint negyven év. Én is elkerültem otthonról, a szomszéd faluba, Szőgyénbe mentem férjhez. Mikor a nagycsütörtöki mise után hazafelé ballagunk az utcabeli asszonyokkal, mindig elmesélem nekik ezt a szép barti szokást. Igaz, hogy mára már elmaradt. Eléneklem nekik ezt az éneket, amit ők azelőtt még sosem hallottak, pedig a két falu között csak két kilométer a távolság.

Vavrecky Teréz, Szőgyén

Ebből elég!

Nap nap mellett nagy figyelemmel kísérem az emberek mozgását, viselkedését. Már szinte rögeszmémmé vált, és beleéltem magam olyan szerepbe, mintha csak valaki megbízott volna vele. Akárcsak a lelkes Columbo hadnagyot, hogy nyomozzak. A különbség az, hogy én csak szemtanúja lehetek bizonyos eseteknek, és nem áll módomban a dolgok végére érni, lefülelni és megbüntetni a tettest. Ezért csak szomorúan nyugtázom, hogy manapság mennyire előtérbe került az agresszivitás. A szenvedő alanyok legtöbbször a nők és a gyerekek, tehát a gyengébbek. Hát igazságos ez? A megfigyelések során arra a következtetésre jutottam, hogy mi, nők sokszor mennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. A törvény megengedi, hogy az erősebb győzzön. Hát ebből már elég!

Szemtanúja voltam egy esetnek a jó múltkor, amit nagy szomorúsággal nyugtáztam. Az üzletből jöttem hazafelé. Előttem az úton egy fiatalasszony, karján kicsi gyerekkel, másik kezében egy teletömött műanyag szatyor lógott majdnem a földig. Mellette egy férfi kullogott, ruházatáról ítélve nem valami szalonképes, bizonyára társa lehetett a nőnek. Nem egy idilli helyzet volt, mert a férfi trágár szavakkal illette az asszonyt, s hogy nyomatékot is adjon szavának, itt-ott jól megrázta az öklét is. Az asszony hallgatag volt, csak a gyermekre és a táskára figyelt. Egyszer csak mit ad Isten? A táska füle elszakadt, a tartalma pillanatok alatt szerteszét szóródott, és keveredett az út porával. Szegény nő ijedtében azt sem tudta, mitévő legyen. De a férfi tudta. Mint egy felbőszült bika, nekiesett a szerencsétlen nőnek, és jól helybenhagyta. A nő meg se pisszent, karján a gyerekkel hajladozott, és szedte fel a földről, ami még menthető volt, többnyire élelmiszert, ami biztos az ebéd anyagát képezte volna. A gyermek megérezve a bajt, félelmében szipogott, de a férfi nem törődött sem a táskával, sem a gyerekkel, hanem még öklét rázva, szitkozódott a járókelők ámulatára. Eszébe se jutott, hogy segítsen a problémát megoldani. A járókelők sem avatkoztak bele. Minek? Hiába hívnának rendőrt, amíg nem folyik vér, nem lépnek közbe. Gondolják, mindennapi eset ez, nem is győznék. Ám az eset elgondolkoztató és szomorú. Az asszony tűr és szenved, a gyermek félelemmel küzd, a lelke kietlen és örömtelen. Egy egész életre megmérgeződik. Az ilyen gyermek ha felcseperedik, mit fog tudni nyújtani a társadalomnak? A család szerepe mindig fontos volt, minden korban. A gyermek fejlődésére békés, nyugalmas napokat kell biztosítani. Csak így válhat hasznos polgárokká a jövőben.

A mai társadalomnak talán nem fontos a család. A bíróság rengeteg házasságot felbont minden komolyabb ok nélkül. Aztán mindent újból kell kezdeni, ami már sokkal nehezebb. Főleg, ha gyerekek is vannak. Adják-veszik őket, mint a jószágot. Nincs ez rendjén! De ki változtasson rajta? A kormány emberei nem látnak mindent. Vagy ha látják is. Sokuknak fontosabb a pénz, a hatalom. Nagy házak, tengerparti villák. Kinek fáj az, ha szenvednek és tönkremennek a családok? Ha fájna, bizonyosan orvosolnák. Az itt leírt eset csak egy a sok közül. Én meg vagyok győződve arról, hogy oly sok ilyen van még az országban, hogy ha egymás mellé raknák őket, talán átérné az államot keresztben-hosszában.

Tóth Éva, Kassa

Kedves Vasárnap!

Mi, nők, sokan kaptunk virágot, figyelmességet, szeretetet a nemzetközi nőnapon. Én, hogy semmi jóból ki ne maradjak, saját programot csináltam, Füleken, a városi könyvtárba találkozóra indultam a Vasárnap és a velem egyidős Új Szó kedves munkatársainak a megismerésére. Évtizedek óta ismerem, olvasom a lapjukat, így részemről már nagyon aktuális volt ez a találkozás. Szerintem nagyon is jól sikerült az író-olvasó találkozó. Sokan elmondhatták és el is mondták a véleményüket, helyben választ is kaptak. Tudom, hogy már modern világ van, sokan interneten olvassák el az aktuális híreket – de szerintem az újság más, legyen az napilap vagy hetilap, annak még varázsa van, illata, viszem magammal még a kert végébe is. Több emberről, olvasóról csak tippeltem, hogy ki is lehet, de nagy örömömre megismerhettem a Dumást, akinek mindig elolvasom az írásait, de a másokét is. Egy régen nem látott rokon, Éva Kalondáról is valahogy megismert, meglepett, két kedves olvasójukkal együtt. Kölcsönösen biztattuk egymást az írásra, az olvasásra nemcsak márciusban, a könyvhónapban. Kívánok nagy szeretettel és tisztelettel a szerkesztőség tagjainak jó egészséget, sok olvasót, előfizetőt és minden jót.

Dorók Erzsébet, Nagydaróc

*

Tisztelt Főszerkesztő Asszony! Köszönöm a családom, de remélem minden olvasó nevében is a türelmét, hogy ismét elmagyarázta és megerősítette a Koperta rovat megmaradását. Mi nem vagyunk a rovat levelezői, de szeretjük a benne megjelent írások többségét. Sőt, a gyakran írók mintha ismerőseink lennének, mindig azok írásait olvassuk először, akik számunkra is érdekes dolgokról írnak, mint például a kassai Szabó István, a somorjai Puss Rudolf, a nagymácsédi Bugyi Mária, a komáromi Hostina Irén stb. A szerkesztőség nagyvonalúsága késztetett arra, hogy most én is tollat ragadva leírjam: Szeretünk, Vasárnap! És áldjuk a gépírónőt is. Tisztelettel:

A Pethes család Érsekújvárból

*

Köszönetünket fejezzük ki, hogy megmaradt a Koperta, amely sokaknak a kedvence. Öröm számomra is, ha leközlik írásaimat. Igyekszem röviden megfogalmazni a mondanivalómat, hogy a többi levelezőtársam is helyet kapjon ezáltal.

Özv. Tóth Irén, 86 éves, Komárom