A szeretet megtartó parancsa

Ritka lelki nagyságról tanúskodik, ha valaki az őt ért hatalmas veszteség után nem keseredik meg, hanem még másoknak is képes erőt adni. Ilyen emberre hívta fel a figyelmünket egy csallóközkürti olvasónk, mert úgy véli, szilárd tartása, töretlen hite feltétlen tiszteletet érdemel. Gányovics Jolánról, a helyi óvoda igazgatónőjéről van szó, aki többszörös gyászában sem veszítette el életkedvét, energiáját, és nemcsak a család, hanem az egész közösség összetartó ereje tudott maradni.

Bajban, betegségben
Gányovics Jolán 1986 óta dolgozik a csallóközkürti óvodában. Az elmúlt huszonöt év alatt nemzedékeket nevelt, okított, sokan már a gyermeküket hordják hozzá, és mind egyetértenek abban, hogy elhivatottabb pedagógust nem kívánhatnának. A szerkesztőségünkbe érkezett levél szerint „szívvel-lélekkel végzi munkáját, az óvoda nem csak a munkahelye, a hivatását találta meg ott. Ha valaki hozzá fordul, nem fordít hátat, hanem türelemmel meghallgatja. Ő az a típus, akinek ha már fogytán is a pozitív energiája, azt a keveset is szétosztja.” Pedig a törékeny asszonyt nem kímélte az élet: a közelmúltban tragédiák sorozatából kellett talpra állnia. Képes volt rá, mert tudta, hogy másoknak szükségük van a segítségére, és aki elmerül az önsajnálatban, az nem képes szeretetet adni. „Egymás után született három gyermekem: Péter két és fél éves volt, Melinda egyéves múlt, amikor már Éva is világra jött. Nem voltak azok sem könnyű évek, mert közben a férjem szüleit is gondoztam; de tudtam, hogy ez a dolgom, ebben kell helytállnom. A gyermeknevelést egy pillanatig sem tekintettem tehernek, öt év múltán boldogan mentem vissza dolgozni az óvodába. Mindig úgy tekintettem a munkámra, hogy a gyerekektől legalább annyit kapok, amennyit én adok nekik. Ha nincs az ő szeretetük, talán nem is bírtam volna ki, amit ki kellett.”
Három éve a férje betegedett meg, tüdőrákja a csontokban képzett áttéteket, és amikor a bajt felismerték, már csak két hónapot adtak neki. A család mindent elkövetett. Sikerült is elérniük, hogy a szerető édesapa még egy évig közöttük lehetett. Ebben az évben volt reménység, bizakodás, lemondás, fájdalom; de ha most visszagondolnak rá, legfőképp az összetartozás jut eszükbe. „Nagyon ügyes szakember volt a férjem, megszokta, hogy mindent el tud intézni. Annál inkább bántotta, hogy a saját bajában tehetetlen. 2009 júniusában született Melinda lányunk Gergő fia, ősszel már egyformán kellett gondoznunk nagyapát és unokát. Csak az tudja, milyen ez, aki tapasztalta. Nem a fáradságról beszélek, hanem arról, hogy látni kell szerettünket kiszolgáltatva, magatehetetlenül. A hozzátartozókon múlik, hogyan képesek ilyen helyzetben is megőrizni a beteg emberi méltóságát, mert olyasvalakinek, aki egész életében dolgozott, és mindig emelt fejjel járt, ez a fájdalom enyhítésénél is fontosabb. Azért nem adtuk fel teljesen a reményt sem: interneten utánanéztünk, hogy létezik egy infúziós terápia, amellyel javíthatjuk az életminőségét, és bizonyos fokú gyógyulást is elérhetünk. Sokat segítettek a barátaink, egy falubeli nővérke járt beadni az infúziót, mindig volt, aki megkérdezte, nincs-e szükségem valamire. Csak jó szóra, biztatásra volt, és azt meg is kaptam, ezért tudtam a férjemet is végig szeretettel, türelemmel ápolni. A két hónap helyett egy évig maradt még közöttünk, olyan jó állapotban, hogy autót is vezetett. A remény adott erőt, hogy mindent bírjak. A háztartást, az otthoni ápolást, a félnapos várakozásokat, amikor a férjemet kemoterápiára kísértem, a munkát. Ha szükség van rá, megsokszorozódik az ember ereje. Nem sejtettem, hogy még ennél is többet mér rám a sors, mert nemcsak a gyerekeim, hanem az unokáim is félárvák lesznek.”

Egymásba kapaszkodva
Gányovics János állapota 2009 augusztusában romlott le újra, ekkor került kórházba, Pozsonyba. Felesége a menyével, Grétivel augusztus 28-án járt nála beteglátogatóban. Másnap szombat volt, búcsúra készültek a faluban, Gréti még elment bevásárolni Dunaszerdahelyre a sütés-főzéshez. Méltó módon akarta fogadni a vendégeket az új házában, amelybe hat hete költöztek be. A hazafelé vezető úton egy személyautó ütközött a kocsijuknak, és a harmincöt éves fiatalasszony azonnal meghalt.
„Akkor azt hittük, megőrülünk, de tartanunk kellett magunkat, mert itt volt a két gyerek. Egymást próbáltuk erősíteni a családban, egymásba kapaszkodva bírtuk ki és bírjuk ma is. Úgy éreztem, hogy az én fájdalmamat nem enyhítheti sem gyógyszer, sem szakember, csak a gyerekeim szeretete, a négy unokám mosolya, a barátaim együttérzése. Amikor munkába mentem, mindig próbáltam otthon hagyni a bánatomat, mert úgy éreztem, a gyerekeknek meg kell kapniuk tőlem, amit érdemelnek, nem szenvedhetnek miattam. Folytattam a picik számára kitalált Zsebibaba kuckója nevű szoktatóprogramot, a munkát a Csemadokban, nem fordultam el a barátaimtól sem, ösztönösen ragaszkodtam életem megmaradt darabkáihoz, hogy megőrizzem a régi önmagam. Az óvodában teljesen át kellett lényegülnöm, hogy mókázni, játszani tudjak; nem volt könnyű, de a gyerekek segítettek. Emlékszem, egyszer a foglalkozásokról beszélgettünk, és Ádám unokám azt mondta: »Az én anyukám varrónő volt, de már meghalt.« Sokáig csend volt, a gyerekek is érezték a pillanat súlyát. Sok ilyen apró gesztust kaptam tőlük, ezek tartották bennem a lelket. Ha a fiamon láttam, hogy fogytán az ereje, felráztam őt, ha én keseredtem el, ő vigasztalt; és rengeteget segített, hogy mindig sokan voltak körülöttünk. Rendkívüli kolléganőim vannak, és olyan barátaim, akikre mindenben számíthatok. Bátran mondhatom ezt, mert a szükségben is megmérettek, és helytálltak. Sokszor egy jó szó, egy simogatás, egy bátorító kézszorítás segített túlélni a következő napot, valóban éreztem, mennyien osztoznak a fájdalmamban. Egyetlen olyan megjegyzést kaptam, amelyet máig sem értek: hogy olyan tevékeny vagyok, mint rég, biztosan túltettem már magam a történteken. Sohase fogom, de nem engedhetem meg magamnak, hogy összeomoljak, mert a családomnak szüksége van rám. A külvilág nem látja, amikor elgyöngülök, de a fájdalmam nem is tartozik másra: azzal nekem kell megküzdenem.”

Megtérülő szeretet
Menye halála után két héttel, 2009. szeptember 11-én, ötvenöt évesen Gányovics János is eltávozott az élők sorából. A család élete teljesen felborult, de ha lehet, még jobban összefogtak, hogy normális életet teremtsenek a két anya nélkül maradt kisfiúnak.
„Kicsik voltak még, amikor a tragédia megtörtént, ki sem tudták fejezni, mit éreznek, de azt a két rémült tekintetet, amely akkor szegeződött ránk, amikor közöltük velük a szörnyű hírt, soha nem fogom elfelejteni. Nem fogták fel, hogy ez visszafordíthatatlan: nagyon sokáig követelték még az édesanyjukat, és mindig újra el kellett magyarázni, hogy már az égből vigyáz rájuk. Az ő fájdalmuk mellett eltörpült az én gyászom, ezért mindent annak rendeltem alá, hogy minél többet törődhessek velük. A fiam számára is ők a legfontosabbak: a tragédia óta csak nekik él. Büszke vagyok rá, milyen erős; most látom, hogy nem volt hiába a sok törődés, nevelés. Azért mondom a szülőknek is mindig, hogy a gyermekektől ne sajnálják a szeretetet és a velük töltött időt, mert az mind meg fog térülni. Sokszor eszembe jut, amikor szülőket hallok panaszkodni, hogy a gyerekeik elhanyagolják őket: vajon ők mennyit törődtek velük, amíg kicsik voltak? Igen, mások most a gyerekek, mint régen, mert a világ is más. Zaklatottak, rohanók, néha erőszakosak, de leginkább a szülőkön múlik, hogy ezeket a hatásokat türelemmel, sok-sok foglalkozással, meséléssel ellensúlyozzák. Ádámot és Ákost is úgy neveljük, hogy szeretettel, nyitottsággal forduljanak a többiek felé, ne másokon töltsék ki a keserűségüket, mert arról, ami őket érte, senki sem tehet. Gyakran emlegetjük, milyen volt az édesanyjuk, mert hiszem, hogy mindenki addig él, amíg gondolnak rá. A nagyobbik zárkózott természet, nem akar róla beszélni, de a kicsi néha kitör, és visszasírja. Mi nem pótolhatjuk őt, de kötelességünk mindent megtenni azért, hogy a szörnyű hiány ellenére is boldog legyen a gyermekkoruk. Ádám másodikos, Ákos nagycsoportos óvodás. Délután nálam vannak, vagy az édesapjuk foglalkozik velük otthon, és a peredi nagyszülőket is gyakran látogatják. Mindennél fontosabbnak tartom a családi összetartást, azt, hogy jóban-rosszban támaszai legyünk egymásnak. Mi a bennünket ért bajok előtt is így éltünk, de most már azt is tudjuk, hogy a szeretet a legjobb gyógyír. Mindannak ellenére, ami velünk történt, ki merem jelenteni, hogy boldogok vagyunk, mert képesek vagyunk egymásnak örülni. A gyerekeimnek azt szoktam mondani, hogy ha nem tudják az utat, menjenek ki az apjuk sírjára, ott megtalálják. A sírkövére egy idézetet vésettünk János evangéliumából: »Új parancsot adok nektek. Szeressétek egymást!« Ebben a szellemben neveltük őket, és hiszem, hogy ez a legtöbb, amit adhattunk nekik.”