Állunk rendelkezésére!

A magyar iskola

A szlovák politikusok, de a románok, a szerbek és az ukránok is, úgy félnek attól, hogy a magyaroknak autonómiát adjanak, mint a tűztől. Pedig nincs benne semmi különös, sem rendkívüli. Európa számos országában létezik ilyesmi, akkor pedig nálunk mi ad okot a félelemre? Szerintem nem is annyira a félelem, inkább arra számítanak, hogy úgyis felesleges az egész, a magyarok száma mindenhogy csökkenő tendenciát mutat. Ez azt jelenti, hogy rohamosan elszlovákosodunk. A sajtó hiába hívja fel a figyelmet arra, mennyire fontos, hogy mindenki magyar iskolában sajátítsa el az alapismereteket. Ez már csak falra hányt borsó. A mai magyar szülők nem akarják megérteni, hogy ha csemetéjüket szlovák iskolába íratják, azzal hozzák hátrányos helyzetbe, nem pedig azzal, ha magyarba. Az elszlovákosodás ott kezdődik, amikor egy magyar gyereket szlovák iskolába adunk. Ébredjünk végre, ismerjük fel, milyen fontos őseink, elődeink nyelve! Már magyar iskolában is jól meg lehet tanulni a szlovák nyelvet. Csak akarni kell, ez mindenkinek saját érdeke. Semmi szükségünk arra, hogy valaki szlovák iskolába járjon.

Vass Tibor, Köbölkút

Szárnybontogatás…

Még apró kislány voltam, de már nyüzsgött udvarunkon a sok szomszéd gyerek. Imádtam, ha irányíthattam őket, ha meseszép játékaimmal (amelyeket édesapám Prágából hozott) ők is játszhattak. Egy ilyen alkalommal járt nálunk édesanyám ismerőse, a rétei alapiskola tanító nénije, Ilonka néni, aki felfigyelt rám, s csak annyit mondott anyámnak: – Született pedagógus ez a gyermek.

Iskolába íratásom is érdekes történet, mert egyszerre két alapiskolába jegyeztek be, ami úgy történt, hogy apám barátja, a szlovák iskola igazgatója, Jankó bácsi elvárta szüleimtől, hogy az ő iskolájába írassanak elsőbe. A beíratás után kezdődött az igazi házi cirkusz, mert két héten keresztül nem ettem, s azzal keltem és feküdtem, hogy magyarnak születtem, én csak magyar iskolába megyek. Nagyanyám és anyám elkeseredve tanácskoztak arról, hogy éhen halok, mert nem vették észre, hogy a gyümölcsösünkben jóllaktam. Végül is apám távollétében úgy döntöttek, hogy átíratnak a magyar iskolába. Gombos Zoli bácsi, az iskola igazgatója nagy szeretettel fogadott bennünket, beírta nevemet a többi elsőséhez, s csak annyit mondott, majd eldöntöm szeptember elsején, melyik iskolában kezdek. Eljött szeptember elseje, s én a magyar elsősökkel kezdtem el Gombos tanító néni keze alatt betűt vetni, olvasni, számolni. A kis falusi iskolában három osztály tanult egyszerre egy teremben, de mindig jó légkör volt, fegyelem és szeretet. Igaz, Jankó igazgató bácsi többé nem köszönt a szüleimnek, de ez engem cseppet sem érdekelt, és nem bántam meg, hogy anyanyelvemen szerezhettem meg a tudást. Mikor az egyetemen Komenský tanításait olvastam, tanultam, hogy az ember csak anyanyelvén kaphat igazi alapokat, eszembe jutott az én makacsságom.

A rétei négy osztály elvégzése után Szenczi Molnár Albert városába kerültem. Az alapiskola után a gimnáziumban folytattam, akkor volt új, a harmadik osztály voltunk 1962-ben. Remek iskolaigazgatónk, Herdics Jani bácsi mély emberségével, gyermekszeretetével belopta magát a szívembe. Neki köszönhetem, hogy megszerettem a magyar nyelvet és irodalmat, hogy fél éjszakákat végigolvastam, s hogy magyar szakos tanár lettem. Igaz, a szlovák nagy kihívás volt számomra, mert Lipták tanárnőnek nem voltam a szíve csücske, s nagyon meg kellett dolgoznom valamennyi jó jegyemért, és annak ellenére, hogy a tanárnő nem támogatta, hogy szlovák szakos tanár legyek, mégsem tágítottam elhatározásomtól. Osztályunk az első emeleten volt, a több mint ötven diákból három hónapon belül negyvenketten maradtunk. Osztályfőnökünk, Simon Ferenc áldott jó ember, tele szeretettel és megértéssel, felesége, Ildikó pedig úgy tudott matematikát tanítani, ahogy kevés matematikus. Nincs rossz emlékem egyetlen tanáromról sem, emberségből, tudásból sokat nyújtottak. Ezt a szeretetet, gyermekközpontúságot vittem magammal Komáromba is, ahol a pozsonyi Komenský Egyetem elvégzése után tanárként helyezkedtem el. Álmom, életcélom teljesült, negyven évet töltöttem a katedrán, szerencsés embernek érzem magam. Számtalan magyar–szlovák szakos tanárt neveltem ki, tehetséges tanulókat karoltam fel, de a nehezebben tanuló diákjaim is megértésre, segítségre találtak nálam. Ezt tükrözi az a szeretet, amit tőlük kapok még nyugdíjasan is.

Egriné T. Szonja, Komárom

A magyar identitás

A minap vonatra ültem, és utazás közben elbeszélgettem két fiatalemberrel, az egyik az első szemesztert végzi a főiskolán, a másik középiparis. Közös jellemzőjük, hogy mind a kettő magyar anyanyelvű, és magyar alapiskolát végeztek. Ezt boncolgattuk egész úton, hogy milyen előnyökkel vagy hátrányokkal találkoztunk eddig ebből kifolyólag, mit adott nekünk a magyar iskola. Elmeséltem nekik egy velem történt esetet, amikor is a bársonyos forradalom után mint magyar anyanyelvű katonatisztet kiválasztottak tolmács szerepbe egy Szlovákia területén tartott hadgyakorlat alkalmából, mégpedig a Magyar Honvédség honvédelmi miniszterének szárnysegédjeként. Természetes, ehhez szükséges volt egy szigorú vizsgán részt venni, ahol szlovákról magyarra és magyarról szlovákra kellett szimultán fordítani bizonyos katonai szövegeket szóban és írásban. Menet közben jöttem rá, hogy ez nem is egyszerű feladat, ugyancsak meg kellett erőltetni az agytekervényeimet, hogy átmenjek a vizsgán. Szerencsémre egy más, már tűzpróbán átment barátomat választották ki a feladatra, mi többiek maradtunk magnak. Ezért is tetszett annyira a főszerkesztő asszony beszélgetése még az év elején volt osztálytársa, Zsilinszky professzorral, aki nagyon tárgyilagos válaszokat adva mutatott rá a kommunikáció fontosságára az idegen nyelv elsajátításánál, egy időre akár félretéve a nyelvtan fontosságát, amit aztán a professzionális élethelyzetekben kell tökéletesen elsajátítani. Nekünk, szlovákiai magyaroknak nincs mit szégyellnünk a többségi nemzettel szemben, sőt csak előnyünkre van magyar identitásunk, ezért kötelességünk kultúránk, történelmünk ápolása és továbbadása az utánunk következő generációnak, minden politizálást mellőzve eközben. Minden nemzet legyen büszke a maga identitására, de ne sértse ezzel mások érzelmeit!

Én közvetlenül a háború utáni években születtem, amikor szerencsémre kezdtek megnyílni a magyar iskolák. Éltünk is a lehetőséggel, én alapiskolától a gimnáziumig magyarul tanultam. Ennek köszönhetően, és persze a magyar közegben való növekedésnek, tudom igazán kifejezni érzelmeimet, írni verseimet. Ennyi fért e papírlapra, amit írtam lopva-kapva.

Bokros Gyula, Szilice szülötte, Vígtelke lakosa

Véletlen egybeesés

Nem tudom, hogy a Koperta levelezői közül valaki evidálja-e megjelent írásait (vagy más szellemi termékeit) MAGAZINUNKBAN, én igen. Már több mint ötven éve szinte mindenről áttekintést vezetek, s amióta számítógépem van, mindent (pl. a kiadásokat, a bevételeket is) beletáplálok. A közelmúltban, amikor a VASÁRNAP 25. számában megjelent írásomat (Vitám egy szófejtővel) tápláltam bele, meglepődve vettem észre, hogy ez a 100. produktumom, mely alá a nevem és lakhelyem került a KOPERTA rovatban. Véletlen egybeesés, hogy ugyanebben a számban fényképpel illusztrálva fedett fel a tisztelt szerkesztőség az olvasók előtt.

Budai Ernő, Százd

Szélsőségek

Születünk, élünk, meghalunk.

Életünk során kapunk és adunk.

Lenge életünk hogy mivel fémjelezzük,

Sorsunk szivárványát hogy kiérdemeljük.

Őrizd léted, ember, magadét és másét.

Sátáni eszméket senki meg ne lássék.

Éld életed békésen, ne bántsd ember társát.

Gazdagságod csakis szeretetben lássák.

Erkölcsös legyél, ne add el a lelked,

Kívánj jót másnak, becsüld minden perced.

Török József, Gúta

Emléktábla-leleplezés Kassán

Kassán, a Csemadok Városi Választmányának rendezésében báró Berzeviczy Vince néhai színigazgató, intendáns és mecénás emléktáblájának leleplezésére került sor halálának 180. évfordulója alkalmából június 18-án a Fő utca 84. szám alatti egykori Berzeviczy-palota homlokzatán. Az emléktábla elkészítését Magyarország külügyminisztériuma és Magyarország kassai főkonzulátusa támogatta. Szlovák, angol és magyar szöveg hirdeti: „Ebben a házban élt báró Berzeviczy Vince, annak a színháznak az igazgatója és intendánsa, amelyben 1833. február 15-én Katona József Bánk bán című drámájának ősbemutatója volt.”

Az ünnepséget Kolár Péter, a Csemadok elnöke nyitotta meg, utána Czimbalmosné Molnár Éva kassai főkonzul asszony üdvözölte a jelenlevőket, majd Gyüre Lajos kassai író tartott rövid beszámolót báró Berzeviczy életéről. 

Berzeviczy Vince (1781-ben született a szepességi Szepesdarócon – Dravce –, meghalt Kassán 1834-ben) német családból származott, és még gyermekéveiben Kassára költözött szüleivel. Az alapiskola után a katonai tiszti iskolában folytatta, majd katonai szolgálatát Olaszországban, egy Alvinczy elnevezésű magyar egységnél végezte, ahol a katonáktól megtanult magyarul. Ezekben az időkben gyakran ellátogatott színházi előadásokra Milánóba és Velencébe. 1807-ben megsebesült, ezzel be is fejeződött katonai pályafutása. Mivel megkedvelte a színházi környezetet, szülei nemtetszésének ellenére Németországban több társulás tagja lett. Hazatérve Kassára megnősült, több könyvet, tudományos cikket írt a színházi életről, s tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának. Különösen a színpadi rendezés érdekelte. 1832-ben színigazgató, intendáns és aztán mecénása is lett az első kassai magyar színháznak, a Kassai Dal- és Színjátszó Társaságnak, ahol prózai darabok mellett operákat is előadtak. 1933. február 15-én Kassán, a magyar színházban került sor Katona József Bánk bán ötfelvonásos nemzeti drámájának ősbemutatójára olyan korabeli kiválóságokkal, mint Déryné Széppataki Róza, Udvarhelyi Miklós, Latabár, Egresi, Szentpéteri.

Juraj Bauer És múltak a századok... című könyvéből tudjuk, hogy volt már Kassán egy Berzeviczy Vince-emléktábla, 1942-ben leplezték le a mai Nemzeti Színház bejáratánál, de 1945 után eltávolították.

Buday Ernő, Csemadok, Kassa

Ad Munkát vagy csak kenyeret?

Közepén kezdem, a jobb érthetőség kedvéért. A tévén csüngtem, onnét is merítettem az információéhségemhez, pedig újságpárti vagyok, ezt előre kell bocsátanom, és egyre nagyobb elismeréssel adózom e nyomtatott sajtónak, tárgyilagossága miatt. Mindezek dacára lélekben félszavakkal dobálózva vitatkoztam a látottakat kommentáló riporterrel, aki pongyola stílusban értékelte az utcára vonult uniós polgártársaink megmozdulását valahonnét Olaszországból. Valójában nem is ő ragadta meg a figyelmem, hanem a megszólaltatott koros hölgy, aki nem kertelt, ország-világ hallatára kijelentette, ezer euró a nyugdíja, abból nem lehet a mai világban megélni! Nem, egyáltalán nem a saját nyugdíjamhoz akarom hasonlítani a riporter alanyának nyilván megérdemelt állami juttatását, mely nagyjából háromszorosa az enyémnek, pedig az asszonyka – nem akarom ismeretlenül sem megsérteni – olyan hétköznapi alkatnak tűnt, amilyenből nálunk is tizenketten teszik ki a tucatot. Hanem ugyanakkor, talán öt perccel később közölték, a leköszönő államelnökünk kilencszázegynéhány eurót szakít nyugdíjasként havonta. Nem egész egy ezrest a volt államelnök! Megtakarított államadósságunk van bőven, nemzeti vagyonunkat a kapott instrukciók szerint széjjelszórtuk, a nyugdíjkorhatár szinte megegyezik a férfiak átlagos életkorával, de még emelhető, mert mondjuk Svájcban már a hetven év fölé emelése esedékes. Ugyan mellékesen megemlíthető, ott az átlagéletkor jó tizenöt évvel magasabb a miénknél, de hát példát a legjobbaktól érdemes venni, nem igaz? Apropó, valamelyik okos politikusunk annak idején megígérte, második Svájc leszünk. De minden nem sikerülhet. Adódnak esetek, nyilván azok közé tartozott az említett híradó következő felvétele, egy gyár nélküli kémény eltakarítása. Vagy háromszázan állták körül a döntésre kiszemelt objektumot, és az addig rendben is volt, csak amikor szép csendesen földre szóródott, a bámész seregnek szemébe csapódhatott a szerteporlódó régi habarcs, mert úgyszólván mindenki a könnyeit törölte. A figyelmes riporter a legközelebbi kéménydöntéshez megfelelő védőszemüveget követelt az ott tartózkodóknak, kapásból rózsaszínt. Sőt, egész napos használatra is alkalmasnak vélte, a rózsás rálátás, sőt rózsaszín álmok érdekében. Nagyon fején találta a szöget, mert nincs kiszámíthatatlanabb a kedélytelen bámész nézelődőknél. Munkahelyet már csak formálisan keresnek, sőt otthoni munkájuk értelmében sem nagyon bíznak, mert százszor rászedettek. Megfelel nékik a gyepes udvar szociális segéllyel, az „úgyis mindegy, ki kell várni” alapon. Meglehet, még fejben tartják a kezdeti idők ígéreteit – valamennyien urak leszünk, vagy legalábbis jól fogunk élni… Szépen fésülten, de napvilágra kellene cibálni, ami nem kóser, bizakodást csepegtetni a derék falusiakba, szakmai csúcson munka hiányában veszteglő mellőzöttekbe, és máris nagyot kopna a borúlátó, sekélyes igénytelenség.

Gazdag József, Jányok

Kedves Vasárnap!

Szeretném a Nagy Ildikótól kapott Mátyusföldi népi táncok könyvet megköszönni, aminek igen megörültem, hogy én lehettem a tulajdonosa.

Šankó Nicolas, Muzsla