A Vasárnap ajánlja: Róbert Bezák. Vallomás

Mert éppen ennek köszönhető, hogy munkatársunk – saját profizmusán és személyiségén túl –, Vrabec Mária lett a hivatalából visszahívott nagyszombati érsek, Róbert Bezák történetének közvetítője. Amit nem mondhatott el senkinek, mert övéi közt süket fülekre talált, azt most elmondja általa, mindenkinek. Hogy miért épp őáltala? Azt is elárulja. A Vasárnapban megjelent tavalyi karácsonyi Bezák-interjú győzte meg őt arról, hogy amit és ahogy mond, az és úgy is jelenik meg.

És megszületett a Vallomás.

Pontosan úgy van, ahogyan azt az ajánlója is ígéri, egyáltalán nem akármilyen művet tart majd a kezében, aki olvasni fogja. Hiszen az érthetetlenül és méltatlanul leváltott, hívei körében továbbra is népszerű katolikus püspök esete már önmagában nem akármilyen. Ebben a kötetben pedig az a kivételesen nem akármilyen, ahogy a püspök az emberszívét dobja elénk. Egyszerre megdöbbentő és megrendítő, szigorúan tárgyilagos, tényszerű és gyönyörűen sajátságos, olykor fájdalmasan, olykor felemelően őszinte, ugyanakkor cseppet sem egyoldalú, hiszen két egyenértékű fél társalgása mindarról, ami egy embert, lett légyen az akár püspök, élete során elérhet. Ez a könyv nem elsősorban Róbert Bezák könyve, ez a könyv az emberi méltóság dokumentuma. Olvasójaként nem lehet gondolni semmi másra, csak arra, hogy mindez velünk is, bárkivel, aki emberek közt él, megtörténhet. Sokak mindennapi kenyere lesz, aki elolvassa, másként látja a világot és benne magát, mint annak előtte. Mert „A megtört szívűekhez közel van az Úr” (Zsoltárok könyve 34,19a).

Ahogy Vrabec Mária ajánlja

Róbert Bezák, a redemptorista szerzetes még négy éve Szlovákia lakosságának nagy része számára ismeretlen volt. (…) De Róbert Bezákot, a nyugalmazott érseket ma már mindenki ismeri, és sokan azt hiszik, ítélkezhetnek is felette… Ez a könyv azért született, hogy bemutassa azt a Róbert Bezákot, aki a csalódások ellenére sem veszítette el a jóságba és az irgalmasságba vetett hitét, erős maradt az igazság kimondásában, de nem fél attól sem, hogy feltárja a sebeit.

Megkérdeztük Róbert Bezákot, számára mit jelent ez a könyv

Viktor Emanuel Frankl a Mégis mondj igent az életre című csodálatos könyvében azt írja, hogy legnehezebb időszakának emlékeit soha nem akarta a saját nevével közölni. Úgy tűnt neki, mintha ez valamiféle magamutogatás volna. De hagyta magát meggyőzni, hogy épp azáltal növeli a személyes tapasztalatok értékét, ha kilép a névtelenségből, és vállalja, amit átélt. Amikor az év elején megszólítottak, hogy érdemes lenne könyvbe foglalni a hivatalából visszahívott nagyszombati érsek történetét, vagyis az én személyes történetemet, szintén gondolkoztam azon, helyes-e nyilvánosságra hozni a legbensőbb érzéseimet. Nem az én magamutogatásom lenne-e az? Be kellett azonban látnom: hogy nagyszombati érsek lettem, nem csak az én személyemnek szólt, és nem is ér véget velem. A fontos hivatal elfogadásával azokhoz az emberekhez is tartozom, akikhez küldtek, és tartozom nekik, főleg azoknak, akik mindazt, ami történt, velem együtt élik meg. Például a szüleimnek és mindazoknak, akik várakozással és reménnyel telve tekintettek rám. Miattuk mondtam igent a felkérésre, és amikor eldöntöttem, hogy belevágok, már tudtam, hogy ezt csak egy ember írhatja meg. Így keletkezett a figyelmes és megértő hallgatóval, Vrabec Máriával folytatott beszélgetésekből ez a könyv, melyben egy nagyon személyes, mégis alapvető emberi történetet igyekeztünk lejegyezni. Máriának nagy tapasztalata van a nehéz emberi sorsokkal, elég, ha Malina Hedvig fájdalmas történetét említem, vagy a mi első, tavaly karácsony előtti beszélgetésünket, amely épp a Vasárnapban jelent meg. Az ő emberi érettsége és tapintata volt az, ami segített, hogy legyőzzem a szégyenérzetemet és zárkózottságomat. Azt hiszem, olyan mű született, amely a fájdalmas részletek ellenére is alapvetően fontos üzenetet közvetít – hogy az élet mindig igent érdemel.

Részlet a napokban megjelenő könyvből

Két érsek egy hivatalban

Hogyan fogadták az érseki hivatal alkalmazottai?

Valahogy úgy, hogy hát ugyan mit is tehetnének. Mosolyognom kellett, amikor megtaláltam egy fényképemet, amelyet körbeadogattak a hivatalban, hogy legalább lássák, hogyan nézek ki. Mindenki félve várta, milyen változtatásokat fogok végrehajtani, mert Sokol érsek idejében nem változott semmi. Az volt az uralkodó mentalitás, hogy ez így volt húsz évig, és így is kell maradnia még legalább húsz éven keresztül. A legnagyobb gondot az okozta, hogyan magyarázzam meg az embereknek, hogy az érseki hivatal nem karitatív intézmény vagy panzió, ahol mind addig élhetünk, amíg a halál el nem választ.

Ezért rótták fel önnek, hogy elköltöztette az érseki hivatal épületéből Tóth és Vrablec püspököket?

Keresztényietlen lépésként fogták fel, annak ellenére, hogy megmagyaráztam: idős korukra való tekintettel nem tudunk számukra méltó életet biztosítani a megfelelő egészségügyi és szociális ellátással. Csodálkoztam, hogy nem voltak képesek elfogadni az érvelésemet, mert azt gondoltam, hogy már rég meg kellett volna oldani a dolgot. Amikor elfogadtam a hivatalt, meg is kérdeztem a nunciustól, mi lesz a nyugalmazott püspökökkel, és ő azt mondta, nincs mitől tartanom, mert ezt már rendezték. Nem így volt, mert Dominik Tóth és Štefan Vrablec püspökök az érseki hivatal épületében laktak. Sokol érsek pedig átköltözött a Szent Miklós téren található egyházi épületbe anélkül, hogy kérte volna a beleegyezésemet. Úgy tekintett a dologra, hogy neki ez jár. Számomra ez volt az első jele annak, mennyire nem számol velem, és ebben nem tévedtem. 

Rögtön a hivatalba lépését követően olyan hírek kezdtek szivárogni, hogy az érseki hivatal több alkalmazottját is elbocsátja. Valóban olyan radikális volt a létszámcsökkentés?

Radikálisnak tűnhetett, de tudatosítani kell, hogy 2008 februárjában a hatalmas Nagyszombat-Pozsonyi Érsekség a kétharmadával kisebb lett. A papok száma 750-ról 210-re csökkent, aminek törvényszerűen azt kellett volna jelentenie, hogy a hivatalt is az új adottságoknak megfelelően szervezik át. Másfél évig senki nem tett semmit, a szerződésekben még a munkaköri feladatokat és az ezekből eredő kötelességeket sem határozták meg, sok tevékenységet duplán végeztek el. Kívülről az egész nagyvonalúságnak is látszhatott, de nekem tennem kellett valamit. Természetesen tudatában voltam annak, hogy minden alkalmazottnak megvan a saját élete, a saját családja, amelyet be kell biztosítania. Arra törekedtem, hogy az előírásokat betartva emberséges megoldást találjak. Mindenki megkapta a maximális végkielégítést, amit a törvény lehetővé tett, és ezen kiadások mellett mégis 49 százalékkal csökkentettük a civil alkalmazottak bruttó bérére fordított kiadásainkat, a külső munkatársak honoráriumára költött összeget pedig 40 százalékkal. Így is nagyon kellemetlen volt, hogy a hivatalba lépésem elbocsátásokhoz és szerződésbontásokhoz kötődött, és amint kiderült, ezzel rögtön ellenségeket is szereztem.

Nyilván azok között a papok között is, akiket áthelyezett.

Igen, de úgy tekintettem erre, hogy püspökként ez is a hatáskörömbe tartozik. Rögtön a hivatalba lépésemet követően meglátogatott az összes esperes, de csak egy volt közülük, aki egy levelet adott át, amelyben felajánlotta a lemondását. Ő volt az egyetlen, akit nem váltottam le, ezért esett nehezemre elfogadni, hogy később aláírásokat gyűjtött ellenem. A többit sem valamiféle személyes indítékból váltottam le, egyszerűen csak nem láttam okát, miért kellene mindent úgy hagynom, ahogy az elődöm megszervezte. Minden érintettel személyesen beszéltem, reméltem, megértik, hogy Sokol érsekkel nem álltunk olyan közel egymáshoz, hogy automatikusan elfogadjam azt, ahogyan ő rendezte el a posztokat az egyházmegyében. Egyesek már olyan régóta esperesek voltak, hogy látni akartam, képesek-e elviselni, ha csak egyszerű papok lesznek, értik-e még a krisztusi felszólítást: övezzétek fel magatokat. És azt láttam, hogy sokak számára fontosabb a felépítmény, mint maga a lényeg – az Istenhez fűződő tiszta kapcsolat. Ez nagyon elszomorított, mert olyan emberekről volt szó, akik a szocializmusban léptek be a szemináriumba, amikor nemigen lehetett karrierrel számolni. De úgy látszik, ezt később is meg lehet tanulni, sőt, meg is lehet szokni. Sokakat annyira frusztrált a beosztásuk elvesztése, hogy később leveleket kezdtek írogatni ellenem. Nyilván tudták, hogy megtehetik, mert a Vatikánból senki nem állt mögöttem. Lehet, hogy valaki azt mondaná, diplomatikusabbnak kellett volna lennem, de én ugyanazt és ugyanúgy tenném ma is. Vállalva a döntésem következményeit, ugyanis az a gondolat, hogy a papok egy csoportja szövetkezhet a püspökük ellen, idegen tőlem.

De ma már látja, hogy az ön elleni kampányt megszervezték?

Világos számomra, hogy ha több levelet írtak ellenem, valakinek kezdeményeznie kellett az egészet. Ráadásul fontos vatikáni helyeken is ügyelni kellett arra, hogy az elküldött levelek el ne vesszenek, és ezzel a kitalált üggyel legyen kinek foglalkoznia. De ez a gondolat olyan nyomasztó, hogy egyáltalán nem akarok foglalkozni vele. Nem tudom elképzelni azoknak az ügyben érdekelt személyeknek a lelkiismeretét, akik azután, hogy megírtak egy ilyen vádoló levelet, embereket gyóntatnak, és miséket szolgálnak. Milyen példát mutatnak a hívőknek? Hogy elég bárkire egy névtelen levelet írni, és ezzel tönkre lehet tenni őt? Nem akarom elhinni, hogy az egyház rosszmájú vádakra és személyes ellentétekre alapozná a személyzeti politikáját. És végképp nem akarom elfogadni a gondolatot, hogy egy felszentelt püspöknek a Vatikánban kisebb a súlya, mint bárki gyalázkodó levelének. 

Az egyházmegye papjainak többsége azonban ön mellett állt, nem?

Igen, de csak az egyszerű »közkatonák«. Azok, akik ellenem szövetkeztek, nagy befolyással rendelkeztek, tudták, mit kell tenniük, és gátlásaik egyáltalán nem voltak, viszont annál nagyobb volt az elszántság bennük, hogy eltávolítsanak.

Azt is felrótták önnek, hogy az érseki hivatalban világi embereket alkalmazott.

Az egyházi jog lehetővé teszi, hogy hívő laikusokat kérjünk fel együttműködésre, és én éltem ezzel a lehetőséggel. A közgazdasági szférában jobban kiismerték magukat, mint a papok, és én szakemberekkel akartam dolgozni. Végeredményben ugyanezt teszi most Ferenc pápa is. Azt gondolom, hogy azoknak, akik bíráltak ezért, nem a szakemberek laikus volta ellen volt kifogásuk, hanem az ellen, hogy sok mindenre rájöttek.

Püspökként miért nem lakott az érseki hivatal épületében?

Amikor beléptem, nem volt szabad lakás, de nem is akartam abban az épületben lakni, ahol dolgozom. A nyilvánosság előtt töltött napok után örültem, hogy egyedül lehetek, és nem kell senkivel beszélgetnem.

De ez más magány volt, mint a mostani.

Igen, nyugalmas, értelmes, feltöltő. A mostani tele van kérdőjelekkel, kételyekkel és fájdalmas gondolatokkal. De talán ennek is így kell lennie, ezen is túl kell esnem, hogy olyanná váljak, amilyennek Isten látni akar. Biztosan más ember leszek, mint 2012. július 2-a előtt, mert érzem, hogy a történtek alapvetően megváltoztattak. Engem nem csupán a hivatalomtól fosztottak meg, de mindent elvettek tőlem, mert az egész életemet az egyháznak adtam. A külső világból sokáig senkit és semmit nem engedtem magamhoz olyan közel, hogy hiányozzon, amikor már nem lesz. Nem alakítottam ki magamnak sem emberi, sem anyagi hátteret, a barátaim mind az egyház emberei voltak. De egyszer csak mintha azt mondta volna egy hatalmas erő: ez nem a tiéd többé!

Vrabec Mária: Róbert Bezák. Vallomás, Kampanila 2013