Állunk rendelkezésére!

Kedves Olvasóink!
A Kopertába írt vélemények nem feltétlenül tükrözik a miénket, ezek olvasói vélemények. A közlésre érdemes levelek beérkezés vagy téma szerint és szerkesztve jelennek meg. Rövid megjegyzéseiket SMS-ben is várjuk, a 6663-as mobilszámon. A beküldés módja: KOP(szóköz)szöveg, név (legfeljebb 160 leütés). A visszaigazoló SMS ára 0,50 € áfával.
Legyen eredményes a hetünk!

Tisztelt Szerkesztőség!
A Vasárnap régi olvasója, előfizetője vagyok. A Koperta rovatot mindig végigolvasom. Ha az ember figyelmesen olvassa a leveleket, sok mindent meg lehet tudni az írást elküldő személyiségéről. Jelenleg nem ezekkel a kérdésekkel akarok foglalkozni, hanem az orvosokkal, betegségekkel, gyógyítással összefüggőkkel.
Nyugdíjas orvos vagyok, életemben sok mindent megéltem, évekig dolgoztam a kórházban, ambulancián is. Bátran ki merem jelenteni, hogy a munkák legnehezebbike (egyben a legszebb, legnemesebb) az orvosoké. Az orvostudomány olyan szakterület, ahol az orvos egyik fő feladata az állandó tanulás, a legújabb szakmai ismeretek elsajátítása. Ha orvosok egymás között ilyen kérdésekről beszélgetünk, én mindig azt mondom, hogy a jelenlegi állás, tapasztalatok ismeretében kellene elkezdeni dolgozni. Az egyes betegségeknek vannak tipikus tüneteik, ilyenkor a diagnózis felállítása, mondhatni, egyszerű feladat. A valóságban azonban nagyon gyakran vannak ún. atipikus tünetek, ahol a laboratóriumi, röntgen-, ultrahang-, CT-vizsgálatok alapján sem lehet pontos kórképet felállítani. Szükség van bizonyos időre, megfigyelésre. Mindig nehezebb helyzetben van az az orvos, aki legelőször látja a beteget. A kórkép változása okozza legtöbbször azokat a problémákat, amelyekről az olvasók írnak.
Az orvossztrájkkal kapcsolatos írásokra vonatkozóan elmondom a véleményemet. A világon mindenütt vannak hasonló sztrájkok. Az biztos, hogy az egészségügyi dolgozók fizetése szégyenletesen alacsony. A végbement sztrájkot a legtöbb orvos elítéli, annak módját, ahogy azt az irányítók intézték. Az ilyen forma nem méltó az orvosokhoz. Lehet kérni, követelőzni akár, de nem szabad, hogy a betegeknek káruk származzon belőle. Az orvos is ember, mint mindenki más, nem lehet tökéletes, van jó és rossz oldala, jó és rossz napjai. Idealista elképzelés azt gondolni, hogy az orvosnak nem szabad tévednie. Tudom a feleletet: akkor az ilyen ember ne legyen orvos. Kritizálni a legkönnyebb, főleg a laikusok részéről. Egyről azonban mindenki megfeledkezik: hogy az a bizonyos orvos előtte hány száz, ezer emberen segített. Nagyon sok esetről tudok, ahol a kórkép órákon belül változott, ahol az előzőleg felállított diagnózis egészen más lett. Ilyen esetekben fontos a beteg megfigyelése, az élettapasztalat. Tudom, hogy minden embernek más az elképzelése egyes eseményekről. Nincs szándékomban senkit sem megsérteni, de a legnagyobb hiba, amikor laikusok olyan szakmai dolgokat véleményeznek, amelyekhez nem értenek, és kitartanak naiv elképzelésük mellett. Az ilyen típus terjeszti általában az egyes orvosok rossz hírét. Sajnos, az emberek már ilyenek, ezen nehezen lehet változtatni. Az orvosoknak pedig a laikusok nézeteit el kell tudniuk tűrni.
Dr. Pecena György, Szentpéter

Tisztelt Nagy Úr!
Dunaszerdahelyről, ha személyesen találkoznánk, a kalapomat megemelném Ön előtt. Véleményével egyetértek, Ön az én emberem. Az én teóriám is az, hogy mindenki nem ülhet a parlamentben, se irodában, se orvos nem lehet, valakinek fizikai munkát is kell végeznie. Habár az én gyermekeim is, hála Istennek, diplomás emberek, ahhoz képest, hogy mi munkáscsaládból származunk. Nagyon büszkék vagyunk rájuk, magyar iskolába jártak, azután szlovák egyetemen végeztek. A szlovák–magyar viszonyról csak annyit, hogy van nekünk is szlovák szomszédunk is, magyar is. Sosem volt nézeteltérésünk. Buta ember volt is, lesz is mindenütt. Azt vallom: senki sem tehet róla, milyen anyanyelvvel, hol jött a világra, és milyen a bőre színe. (Bár megjegyzésképpen: szlovák feliratot vagy táblákat még nem láttam sprayvel lefújva, de magyarokat igen.)
Tisztelt Szerkesztőség, engedjék meg, hogy gratuláljak a Vasárnap laphoz, amit családommal rendszeresen olvasunk. Nem kell figyelembe venni olyan embereket, mint pl. K. E. Maradok további tisztelettel, hű olvasójuk:
András Ógyalláról

Vasárnap a szülőföldön
Kéménden, nagyszüleim sírja felett mindig megrohannak az emlékek, gyermekkorom legszebb napjai, melyeket nekik köszönhetek. Ők soha nem panaszkodtak, pedig szegénységben éltek. Ennek ellenére nagyanyám mindig fejedelmi étket varázsolt az asztalra: sült kacsát, libamájat, kiadós tyúkhúslevest, nyúlpaprikást, a disznóvágások finomságait. Nem emlékszem rá, hogy nagyszüleim simogattak volna, talán erre dolgos életükben nem jutott idő. Viszont gondoskodtak rólunk a nyári vakáció alatt, és nagymamám mindig kifejezésre tudta juttatni, mennyire szeret. – Menj, kislányom a sütőhöz, nyisd ki, amit ott találsz, a tied! – mondta, és már sietett is munkájára. A sütőben ott trónoltak az illatos, mézédes úritökdarabok meg a tökmag. Kényeztetett, ahogyan tudott, pedig őt a sors nem kényeztette. Átélt két háborút, nélkülözést, a Szudétákba való deportálást, de őt semmi sem törte meg. Soha nem panaszkodott. Talán erős istenhite adta neki ezt a töretlen életenergiát. Ezért mindig hálával telt szívvel helyezem sírjára a megemlékezés koszorúját és mécseseit. Innen csak egy ugrás Párkány, ahol megállunk egy kávéra, és megeszünk egy lángost. A lángos sehol nem olyan finom, mint itt, a szülőföldemen. Utána átmegyünk a hídon Esztergomba. A várdombra felkapaszkodva megcsodálhatjuk a monumentális bazilikát és az újjáépített királyi várat, melyet a régi, nagy királyok szelleme leng körül.
Azon a vasárnapon részt vehettem az esztergomi főszékesegyházban Baróti István orgonaművésznek és a bazilika vegyes kórusának Liszt-évi záróhangversenyén. Ott ültem a bazilika főhajójában, a Mária mennybemenetele oltár előtt, felettem a 100 méteres kupola, és hallgattam azt a csodálatos zenét, melyet Liszt komponált. Egy pisszenést, egy köhintést sem lehetett hallani a koncert alatt, annyira lefegyverző volt a szépség, a monumentális orgona- és a tökéletes emberi hang. Feledhetetlen katarzist éltem át, egészen más dimenziókba szálltam, és megérintett egy csodálatos pillanat – az örökkévalóság egy időtlen perce.
Minár Cecília, Szelepcsény

Honfoglaló őseink nyomában
Megújult erővel folytatódik a kulturális munka szervezése a királyhelmeci székhelyű Bodrogközi és Ung-vidéki Közművelődési Intézetben. Az intézmény igazgatónője, Zvolensky Gabriella és kis létszámú munkaközössége állandó programokat szervez, noha a nehéz gazdasági helyzet az ő tevékenységüket is nehezíti. Február végén a királyhelmeci gimnázium diákjai és a történelem, földrajz szerelmesei vehettek részt egy rendhagyó időutazáson. Az igazgatónő a regionális múzeumban abban a reményben mutatta be új munkatársként Szeman Tibor mérnököt, hogy felelősségteljes munkájával öregbíteni fogja az intézmény jó hírét. Az Utazás másként című előadás-sorozat első vendége Petraskó Tamás tanár, az alsó-bodrogközi Kisrozvágy polgármestere volt. Ő indítványozta és szervezte 1996-ban azt az expedíciót, amely lóháton tette meg az utat kelet felé addig, ahonnan történészek és régészek szerint a magyarság 895–96 táján bevándorolt a Bodrogközbe, a Kárpát-medencébe. Egy ilyen expedíció megszervezése számos bonyodalommal jár, kezdve a megfelelő iratok, engedélyek beszerzésétől a költségek fedezéséig. Az előadás lélegzetelállítóan érdekes volt, a tanár úr mesélt kellemes és negatív élményeikről, s az elmondottakat fényképekkel, filmvetítéssel és olyan kellékekkel színesítette, melyek a Kárpát-medencébe bevonuló honfoglalók ruházatához és a lovasok felszereléséhez tartoztak.
SZMV

Március 15-e a Vály völgyében
Az alsókálosai református templom harangja hálaadó istentiszteletre hívogatta a Vály völgyének lakosságát. Utána a községháza előtt, a kopjafánál a Vály-völgy énekkara elénekelte a Szózatot, Varga Barbara éneke és a koszorúzás után az ünneplés Felsővályban folytatódott. Az ünnepi beszédet ft. Erdélyi Géza nyugalmazott ref. püspök úr tartotta, ami nagy megtiszteltetés volt számunkra. A felsővályi református gyülekezet a helyi kultúrházba szeretetvendégségre hívott meg minden jelenlevőt, hogy ne csak a lélek, hanem a test is tápláltassék. Mivel már estére fordult az idő, jólesett egy kupica szilvapálinka és a gőzölgő gulyás, amely a terített asztalon várta a vendégeket. Köszönjük a Szarvas lelkész-házaspárnak a szervezést, a velünk való törődést, hogy Krisztusban testvérként egyek lehettünk a Vály völgyében. Köszönet a gulyásfőző mesternek, az asszonyainknak, akik sok-sok finom édességgel kényeztették a vendégeket. És külön köszönjük azoknak, akik adományaikkal hozzájárultak e szép ünnep létrehozásához. Minden jótéteményért Istennek legyen hála.
Miklós Zoltánné

Ad Én elmegyek a vásárba
Tisztelt Főszerkesztő! A Vasárnap is egy láncszem, ami összetartja magyarságunkat, noha a választásoknak vége – én egyébként csalódott vagyok. Volt egy magyar párt, önmagukat verték szét darabokra, szégyenletes! Mégis mindezek ellenére aki szívén viseli a magyarság sorsát, az nem latolgatja karácsony előtt, hogy elmenjen-e szavazni (társadalmi megítélésed okán, értelmiségiként…) Az én anyukám nem volt tanító néni, meg én sem vagyok értelmiségi, 38 évig gyári munkás voltam, pedig én is szerettem volna gimnáziumba járni, köztisztviselőként tetszelegni, de sajnos nem adatott meg, csak mellékesen említem, nincs szándékomban reklámozni magamat. A mondanivalóm lényege pedig az, hogy a családomon belül sem tudom elviselni a trágár beszédet, az unokáimat is folyton azzal ostromolom, hogy a jelenlétemben ne merjenek csúnyán beszélni, különben ők is olvassák a Vasárnapot. Tisztelt Főszerkesztő Asszony! Valamelyik cikkében valami ízléstelen „böfögésről” tetszett írni, azt még csak valahogy lenyeltem, de amivel most megtetézte, azt már nem tudom: fekália, serbli, nyakig ült a színen a sz…. Már megbocsásson! Ha a gyerekeink, az unokáink egy értelmiségitől, egy köztisztviselőtől ilyen példát látnak, akkor mi elvárhatjuk tőlük, hogy intelligensek legyenek? (Persze mindenkinek a saját nevelési normái az irányadók.) Mindezeket azért is megírhattam, mert a demokráciában szabad a véleménynyilvánítás akár pozitív, avagy negatív, azért a jövőben ilyen markánsan ne ragadtassa el magát. Köszönöm a megértést. Tisztelettel:
Bajtek Erzsébet, Szimő

Nekem van igazam – neked van igazad?
Az elnök úr azt mondta a rádióban, hogy az ő pártjának hűséges hívei vannak, akik a múltban is, és most is rájuk szavaztak, de a másik párt hívei közül sokan elpártoltak a vegyes pártjuktól. Azt is megemlítette, hogy a másik párt hívei közül az egyharmad nem magyar, ezért az nem tekinthető magyar pártnak. Csipkelődés? Az elnök úr azt sulykolta az emberek tudatába, hogy azok nem magyarok. Mintha a kétharmad ellenség lenne a másik pártban. Ellenség? Nem azt kellene mondani, hogy sok a magyar a másik pártban is? Kétharmad magyar! Azok is mi vagyunk. Együtt, mindkét pártban magyar a magyar. Magyar a szíve, lelke. Támogassuk egymást, ahogy lehetséges!
Gyűlölködés!? Ki az ellenség? Ki ellensége kinek?
Védekezni kell, mert azt sulykolják – be akarják magyarázni a világnak –, hogy nem magyarok a magyarok a másik pártban. Hát ki az a sok ember? Milyen gyalázatos ítélkezés az? Vitatkozunk, de testvérek, édestestvérek vagyunk. Vagy Káinra és Ábelra játszunk? Isten bocsássa meg! Segítsen minden magyart egymást szeretni, s ahogy lehet, segíteni egymást ott, ahol áll, a maga helyén! Szép dal a Szeressük egymást, gyerekek!, minden magyar ismeri. Gyakran kellene énekelni az egyik pártban is, meg a másikban is, hogy most, amikor olyan nehéz, átérjünk a hídon, és ne fúljunk bele egy piszkos vizű folyóba.
Katalin Zselízről

Ad Üzenet Bugár Bélának
Szeretnék egy pár sort írni Kasnyík Jánosnak. Nem tudom, miért ellensége Bugár úrnak. Nekem mindegy, melyik párt lesz a parlamentben, de én láttam a tévében, amikor Komáromban leszavazták Bugár urat, azt hiszem, 2007 áprilisában volt. Azt a két embert éppen mutatta a kamera, hogy milyen gúnyosan mosolyognak össze, s az a két úr Csáky és Duray urak voltak. Sokan láthatták. Nekem mindegy, ki és hol fog ülni, a nyugdíjam akkor is csak könyöradomány marad, mert ha kifizetem a csekkeket, nem marad 100 euró sem orvosságra és az életre. Akkor mit mondhatok? És most is a Bugár úr intézett a Berényi úrhoz levelet, ha jól tudom, s nem fordítva. Vagy igen? Ha egyben maradnak, biztos, hogy annyi szavazatuk lett volna, mint a KDH-nak. A gyűlölködést már rég el kellett volna hagyni, egyébként ugyanolyanok vagyunk, mint a Jano, az tud jól gyűlölködni, de sehová sem jutott vele. Egyszer s mindenkorra be kell látnunk, hogy országunkat szétdarabolták, és már nem lesz, aki összerakja. Vannak szlovákok, akik bírják a magyarokat, mégpedig elég sokan. Nem kell észrevenni, aki ellenséget lát bennünk. Mert a gyűlölködés nem vezet sehová. Nem kell a kákán keresni a csomót.
Még azt is megkérdezném, hogy akkor miért szavazták le a Bugár urat? Pedig ő csinált a valamikori három magyar pártból egyet, és bejutottak a parlamentbe. Nagyon rövid valakinek az emlékezete. Három évig ott volt a Csáky úr elnök, mit tett? Láttam az MTV-ben elég sokszor, pedig oda nem kell menni, mert van azoknak is púp a hátukon, elég nagy. Mi itt vagyunk, és itt kell intézni a dolgainkat. Én legalábbis úgy gondolom. Ami itt történik, azt itt kell orvosolni, azért vannak itt megválasztva a képviselőink. Szívélyes üdvözlettel és további jó egészséget, ilyen jó Vasárnapot szívből kívánok az egész szerkesztőségnek és az olvasóknak!
Untermayer Mária, Szenc

Tisztelt Szerkesztőség!
A levelet, amit írtam Önöknek, nem a harag, az indulat íratta velem, csupán az elkeseredés. Ezt a levelet még muszáj megírnom, mert addig nem nyugszom meg. Nagy szomorúság van bennem, hogy mennyire fogy a szlovákiai magyarság, ez kiderült a népszámlálásból. Ha környezetemben magyar szülők szlovák iskolába íratják gyermeküket, tudom, semmi közöm hozzá, meg nem is tudom megváltoztatni, de nekem ilyenkor bizony fáj a szívem. Megint egy magyarral kevesebb. Sokan milyen könnyen lemondanak magyarságukról. Nem őrzik meg őseik nyelvét, és nem adják át gyermeküknek. Csak a sok miért, az van bennem, és nem tudom a választ.
A szüleim jutnak eszembe, akik sajnos már nem élnek. Mennyi áldozatot hoztak magyarságuk megtartásáért. Fiatal házasként kéthetes nővéremmel inkább vállalták a kitelepítést, megaláztatást, meghurcoltatást, és mégsem adták fel identitásukat. Pedig csak egy tollvonásba került volna lemondani róla, ha reszlovakizálnak, maradhattak volna szülőföldjükön, de mégse tették meg. Megőrizték anyanyelvüket, átadták nekünk, gyermekeiknek. Míg élek, hálával gondolok rájuk. Talán azért is visel meg annyira drasztikus fogyásunk. Ezért érint olyan mélyen, hogy ezt a maroknyi magyarságot kettészakították csupán a hatalomért.
Tisztelettel: Kosnyíkné, Kürt
U. i.: Nem engedi a szívem, hogy visszamondjam a Vasárnapot.