Állunk rendelkezésére!

Ad Fiat piscis !

Egyetértek a cikk írójával. Nagyon hitelesen vázolta fel a hazai helyzetet. Én azonban még kiegészíteném pár gondolattal. Írásom címének ezt adnám: Fiat justitia, pereat mundus! (Legyen igazság, ha belepusztul is a világ!)

Az utóbbi időben egyre több korrupciós ügy lát napvilágot. Sok esetben viszont csak részigazságokra derül fény a kivizsgálás során. (Hogy mindez tudatos, vagy a véletlen műve, nem az én tisztem eldönteni.) Egyszerűen felháborító az olyan ítélet, mint amit a közelmúltban a trencséni bíróság hozott. A közbeszerzésben okozott cca. 200 000 eurós korrupciós ügyért Miroslav D. két év feltételes szabadságvesztést és pénzbírságot kapott. Sorolhatnám a bírósági mulasztásokat, a sok nemtörődömséget, amikor feltételezett gyilkosok, nagyformátumú bűnözők kerültek szabadlábra. Ugyanakkor a bírók 170 eurós nyugdíjemelést követeltek, mondván, ők életük során megdolgoztak érte. Szerintem az ilyen kijelentés már nem is arrogancia, hanem a demokrácia arcul köpése. Kérdés: a többség, a kétkezi munkásoktól a tudományos kutatókig, talán pihenni jártak a munkahelyükre, hogy csak 1,9 eurós nyugdíjemelést érdemelnek 2016 januárjától? Az ellenzék és a civil szervezetek nyomására visszavonták a bírók magas nyugdíjemeléséről szóló előterjesztést. (Kis igazság.) Nincs mit csodálkozni azon, hogy a lakosság többsége nem bízik a bíróságban. Amíg valamilyen formában összemosódik a törvényhozói szerv a bírósággal, addig nem beszélhetünk az igazságszolgáltatás tisztaságáról. Ezt támasztja alá az is, hogy két aktív parlamenti képviselőt (az egyik a parlament alelnöke) jelölt a hatalom az alkotmánybírósági posztra. Nos, ennyit a bíróság apolitikus helyzetéről. Bűn és korrupció volt, van és lesz minden civilizációban. Csupán a nagyság mértéke különböző, szorosan kötődnek azonban azokhoz a társadalmi formákhoz, melynek keretei között kialakultak. A múlt században prof. Alexandre Lacassagne kijelentette: „Minden társadalomnak olyan bűnözői vannak, amilyeneket megérdemel”. A volt szocialista országokban sok bűncselekmény kötődött az egykori gazdasági struktúrához. Ez a mai napig jelen van. Újjászületésüket legalizálta a 95-ös években az akkori miniszterelnök, Vladimír Mečiar kijelentése, hogy nem fogják vizsgálni, milyen tevékenységből származnak a nagy pénzösszegek, csak helyezzék bankszámlákra. Ekkor jelentek meg a maffia különböző praktikái, amit később felváltott a fehérgalléros bűnözés. Könnyen beilleszkedtek a társadalomba (tanult emberek, és tudatosan megsértik a törvényt), ugyanakkor észrevétlenek maradtak. Ezeket a személyeket bizonyos mértékben talán a rendőrség, a büntetőbíráskodás szimpátiája és a rendszer törvénybeli hiányossága is segíti. (Nem beszélek politikai összemosódásról.) Az ilyen típusú bűnözés összefügg a kereskedelem, valamint a pénzügyi rendszer módszereinek a fejlődésével. A fehér galléros maffiózók a megfelelő intézkedések érdekében korrumpálják még a politikusokat is. Fiat lux! (Legyen világosság!) a szemek előtt a jövő évi választásoknál. Nos, záró mondatnak kölcsönveszem az angol himnusz kezdősorát kicsit átformálva: „God save Slovakia!” (Isten, óvd meg Szlovákiát!)

Szabó István, Kassa

6,64 euróból bírósági ügy

Rendszeres olvasója vagyok a Vasárnapnak. A sok érdekes téma mellett a Panaszkönyvet is olvasom. Nem is segítséget szeretnék kérni, inkább leírok egy történetet, ami kicsit ironikus, de amellett tanulságos, okulásra késztető.

A történet 2008 novemberére nyúlik vissza. Lányom főiskolára járt, és éppen hazafelé tartott vonattal. Érsekújvárra megérkezve, mikor a vonat megállt, de állítólag még mozgásban volt, kinyitotta az ajtót. (Vétett a szabályzat ellen.) Szerencsétlenségére ott volt éppen egy szigorú, úgymond, a biztonságot őrző és a törvényt védő vasúti rendőr, aki azonnal a kiszálló lányom elé állt, bekísérte őt a vasúti rendőrségre kihallgatásra, ahol kb. 3 órát töltött. Elmondta a jogait, és megkérdezte tőle, tudatában van-e annak, hogy megszegte a törvényt. Azonnal kiróttak neki, akkor még szlovák korona lévén, 200 korona bírságot. Lányom nagyon meg volt rémülve, mert nem volt még dolga semmiféle rendőrséggel. Állítólag, amit csak később tudtam meg, aláírta a jegyzőkönyvet, amiben elismerte a bűnösségét (rémületében azt sem tudta, mit ír alá, ráadásul, mondanom sem kell, szlovákul volt megírva, és szlovákul is tárgyaltak vele). Állítólag kapott postai utalványt is, de ijedtségében szerintem ottfelejtette. Még azt is felrótták neki, hogyhogy nem tud tökéletesen szlovákul. Bárcsak ne lennének az érsekújvári állomáson nála nagyobb törvényt nem tisztelő állampolgárok!!!!

Aztán jött a vizsgaidőszak, és sajnos a megszabott 6,64 euróról megfeledkezett, csak valamikor 2009 áprilisában fizettük be a Szlovák Államkasszába. Azt gondoltuk, minden rendben, mindaddig, míg 2015. november 12-én jött egy saját névre szóló értesítés a 6,64 behajtásáról egy ennek megfelelő végrehajtótól, ahol már nem csak a 6,64 euróról volt szó, hanem hatalmas meglepetésemre, további bírósági költségek 110 euró nagyságban. Mivel a levélen fel volt tüntetve a végrehajtó telefonszáma, azonnal felhívtam. Az igaz, hogy nagyon kedves hölggyel tárgyaltam, de ha kedvesen mondta is, kicsit meglepődtem, hogy hiába fizettük ki annak idején áprilisban a büntetést, a vasúti társaság már 2009 márciusában átadta az ügyet a végrehajtónak, mert 15 nap késés után joga van hozzá – és nekünk ezt tudnunk kell. (Persze, ezt velünk elfelejtették közölni.) A végrehajtó nem értette, hogy őket miért nem értesítették a befizetett összegről, de konstatálta, hogy úgyis mindegy, mert ha már behajtás alatt áll az ügy, nincs mit tenni, be kell fizetni a bírósági költséget. Mert a törvény kimondja! Az igaz, hogy a bírósági költség a behajtandó összeg 6%-a, de minimálisan 66 euró. Hát így lett a 6,64 euróból bírósági ügy.

Kicsit szomorú, de emellett nevetséges, persze nincs miért nevetni. Ügyet csinálunk 6,64 euróból, miközben napról napra olvassuk, hogy úsznak el az államkassza pénzei. Hogy mennyi tudatos csaló van, akikkel nem tudnak mit kezdeni. Persze, mert ők profik, mi meg csak egyszerű, becsületes állampolgárok vagyunk, akik igyekszünk a törvény betartására, adót fizetünk, és lelkiismeretesen dolgozunk.

Tudom, hogy nem segít rajtam, csak azért írtam meg, hogy okuljon mindenki: a törvény, az törvény, és azt be kell tartani! Végül is azt kívánom, hogy ettől az ügytől nagyobb ügyek, nagyobb törvénytelenségek soha ne forduljanak elő Szlovákiában. 

Jelige: Hol az igazság???

Ad Kit utál Ön?

Szeretnék hozzászólni a Vasárnap 46. számban közölt Hunčík Péter-naplóhoz. Mellbe vágott már az elején az állítása, mely szerint a menekülteket és minket, (fogyó) szakadár magyarokat egy zsákba seper. Én még úgy tudom, hogy egyenrangú polgára vagyok Szlovákiának, még ha a kisebbséghez tartozom is, ugyanis az Alkotmányunk szavatolja. Helyeslem, hogy megemlíti a terrorizmust, a trópusi betegségeket, no meg a polgártársainkat, akik az állásukat féltik. Ön szerint azoknak, akik minimálbérért dolgoznak, vagy a minimálbérhez közeli jövedelemből élnek, nem beszélve a munkanélküliekről, vagy csak a közhasznú munkából nyomorgókról, mit kéne még, hogy toleráljanak, ha a jó gazdasági eredményeket produkáló országunk is ádáz tusát vív a munkanélküliség leküzdése érdekében, de csak sajnos mindig hosszú távú megoldásokat tud produkálni. Önnek tudnia kell, hogy hány embert érint ez a helyzet (biztos vagyok benne ugyanis, hogy a páciensei száma ebből kifolyólag gyarapodik). Országos viszonylatban a lakosság több mint 1/5-e. A mentálhigiénia, a különböző betegségek és a terrorizmus összefüggése még rendesen fel sem volt mérve. Viszont a paraszti ész azt tartja, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar. Vagy a párizsi robbantások csak ünnepi tűzijátékok voltak? Engedtessék már meg nekem, hogy ezek a malőrök igenis várhatók voltak, ugyanis ilyen tömegek bevonulása Európába magával hozza a konkolyt a búzával. A bősieket pedig ne tessék bagatellizálni, ők ugyanis csak a hatalom döntésére reagáltak, hiszen demokrácia van! Vagy nem?

Mésáros Frigyes, Párkány

Ad A szlovákiai hadiárvák kimaradnak…

Felháborodva olvastam, hogy milyen megalázóan és méltatlanul bántak el a hadiárvákkal. Aki nem magyar állampolgár (hiszen mindenki tudja, hogy ez kockázattal jár!), azt nem kárpótolja. Tehát kimaradtak a szlovák állam kárpótlásából is, mivel édesapjuk a magyar királyi honvédség katonájaként harcolt és vesztette életét, és kimarad a magyar államéból is. Ez gyalázat! Törvénymódosítással lehetne orvosolni, mert ez igazságtalanság! Miért fáj valakiknek, és miért sajnálják, ha a többnyire már idős emberek megkapnák ezt az összeget a nyugdíjukhoz? Hiszen ez nem pótolja az életet, az elvesztett édesapát! Hiszen a hadiárvák apa nélkül nőttek fel nehéz körülmények között az özvegy édesanyjukkal, aki erőn felül próbált helytállni. Akkor nem számított, amikor sok embert elvittek a háborúba, hogy milyen, magyar vagy szlovák. És mint sokan, én is felteszem a kérdést: amikor már adni kéne pár fillért, akkor hirtelen nem tartozunk sehova? Most melyik állam adjon kárpótlást az odaveszett magyar katonákért, a magyar vagy a szlovák? Nekem sajnos édesanyám is érintett ebben az ügyben, és a nagynénim is.

Jelige: Aki szegény, az a legszegényebb

Ad A politikus ember

Nagyon köszönöm a 48. szám vezércikkét. Nem vagyok politikus alkat, politikát nem tanultam, így nem politizálok. Lehetne úgy is fogalmazni, hogy nem értek hozzá. A véleményem viszont az, hogy hasznos volna, ha mindenki azt csinálná, amit tanult, amire felkészítették az iskoláiban. Tudom, hogy ez nem olyan egyszerű, de a sok hozzá nem értő ember teljesen degradálta a világot. A tanár keveset keres, elmegy hamburgert sütni. A szakács nem talál munkát, számítógépes szakember lesz belőle. A fodrász pincérként tartja el magát, a kertész takarítónő. A szakácsnő betegápoló az osztrák sógornál (ebből vígan meg tud élni), az autószerelő tévét rak össze egy gyárban. Körülbelül ilyen rendetlenség, káosz uralkodik politikai berkekben is. Erős a gyanúm, hogy a sok, politikával hivatásosan, pénzért foglalkozó embernek csak töredéke tanult politológiát, gazdaságtant, s így tulajdonképpen dilettáns a szakmájában. Ezért vagyunk ott, ahol vagyunk. A sok, a szakmához valóban keveset értő ember olyan furcsa állapotokba sodorta ezt a világot, hogy az már szinte rémisztő. A családomból hozok fel néhány példát: egy 30 éves mérnök fiatalember elment Londonba pincérnek, a diplomás pedagógus Ausztriában gondoz beteget, a hentes unokaöcsém gépkocsi-karosszériákat gyárt egy nagy multinál. Azt hiszem, ez is a nagy rendetlenségnek az oka, ami szűk pátriánkban eluralkodott. A szociban az azért megvolt, hogy mindenki a tanult szakmájában helyezkedhetett el, mert ott volt a legnagyobb esélye szakmai és anyagi téren is gyarapodni. Ez jó volt. Ezt át kellett volna menteni, de különben nem kívánom vissza az akkori világot a hátam közepére sem. A rendszerváltás jó volt, a célok szépek voltak, a dolgozók és a diákok megcsinálták a bársonyos forradalmat, aztán az elit szépen, lassan bekúszott a bársonyszékekbe, és itt a vége… fuss el véle!

Minár Cecília, Szelepcsény

Hetvenkedtünk

Mi, a Zselízi Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola 1962-ben végzett növendékei ötéves rendszerességgel találkoztunk. Három évvel ezelőtt, a tizedik találkozónk alkalmával elhatároztuk, hogy ötven év elteltével e ciklust lerövidítjük, hiszen korunknál fogva sokszorozódik azok száma, akik eltávoznak közülünk. A legalkalmasabb időpont erre a 2015-ös év volt, hiszen majd mindnyájan most ünnepeltük 70. születésnapunkat. A 31 volt diákból heten már nem élnek, a megmaradt 23-ból november utolsó szombatján tizenketten jöttünk össze. Hárman közülünk még munkaviszonyban vannak, a többiek kedvteléseiknek hódolnak, esetleg családjuk, unokáik körében élvezik nyugdíjas éveiket. És sokan még most is aktív részesei a társadalmi, kulturális munkáknak. Az ötvenéves találkozón elhangzott egy javaslat, hogy gyűjtsük össze osztálytársaink, tanáraink életének főbb mozzanatait, és örökítsük meg egy kiadványban. „Volt egy Osztály, amelyben annyi minden jó történt, hogy kirepülni belőle szomorú volt. De életünknek ezt a szép fejezetét mégis le kellett zárni, és szembe kellett nézni az élet új leckéivel. Elhagyni kényszerültünk, de elfelejteni nem akartuk ezt a sok szép emléket” – írja Gregor Lajos osztályelnökünk a könyv előszavában. A kiadvány Még itt vagyunk... címmel jelenik meg, munkaváltozatát mindenki megnézhette, s hamarosan osztálytársaink is lapozhatják. Sajnos akadtak olyanok is, akik negatívan viszonyultak a javaslathoz, az ő örömeik, sikereik, bánataik hiányoznak majd a könyvből. A több mint hatórás találkozón persze, szóba került a magyarságunk, az aktuális politikai helyzet, sőt először most még a vallási témákra is kitértünk. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy igen szép estét töltöttünk el együtt, s elhatároztuk, hogy legközelebb két év múlva találkozunk.

Luky János, Barsendréd

Köszönöm, doktor úr

Évekkel ezelőtt egy speciális gyógyintézetben kezeltek. A rendszeres napi ellenőrzések egyikén a szobaorvosom aktuális állapotomat (mint addig tette) nem ismertette velem, csak annyit mondott, hogy mozdulatlanul feküdjek, de amikor egy nővér tolószéken a sürgősségi osztályra szállított, már éreztem, hogy nagy baj lehet. Ott a beteglap alapján gyorsan műszerekre kapcsoltak, injekciót és infúziót adtak. A nővéreket felügyelő orvos kérdésemre csak annyit mondott, hogy nagyon gyorsan ver a szívem, s az ágyam mellé ülve a kijelzőt figyelte, melyen az idő múlásával sem változtak jó irányban a számok. Olyan két óra hosszat feküdtem műszerekre kapcsolva, amikor a doktor úr boldogan felnevetett:

– Hála Istennek, már száz alá csökkent a pulzusszáma.

– És mennyi volt? – kérdeztem.

– 220 – válaszolta, majd elmagyarázta, hogy az én koromban 75–80 a normális percenkénti szívverés. A műszerektől megszabadultan percekig hallgattam magyarázatát, de én csak annyit mondtam mély alázattal: Köszönöm, doktor úr.

Budai Ernő, Százd