A világon át a Vasárnapba

* Kanyarokkal bár, de itt vagyunk, ahonnan indulni akartál, Komáromban a gimnáziumnál, mely mint mondtad, leginkább meghatározta életedet a munkád szempontjából.
Rettenetesen jó tanáraim voltak, szerettem oda járni, de majd csak később érem utol magam, az utolsó egyetemi években, addig úgy éreztem, hogy a kép, amit kifele mutatok, nem fedi a belső arcomat.

* Ez konkrétan mit jelent?
Érettebbnek gondoltam magam, mint amit fizikumban mutatni tudtam.

* Ha most a gimnáziumi osztálytársaid közül megkérdeznék valakit, hogy milyen volt ez a Szabó Laci, mit mondana: jó tanuló, okos, jópofa, vagy mit?
Azt elmondanák, hogy jó tanuló voltam, de biztos hozzátennék, hogy a kutya nem gondolta, meddig jutok. Mert nem voltam az, aki kidől a padból. Mindenkinek nagymenő tervei voltak, a nálam sokkal rosszabb tanulók azt mondták: Szeged, orvostudományi egyetem, Turócszentmárton, orvostudományi egyetem... Majd beleszédültem, hogy úristen, tele van hármassal a bizonyítványa, és ilyeneket tud mondani? Én nem mertem bevallani, mi akarok lenni. Tegyem hozzá, könnyű dolgom volt, mert nem is tudtam. Mert annyi minden akartam. Az emberek érdekeltek, és a világ. Izgatott a pedagógia, az archeológia, az orvosi. Ha valami közös nevezőt keresek – mindenütt ott az ember. De az újságírás nem volt köztük...

* Ezért is végeztél közgazdaságin. Hogy jött az ide?
Csak álljon meg a menet: mikor egyetemre jelentkeztem, már újságokba írtam. Ez volt az érdekes. Közgazdaságira azért mentem, mert a humán osztályban nyelveket tanultam. Németet, angolt, oroszt. Sőt, orosz gimibe is jártam, hetünket kiválasztottak a dél-komáromi orosz gimnáziumba. Hétfőtől péntekig a komáromi magyarban, de szombaton, mikor a többieknek szabadjuk volt, én az oroszban tanultam. Aminek fantasztikus előnyeit élvezem a mai napig.

* Az orosz gimnázium azt jelentette, hogy a szovjet hadsereg...
Igen, az ott időző tisztek családjának. Annyian időztek ott, és annyi ideig, hogy nemcsak általános iskolájuk volt, hanem gimnáziumuk is.

* Hm, boldog idők...
Igen, én élveztem, rettenetesen.

* Azért ne essünk túlzásba, Laci!
Nézd, az én szakmámat ez az éra annyira nem kötötte meg. Mikor beléptem az Új Szóba, a kultúra rovatban senki nem beszélt oroszul – úgy, mint én –, ezért, mivel ilyen éveket éltünk, minden orosz anyagot velem írattak. Itt ugyanis hatalmas emberek voltak, és a rovatvezetőnek nem kellett anyagot rendelnie, csak azt mondta: Lacikám, mész ide, Lacikám mész oda..., és engem küldtek orosz anyagokat, interjúkat csinálni. Annak az időszaknak köszönhetem, hogy elküldtek Moszkvába a világifjúsági találkozóra, hogy kijártam a filmfesztiválra, tanultam Leningrádban, Moszkvában, azért ennek számomra voltak pozitívumai, testközelben lehettem az orosz kultúrával. Soha semmi közöm, vonzalmam nem volt a politikához, viszont ott álltam egy ház előtt Moszkvában, azt mondták, itt lakott Bulgakov, és itt írta A Mester és Margaritát. Ez nekem rettentő sokat jelentett. Bementem a Bolsojba, és azt mondtam a Maja Pliszeckajának, hogy Pozsonyból jöttem, újságíró vagyok. Akárhova mentem, mindig megtaláltam magamnak azt, ami tovább vitt az utamon: irodalomban, színházban, filmben. Akit megálmodtam, azokkal dolgoztam. Oleg Jankovszkij, Ljudmilla Gurcsenko – most halt meg pár hónapja –, Nonna Morgyukova, a komisszárnő, Nyikita Mihalkov, elképesztő emberek!!!

* De ha marad az éra, te Faludyval nem találkoztál volna.
Jó, Faludy nem jött volna haza, de Mándyval találkoztam volna. Hraballal találkoztam, Márquezzal… Moszkvában, tessék, vele is Moszkvában találkoztam, a filmfesztiválon. Nem tudom, az ember visszafele már ne elemezze, hogy mi lett volna, ha... Az volt.

* Nem kértek olyasmire, hogy menj, de cserében hozzál információkat?
Soha. Én, szerintem, ficsúr voltam a kukoricásban, rám néztek, és azt mondták: ez?!, ez nem megbízható. Látták rajtam... Van sok minden, ami nekem bármennyire szimpatikus is, nem kérnélek meg rá, mert magamban azt mondanám, hogy ááá..., Györgyi?, szó sem lehet róla! Ne is kérjetek, nem kérdezem meg tőle... Mert eleve tudom, hogy az nem te vagy, arra te nem vagy hajlandó vagy vevő. Rólam is tudták nyilván. Neeem, nem, nem. Engem mindez túl fiatalon ért, nem voltam megfelelő ember kényes feladatokra.

* Meg ez nyilván már a konszolidált időkben, tehát jóval az ötvenhatos...
Persze, de ne beszéljünk évszámokról, mert megint, megint itt fogsz kikötni...

* De mondod, hogy németet, angolt tanultál. Akkor ez hogy, vagy mit...
Ez jól jött az interjúkhoz. Aztán 89 után egyszer csak kiderült, hogy a világnak vannak más szegletei is, azóta másfele járok.

* Így van... De honnan is indultunk el? A tanulmány, tehát az egyetem.
A gimnáziumban egyszer mégiscsak pályát kellett választani, és mivel én nyelvekben voltam a legjobb, a tanáraim azt mondták, oda menjek, ahol ezek dominálnak. Kitalálták nekem a külkereskedelmit. El is jöttem felvételizni Pozsonyba, de helyszűke miatt nem vettek fel. Az eredményeim láttán viszont felkínáltak egy lehetőséget: nyílik egy új szak, mely meglehetősen matematikai, de...

* Várj, de az a meghatározó Rhoda Scott-interjú még ez előtt volt, nem?
Igen, akkor már túl voltam rajta, de még nem csillant fel előttem a lehetőség, hogy belőlem újságíró válhat. Számomra ez elérhetetlen pálya volt.

* Rhoda Scott után? Miért volt elérhetetlen?
Értem, mit kérdezel, de a bölcsészkar azért föl sem merült bennem, mert én a nyelveket az utazással akartam összehozni, duplán akartam markolni. Amikor elmondták, hogy azért lesz jó a külkereskedelmi, mert ott mész a világba, én meg sem éreztem emögött, hogy gazdasági kimutatás, számfejtés, satöbbi, satöbbi, csak azt tudtam, hogy jé, hurrá, németül, angolul, isten tudja milyen nyelveken fogok tanulni, utazom, s kötöm a jobbnál jobb üzleteket...

* Mint Gútán, a búzaraktárban.
Ne is mondd, az iskolaépület tövében...

* Van ennek logikája!
Szóval mert a matematikafelvételim nagyon jól sikerült, felajánlották az új szakot. Akkor megrettentem, hisz addigra láttam, hogy az osztálytársaimat, akik a szélrózsa minden irányában milyen bátran szőtték a terveiket, sehova nem vették fel, nekem meg, mivel a felvételit jól csináltam, az iskola felkínál egy tök ismeretlen szakot, hát jézusom, akkor én fogadjam el gyorsan ezt a lehetőséget, aztán majd meglátjuk, mi lesz! Ha nem fog menni, átlépek, de legalább kezdjem el, legyen egy helyem. Így ragadtam a Közgazdasági Egyetemen, olyan szakon, ahol felsőfokú matematikát, kibernetikát, logikát, számítástechnikát, programozási nyelveket tanultam.

* Ahhoz képest, nagyon nagy az affinitásod a számítástechnikai eszközökhöz, kütyükhöz, hogy a programokról ne is beszéljünk, ugye?
Abszolút. Cikizzél csak, igen! Én elvégeztem nagy szorgalommal, mindent megtanultam, amit meg kellett tanulnom. Soha nem bukdácsoltam, mert iszonyú félelem volt bennem, apámnak, anyámnak nem mondhattam, hogy engem ez nem érdekel, otthagyom!

* Tényleg, és ők mit szóltak, amikor fölvettek téged?
Apám iszonyú boldog volt. Hogy az ő fiából mérnök lesz!

* Ez már tetszett neki.
Hogyne! Apám megálmodta nekem a jövőt. Azt gondolta, hogy ha megkapom a titulust, visszamegyek Gútára mérnök úrnak, ahol beindult a babettagyár, és ő majd ott lesz rám büszke. Csakhogy a második évben kiderült, nem arra vezet az utam. Akkor már több írásom is megjelent, s az Új Szó akkori főszerkesztője behívott, és azt kérdezte, akar-e itt dolgozni a szerkesztőségben. Hanyatt estem, mondtam, szűzanyám, hát ez álmaim helye! Akkor sem hittem még, hogy lehetek újságíró, csak úgy gondoltam, hogy írok, írok, de az még nem azt jelenti, hogy újságíró leszek.

* És akkor hova írtál, Laci?
A kultúrába. A Rhoda Scottot még az Új Ifjúságba írtam, de aztán jöttek az első művészportrék az akkori Vasárnapi Új Szóba. Minden héten megjelent egy cikkem az Új Ifjúságban, egy a Vasárnapi Új Szóban. És rögtön utána elkezdtem dolgozni szlovák lapoknak, a Film a Divadlónak, a Životnak, a Svet socializmunak. Magyar színészeket, magyar filmeket írtam nekik. Korlátozva volt, hogy mennyi magyar anyag jelenhet meg egy évben – azt mind én írtam. Címlapfotós anyagokat! De: iszonyú erőre, nagyon józan észre volt szükségem, hogy ne szálljak el; azt mondani, hogy előbb megszerezzük a diplomát, utána döntünk, hogyan tovább. Azért nem hagyhatom itt az egyetemet, hogy jaj, én már újságíró vagyok, leszek (?). Az egyetem utolsó évében már szólt az Új Szó főszerkesztője, hogy számol velem.

* Kicsit még időzzünk el Rhoda Scottnál. Tudtad, ugye, hogy jön koncertezni, apádat rábeszélted, vigyenek el Esztergomba, odafurakodtál, mint a cigány temetésen, lábak közt, akárhogy – most is így csinálod egyébként, ahova akarsz, odamész –, de miért épp az Új Ifjúságba vitted?
Mert mint mondtam, minden nyáron kinn dolgoztunk a hagymaföldön, és ott szólt a rádió. Volt egy műsor szombat délután, Kontaktus. Két órakor. És az mindig elmondta, mi lesz az Új Ifjúság következő számában. Én meg hogy jézusom, ez lesz? Akkor szeretnék ott lenni a következő számban, és megcsinálom nekik a Rhoda Scottot. Hát ezért.

* Ez nagyon jó! És tudod, hogy hétfőnként most meg azt mondják be, mi lesz a Vasárnap következő számában? És mindig ott vagy…
Őrület. Horváth Rudinak és Palágyi Lajosnak tartozom örök hálával, mert ha akkor visszautasítanak, többet biztos, hogy nem fogok tollat a kezembe. De innentől elindult az Új Ifjúság. Mellette álmaim netovábbja a Vasárnapi Új Szó volt, a Filmvilág rovata miatt, azokat az írásokat reszketve olvastam, azt mondtam, hogy nekem ez a célom. És akkor egy nap fogtam magam, két írással, a Szerencsi Évával és a Monori Lilivel, bementem a portára, a Gorkij utca tízbe, mondta a portás Erzsi néni, hogy La-ci-ka! Hát azt a Tölgyessy Marika csinálja, de ő nincs itt, a Kopasz Csilla helyettesíti. Elvitte a Csilla, alig vártam, hogy a két hét elteljen, megjött Tölgyessy Mari, még nem is beszélt senkivel, már telefonáltam neki, hogy én vagyok az, aki... és mondta, hogy de még el sem olvastam, azt sem tudom, miről van szó; nem baj, de délután bemehetek, hogy megmondja, igen vagy sem?. És délután bementem, megmondta, hogy igen, a Szerencsi Évát hozza. Én nem azt mondtam rögtön, hogy jaj, de jó, hanem, hogy és a Monori Lilit nem?!

* Akkor te semmit nem változtál, Laci!
Hát látod.

* Ezután felvettek a Vasárnapi Új Szóba?
Nem, ezután hét év következett az Új Szóban, de mivel a kultúra rovat tele volt, és a gazdasági rovatban...

* Te mint aki közgazdasági egyetemet...
Igen, merthogy én közgazdaságit végeztem, és akkoriban küldtek el egy kollégát a rovatból, mert azt mondták, hogy ide jött, fölvettük, boldog volt, no de hát... elkezdett verseket írni! A gazdaságba ilyen nem kell!

* Jézusmária, ki volt az? Csak nem a mi Kövink, szegény?
De, Kövesdi Károly, mondta Szarka elvtárs, verseket írt a gazdasági rovatban! Nekem meg azt mondták, hogy nem baj, ha tízszer rosszabbat fogsz írni, mint kultúrát, nekünk az még akkor is nagyon jó lesz. És azzal hitegettek, hogy rövid időn belül áttesznek a kultúrába, de úgy látszik, jól megültem a helyem, hét évet húztam le ott, méghozzá úgy, hogy többet dolgoztam a kultúrának.

* És mit írtál a gazdasági rovatnak, téeszbeszámolókat?
Nem, köszönöm a sorsnak, mert igazából ott tanultam meg portrékat írni. A Vasárnapi Új Szóban volt egy olyan rovat, hogy Élenjárók – azokat a munkásokat kellett megtalálni, akik ilyen-olyan állami kitüntetést kaptak. És mivel nekem ehhez affinitásom volt, hisz az egyszerű emberek közül jöttem, nem volt fájó, hogy ugyanazon a héten a mittudoménmelyik sztárral kellett interjúznom, aztán a kavicsbányában ültem a nagy kőrakáson egy kétkezi munkással, aki valamilyen kitüntetést kapott. Nagyon szerettem ezekkel az emberekkel beszélni, akikkel tényleg időbe telt, hogy valami épkézláb mondatot azért csak ki tudjál szedni belőlük. Rövidesen úgy hívtak az Új Szóban, hogy a portrégyáros. Ezt a rovatot egy újságíró sem szerette, mert igazán kellett hozzá valami beleérző-képességféle. Annyira ódzkodtak tőle, hogy kiírták a faliújságra a szerkesztőségben: Élenjáró. Június 5. – Bodnár. Június 12. – Szilvássy. Június 17. – Tölgyessy. Június 19. – Szabó G. De ezek sokan menekültek előle, és jöttek hozzám, hogy beugranál, csinálnál helyettem Élenjárót? A másik nagy terület a gazdasági riportok, de ebben is szabad kezet kaptam. Elmentem Domažlicébe a feketeporcelán-gyárba – fekete váza pipacsokkal –, Český Brodba a csillárgyárba, elmentem valahová, ahol a karácsonyi gömböket készítették...

* Laci, de hát ez kultúra, te kultúrát csináltál akkor ott is.
Nem, mert azért nekem el kellett mennem a gazdasági osztályra megkérdezni, hogy ebből mennyit szállítanak külföldre, komoly adatokkal kellett dolgoznom, azt olvasmányosan megfogalmazni.

* Igen, de elmehettél volna, mondjuk, a rézbányába is.
No, várj egy pillanatot! És akkor voltam: felszíni bánya... Kladno, acélművek… Voltam ilyen tökös helyeken is. De akkor már nagyon erősen olvastam Hrabalt, és azt mondtam, hogy úristen, Hrabal a kladnói Poldi-kohóban dolgozott és író lett! Igaz, hogy amikor írtam ezt a bizonyos gazdasági riportomat, sokszor eldobtam a tollat, hogy a fenébe is, hát tudják rólam, hogy nem ez vagyok, miért kérik mégis mindig. Zokogtam, de az akkor nekem nagyon sokat adott. Egyáltalán, hogy hogyan közlekedj az emberek között, az a fajta munkabecsület, amit az apám belém ültetett, és most láttam az üveggyárakban, ahogy fújja, kiszakad a tüdeje; a bányászok között, lementem hét kilométer mélybe, sisakban, beöltözve. Itt fogtam meg ezeket a témákat, a gazdasági riportjaim végül mindig emberközpontú riportok voltak. Fájt, idegesített, próbára tette mindenemet, hogy ezeket úgy írjam meg, ahogy. És éppen így ástam magam alatt azt a gödröt, amibe hét évre beleestem, mire végre eljutottunk arra a pontra, hogy mertem azt mondani a vezetőségnek, végül is azt ígérték, egy év után átmehetek a kultúrába, s most már hetet – és ez nem szűk, hanem hét bő esztendő volt – eltöltöttem a rovatban. Onnantól fogva aztán nem volt gazdaság.

* Még egy kérdés: azt mondtad, hogy Moszkvában is jártál egyetemre. Azért azt érintsük, hogyan és mikor?
Hát azt a mikort meg nem mondom neked!

* No de miután elvégezted itt az egyetemet?
Igen, az újságíró-szövetség keresett három embert a pozsonyi újságírók között Moszkvába a Lomonoszov Egyetemre. Persze, nem újságírást tanultunk: én az orosz irodalmat és a színházat választottam. Kellett felvételizni Pozsonyban is, Moszkvában is, utána döntöttek, hogy a papíron fekvő tudásod alapján felvesznek-e. Ott nem volt lacafaca, hogy így vagy úgy beszélsz oroszul és az elég. De hogy a dátuméhségedet is kielégítsem, 87-ben a moszkvai filmfesztiválon voltam, és Gorbacsov meghívott a Kreml Szent György-termébe egy fogadásra, én voltam ott az úgynevezett szlovák újságíró egyedül. A mai napig nem tudom, kinek köszönjem, de a meghívóra végül is az volt írva azbukával, hogy Laszlo Szabo. A fesztivál vendégeivel ültem egy hosszú asztalnál, mellettem Giulietta Masina, mellette Fellini, szemben Antonio Gades, Gian Maria Volonte, másik oldalamon Maruschka Detmers, Ljudmilla Gurcsenko és Oleg Jankovszkij. Volt egy kicsi füzetem, és mindannyian írtak bele.

* Elájulni...
De a Márquez csak pár napra jött, és a fogadáson ő már nem volt Moszkvában.

* Akkor hogy találkoztál vele?
A Csurikovában ez ott van, nemrég írtam meg neked, megjelent a Vasárnapban. Egy szabad hely volt mellettem a moziban, s mielőtt leoltották volna a villanyt, odahuppan fehér nadrágkosztümben Inna Csurikova, akivel előtte már Pozsonyban és Budapesten interjúztam. És bemondják, hogy az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját fogjuk vetíteni, s hogy eddig titkoltuk, de meglepetésnek itt ül a mű írója, Gabriel Gárcía Márquez. Én akkor rég túl voltam a Száz év magányon, azt hittem, most halok meg ülve. Ráment a reflektor, és láttam, hogy a sor szélén ül. Mondtam az Innának, hogy Inna, át fogok ugrani magán, majd engedje, hogy kilépjek a sorból, mert akkor fogok megmozdulni, amikor megy le a fény, hogy senkit ne zavarjak. Hátrarohantam, letérdeltem Márquez előtt, s csak annyit tudtam mondani, hogy Mister Márquez, I love you so much! És ettől ő úgy megilletődött, mert látta, hogy itt van előtte egy fiú, azt mondja neki, hogy I love you. Mert minden nyelvtani szabálynak megfelelően azt kellett volna mondanom, hogy I like you so much, én magát annyira kedvelem, de ahogy így bemondtam neki, hogy szinte szerelemmel szeretem, Márquez lehajolt hozzám, és megsimogatta a fejemet. Azt hittem, elájulok! Másnap aztán, amikor már igényelni lehetett interjút, és talán tíz vagy tizenöt percet kaptam vele, akkor írta a kis füzetembe, hogy Gabriel. Előtte a Nastassja Kinski virága volt, azt úgy megnézte, mert a Nastassja meg azt írta, hogy nagyon jó egészséget az életben. Az is olyan furcsa volt, hogy Nastassja Kinski jó egészséget kíván, de hogy a Márquez csak annyit írt, hogy Gabriel, és ilyen szépen megsimogatta a fejem! Azt gondolta magában, szegényke, hát ilyet! Egy fiatal pasi azt mondja, hogy I love you, mert tényleg, én I love you so much voltam, én azt hittem, belehalok abba, hogy I love you so much!

* Azért kaptál simogatást, látod, az élettől bőven.
Mondhatnám, hogy későn jött simogatás, meg mondhatnám, hogy végül is nem Márquez mellett éltem az életemet. Amit elveszítesz, húsz évet, azt nagyon nehéz behozni. De igazad van, ez a simogatás nagyon szép volt. Az életben mindenki mást kap. Úgy tekintek rá, hogy én ezt ezért vagy azért vagy amazért kapom. És ezért legyek elégedett a sorsommal, ezért ne álmodozzak arról, hogy ha még azt, még amazt… Ez van. És ezzel a végsőkig, fejet hajtva sorsom előtt, elégedett vagyok, mindenért köszönetet mondok. Föl is, le is, jobbra is, balra is.

* Ezeket eddig nem is mesélted.
Nem szívesen mondom, hogy újságíró vagyok, mert akkor azt kérdezik, hogy jaj, mondd, kikkel találkoztál. Tőlem azt a legritkább esetben, a legfurcsább helyeken lehet hallani, hogy beszéltem Michael Douglasszel vagy Leonardo DiCaprióval. Ilyenekkel nem jövök, mert az újságírói érték nem itt kezdődik – sokak szemében igen –, hogy kikkel dolgoztál. Lehet ez fontos, de bármilyen furcsán hangzik, sokkal büszkébb vagyok arra, hogy dolgoztam Makay Margittal, Gobbi Hildával, hogy nekem a Dajka Margit úgy szorította a kezemet a Lovag utcában, hogy a tíz élesre ráspolyozott körmét itt érzem a kézfejemen, mert nekem ez sokkal többet jelent, mint hogy tényleg Leonardo DiCaprióval csodáltam Karlovy Varyban a narancssárga pisztrángokat a patakban. Nem itt kezdődik az újságíró értéke, hogy hány sztárral dolgozott, és hol.

* Itt mondjuk el, hogy a Vasárnapon meg az Új Szón kívül te magyarországi, sőt világlapokkal is dolgozol. Ez hogy van?
Ez egy láncreakció. Egyszer bekéredzkedik az ember valahová, például a Táncművészettel voltam kapcsolatban hosszú évekig, onnantól úgy dolgoztam, hogy felhívtak.

* Tényleg is a tánc! Amiben még nem tudtál fogást találni rajtam. Te szinte betege vagy.
A tánc mint olyan mindig is izgatott. Aztán megismertem a Béjart-balettet, és mélységesen mély súllyal lett jelen az életemben. Három évvel ezelőtt, amikor Szegeden léptek fel, az előadás nyolcra volt meghirdetve, s majdnem elmosta a vihar. Már hattól ott voltam, láttam, ahogy a táncosok takarítják a fekete balettszőnyeget. Én is fölmentem, kértem egy partvist meg rongyot, és életem egyik legnagyobb csodája, hogy a Béjart-táncosokkal együtt itathattam fel a vizet, hogy este táncolni tudjanak. Hogy annak a csapatnak, amelyiktől én ennyi élményt kapok, és akkor ott Szegeden már jó néhány interjún túl voltam velük, ismertem őket, hogy az ő talpuk alól törölhettem föl a vizet, hát ez nekem olyan, mint egy jó Béjart-előadást megnézni. A Táncművészet mellett nyolcvankettőben – a számot ne írjuk le! –, amikor Tarján Györgyi itt forgatott Juraj Herzcel Csehországban A szarka című filmben, a Film Színház Muzsika megkért, írjak egy forgatási riportot. Onnantól nekik is rengeteg anyagot írtam. Szabad kezet kaptam, mentem, jöttem, bekerültem azokba az amerikai filmes produkciókba, amelyek Budapesten készültek, és az azokban szereplő sztárokkal dolgoztam. Én erre költöttem. Elutaztam Kecskemétre, ott az Aranybika Szállóban két éjszakát töltöttem sok pénzért azért, hogy a Johnny Savage-dzsel interjúzni tudjak. Ezek mind önköltséges anyagaim voltak, ezzel együtt boldog vagyok, hogy ezt csinálhatom. Aztán elkezdtem dolgozni a Pesti Műsornak, és a kapuk már maguk nyíltak meg. Jó, hát vannak stabil lapjaim, melyeket nagyon szeretek, de valahonnan, jobbról-balról, mindig bejelentkezik valaki.

* A csehekhez hogyan jutottál el?
Már Új Szó-s voltam, amikor a prágai tudósító bevonult katonának, egy évre megüresedett az állás. Megkérdezték a szerkesztőségben, akar-e valaki Prágába menni. Senki nem akart, én azt mondtam, hogy oké, pedig akkor nagyon bent voltam a szerelem sűrűjében. De vonzott a cseh kultúra, s hogy egy évig Prágában lakhatok az óvárosban, a Párizsi utcában, mely Prága Váci utcája, az mindennel felért. És ez alatt az egy év alatt megismerkedtem Hraballal, rengeteget találkoztam vele, ültünk kint a Moldva partján...

* Hogy ismerkedtél meg? Odamentél, mint a Márquezhez, hogy I love you?
Nem, nem, megszereztem a telefonszámát, fölhívtam, és azt mondta, hogy délután négykor. És figyelmeztetett, hogy ha unni fog, akkor vége.

* És nem unt.
Azt mondta, hogy nem. Hát ő is érdekesnek találta, hogy egy huszonéves fiú ott battyog mellette. Még arra is emlékszem – mert annyira izgultam –, hogy március volt, kövér, nagy vízcseppek, hatalmas áttetsző gyöngyök ültek a fákon, és nem akartak leesni, olyan hideg volt. Tehát gyöngy volt, víz volt, de nem esett le. Gyönyörű volt. Ugyanakkor Hrabal, akiről azt gondoltam, világirodalmi nagyság, harákolt, és hatalmas ilyeneket köpött az utca közepére... És vitte a szakadt cekkereit...

* Azt tudjuk!
De nagyon megszeretett. Aztán többször is találkoztunk, sok írását fordítottam a Népszabadságba meg a Népszavába, és a Nagyvilágnak kezdtem fordítani cseh irodalmat, mert ez alatt az egy év alatt iszonyatos erővel bedolgoztam magam a cseh színházba.

* Végre Menzelnél vagyunk...
Menzel, igen, a Menzel már korábban volt. Menzel az első cseh interjúalanyom, csak úgy fölültem a buszra, megszereztem a telefonszámot, ő azt mondta, hogy a Nemzeti Színház mellett, a nagy múltú, Havel-féle irodalmi kávézóban vár. És várt. Megcsináltam az interjút, hazajöttem, és hát ez nagy dolog volt akkor, mert Menzel, meg eredeti... Ott nyomban dőltek el az útjaim, a sorsaim. Hrabal által is, túlzás nélkül, és hát Menzel által is.

* És Forman? Ő már csak a változás után, amikor hazajött?
Igen.

* Életed sokat emlegetett nagy szerelme miért nem teljesedett ki családdá?
Van bennem egyfajta – a szó, húzzuk azért alá, jó értelmében – kalandorság. Rettenetesen szeretem az életet. Irgalmatlanul szeretem a kalandokat, bele is hajszolom magam, izgatnak a kihívások, izgat minden. Amire mellettem öt ember azt mondaná, hogy félek; nem merek; nem vállalom; ne csináld; ne őrülj meg, én benne vagyok. Én nem akarok kimondani döntéseket anélkül, hogy ne próbálnám ki. Majd az íze után eldöntöm, hogy az nekem jó-e vagy sem. De ne te, ne ő mondja meg. Már gyerekkoromban is megtaláltam a kiutat; na, én betyár voltam ám, nekem túl kellett járnom apám eszén, meg kellett találni, igen, azt a résutat. Végül is ennek az áldozata lett az a hosszú évekig tartó kapcsolat.

* Hogy jutottál el a Vasárnapig?
Amikor a Vasárnapi Új Szóból lett a Vasárnap, de még az a nagy formátumú újságpapiros, annak lett a főszerkesztője Miklósi Péter. És átkerültem hozzá. A Vasárnapban meg volt a Hang-Kép tévés melléklet. Abban sztárok és kultúra.

* És most hogy érzed magad?
Az emberi kíváncsiságomat, a tudásszomjamat ez a hivatás kielégíti. Úgy gondolom, ki tudok teljesedni. Ha a lapomon belül falaknak ütközöm, vagy kapok két kijózanító pofont, akkor három napra taccs vagyok, megszenvedem, nagyon, nagyon haragszom rá, úgy érzem, hogy a kínai korsó a sarokban feldől és megreped...

* De mindig túléled, vagy földolgozod, Laci!
...földolgozom, föl, én tudom, hogy hogyan. De ha már kaptam egy ilyen kérdést, erre teljes erővel tudom válaszolni: nem akarok más lenni, ez vagyok én. Jó, hogy engem be lehet azonosítani, hiszen nagyon sok kollégát nem lehet azonosítani semmivel. Én az enyéimet egytől egyig vállalom!

* Én meg köszönöm.