<p>Áprilisi vasárnap volt, hét ágra sütött a nap. A tavaszi szél hűvös volt még. A délutáni napfényben azzal az ürüggyel indultunk útnak, hogy megnézzük az idei dísznövénykínálatot. Virágládáink elkészítve, a földet is megvettük. Csak arra várunk, hogy a tavasz erősebb lábakon álljon a fagyos téli talajon, és akkor ablakpárkányunk, tornácunk újra színekben pompázik majd.</p>
Red Hookba mentünk, Brooklyn horogszerű kis félszigetére, ahova nem jár metró, csak busz, és ahol úgy érezi magát az ember, mintha egy elhanyagolt művészkolóniába csöppenne. Pedig ha északnyugat felé néz, látja Manhattan felhőkarcolóit.
A növénybolt tulajdonosa nagy télikabátban, sapkában és kesztyűben tett-vett, míg két segítője a kíváncsi és türelmetlen városi nép kérdéseire válaszolt. Alaposan körülnéztünk, végül mégsem vettünk semmit, korán volt még. Az utca sarkán egy közösségi kertet vettünk észre. Meglepően sok városi vágyik arra, hogy saját földjét túrja, és szép vagy hasznos dolgokat termeljen rajta. A tulipánok vidáman himbálództak a szélben, volt sárga, lila, piros. A virágok és a zöld látványa becsalogatott. Észrevettünk egy középkorú férfit, aki a kert végében ültetett valamit. – Gyertek csak be nyugodtan – válaszolt kérdésünkre –, még ezt a részt befejezem, de utána sajnos be kell zárnom a kertet, most én vagyok itt az utolsó.
Azonnal lefényképeztem a csodás, színes virágokat. Egyszer csak megjelent mellettem egy lila nadrágos vékonyka kislány. Olyan volt, mint egy kedves tündér. – Meg szeretnéd nézni az eladásra szánt árumat? – kérdezte komolyan. Hogy is lehetne nemet mondani egy ilyen meghívásra…
A New York-iak érdekes, kicsit skizofrén szimbiózisban élnek egymással. Sok helyen – a metrón, éttermekben, sorban állva – fizikailag nagyon közel vannak egymáshoz, de úgy tesznek, általában sikeresen, mintha nem volnának, és amennyire csak lehetséges, szótlanul tisztelik a másikat. Másrészt ha úgy hozza a véletlen, spontán beszélgetésekbe elegyednek a velük együtt utazó, zöld lámpára váró helyiekkel, turistákkal. A minap a Starbucksban vártam a teámra, amikor az én poharamat (rajta volt a nevem) egy mellettem várakozó hölgynek adták át. Kiderült, mindketten ugyanazt rendeltük. Mivel ő hamarabb, felajánlottam, legyen az én nevem most egy kicsit az övé, és fordítva. Pillanatokon belül megérkezett az én teám is, a hölgy nevével. Az övében kevesebb chai szirup volt. A sztereotípiának megfelelően, hangos amerikaiak módjára elviccelődtünk a rendelésem kalóriarengetegén, jó nagyot nevettük, majd koccintottunk, és mentünk a saját dolgunkra. Az ilyen pillanatok gyakoribbak, mint bárki gondolná.
A kis kerti tündérem ugrabugrálva vezetett standjához. Egy kis asztalkán szép sorban sorakoztak a különböző kövek, kavicsok, egy színes címke és más talált „kincs”. – Minden egy centbe kerül, és van apróm is, ha vissza kellene adnom – felmutatott egy konzervdobozt, valóban volt benne aprópénz. – Szeretnél vásárolni valamit? – kérdezte. Feltétlenül, mondtam, majd egyenként megnéztük, és megbeszéltük, melyik kő honnan van, hol találta a rozsdás kólakupakot, tetszik-e a beazonosíthatatlan palatörmelék, és így tovább. Amikor a végére értünk, megkértem a kislányt, várjon egy percig, amíg én aprópénzért megyek, mert a sajátom a másik kabátom zsebében marad. – Végül is, nem kell fizetned érte – szomorkodott. Talán attól tartott, elmegyek, és vissza se jövök. – Egyvalamit választhatsz ingyen is.
Nehéz döntés előtt álltam. Jó kofa módjára a kislány az asztal mögötti széken ült, én pedig előtte álltam, mint egy igazi vásárló. Mi az, ami nem fog neki hiányozni? Beszélgetésünkből nem derült ki, melyik tárgyhoz fűzik erősebb szálak. Hosszas fontolgatás után kiválasztottam egy fehér követ. Apró, csillogó volt. A kislány jóváhagyta a választásomat, belenyúlt a konzervdobozba, és „visszaadott” húsz centet. Ekkor jöttem rá, hogy nem is az eladásról van szó, hanem a kapcsolatról, és a felnőttélet imitálásáról. Megköszöntem, elfutottam, és gyorsan szereztem két huszonöt centes érmét, amit kérdezés nélkül a konzervdobozba tettem.
Az adásvétel lebonyolítása után fotóztam volna tovább a virágokat, de a kis tündér még nem szeretett volna magamra hagyni, a virágok meg nem érdekelték. Megtudtam egyet s mást a húgáról, a biciklijéről (sötétkék, ami nem tetszik neki, ezért megpróbálta fehér festékkel átfesteni, hátha attól világoskék lesz, mert most az a kedvenc színe), és mire újabb témába kezdhettünk volna, az apukája jelezte, hogy ideje pakolni és hazaindulni. Elbúcsúztam hát, megköszöntem az ajándékot, és minden jót kívántam neki.
Azóta eltelt jó néhány hét, de minden alkalommal, amikor belenyúlok a zsebembe, és megérzem a fehér követ, mosolygok. Lehet, hogy a metrón vagy a pénztárnál állók megdöbbennek. Ha tudnák, hogy ilyenkor magam előtt látom a kedves, nagylelkű tavasztündéremet, nem csodálkoznának.
A szerző New York-i munkatársunk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.