A remény vonalai 10/2

Lehűlt az idő, s a bevásárlóközpontban úgy nézett ki,
mintha mindenkinek ma jutott volna az eszébe, hogy
kiegészítse a ruhatárát, vagy további kramancokat
cipeljen haza. Tilda léptei már kissé lelassultak, de változatlanul
határozottak voltak. Évának mindig is tetszett Tilda egyenes
testtartása, most meg kimondottan méltósággal emelte ki jelenlegi
állapotát. Kivonszolta Évát egy kávéra, aztán meg rábeszélte, hogy
menjen el vele a plázába, ahol speciális kismamacuccok vannak.
– Szükségem van egy meleg nadrágra. Nyakunkon az ősz, nem
járhatok ebben a vékonyka függönyben – magyarázkodott neki.
Könnyű, szellős ruhát viselt, melynek a szezonja, természetesen ezt
Éva is kénytelen volt elismerni, éppen lejárt.
Tilda tehát egyenesen a Gólya shop felé vette az irányt, ahol a
polcok telve voltak kismamacuccokkal, az állványokon terhesruhák,
-szoknyák, -nadrágok. Először gyakorlott mozdulatokkal átturkálta a
polcokra helyezett árkedvezményes pólókat, majd darabról darabra
megmustrálta a kiakasztott dolgokat. Kettőjükön kívül még két
állapotos nő volt a butikban, egyik az eladónő tanácsát kérte, a másik
pedig egy hátas szoknyát nézegetett. Éva úgy érezte magát, mint egy
betolakodó. Tragikomikusnak tűnt számára, hogy kismamaruhákat
nézegessen, így inkább két lépéssel Tilda mögött állva azt fi gyelte,
miből válogat.
– Mit szólsz ehhez? – akasztott le egy bársonynadrágot Éva felé
mutatva.
– Hm – bólintott Éva.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte meg a fi atal eladólány, aki
kivételesen nem tolta maga előtt gömbölyödő pocakját az állapotosok
e birodalmában. Persze, attól még várandós lehet, gondolta Éva, és el
is képzelte, sőt azt is megállapította magában, hogy jól állna neki.
– Szeretném megpróbálni ezt a nadrágot – nyomta Tilda a lány orra
elé a kiszemelt bársonypantallót, s már indult is vele a próbafülke
irányába. Éva kissé ijedten követte.
– Aztán mondd ám meg őszintén, ha úgy nézek ki benne, mint egy
elefánt – szólt vissza neki Tilda, és színpadiasan félrelebbentette a
függönyt.
Éva közben körülnézett, végiglegeltette tekintetét a sok gyönyörű
holmin, s közben eszébe jutott, hogy mikor Szimit várta, neki nem is
volt egy kismamaruhája sem. Akkor fölösleges luxusnak tartotta az
ilyesmit, ráadásul minden fi llért meg kellett fogniuk, így aztán két
bőre szabott ingruhát váltogatott, meg Gyuri pólóit hordta. Most akár
egy szekrényre valót is megvehetne az ízlése szerint, de már nincsen
miért… Éppen kezdett újból rátörni az önsajnálat, mikor a kabinból
kimasírozott Tilda, és beállt a hatalmas tükör elé.
– Mit szólsz? – kérdezte, és közben lázasan tanulmányozta, hogyan
oldható meg a derékrész.
– No, milyen? – lépett hozzájuk újra az eladólány. – Nem akar egy
számmal nagyobbat?
– Nem is tudom. Gondolja? – bizonytalanodott el Tilda, s amíg a
lány egy másik darabért ment, ingerülten Évára zúdította: – Látod,
helyben vagyunk. Rettenetesen elhíztam. Még hogy egy számmal
nagyobbat! Soha nem hordtam XL-eset. Istenem, mikor fogok már
megint normálisan kinézni?
– Szülés után, nem? – vakkantotta Éva. Feszültnek, indulatosnak,
egyszóval rosszul érezte magát, hogy itt kell állnia, mint a sóbálvány,
s a végén még majd ő vigasztalhatja a babát váró Tildát.
Végre kiléptek a boltból. Tilda boldogan vitte a hatalmas gólya logós
műanyag reklámszatyrot. A nadrágon kívül vett még két trikót is, és
egy bűbájos bolerót szaténszalagos átkötővel.
– Torkig vagyok ezzel a vásárlással, gyerünk, üljünk be még
valahová. Ennék valami édeset – javasolta Évának, s még mielőtt
választ kaphatott volna, befordult az üzletközpont sétálóutcájának
egyik kis kávézójába.
– De legalább jól bevásároltál – biztatta őt mosolyogva Éva, holott
abban a pillanatban legszívesebben otthon ült és sírdogált volna egy
sarokban.
– Végül is már legfőbb ideje volt. Még így is kénytelen leszek
egy körutat tenni további babaholmikért. Tényleg, Kálmos doktor
elárulta, hogy mi is lesz nagy valószínűséggel. Akarod tudni?
– Noná – bólogatott Éva.
– Kislányunk lesz. Mártika – kopogtatott mutatóujjával fi noman a
hasán Tilda. – Rólad van szó, Mártuska – mondta gyengéden.
– Matyi örül, hogy beleegyeztél a Mártába, ugye? – kérdezte Éva,
mivelhogy Tilda férje, akit örök idők óta mindenki csak Matyinak
becézett, valójában Márton volt.
– Mi az hogy! Tudod, a büszke apa! – Tilda két tejes koktélt rendelt,
s nagy örömében meg sem kérdezte Évától, hogy ő is azt kér-e. Az
meg magában megállapította, hogy ilyen boldognak és ragyogónak
még soha nem látta Tildát, hogy az anyaság valami titokzatos fényt
kölcsönöz a szemének.
– Kisebb átalakításokat végzünk most a lakásban, éppen fejezzük
be a gyerekszobát. Mikor kész lesz, mindent kimosok, kivasalok,
és berakom a kicsinek a szekrénybe, már az is meg van rendelve
– mondta lelkesen, majd hirtelen megszakította saját monológját,
s morcosan a szomszéd asztal felé fordult, ahol két fi atal nő ült és
cigarettázott. – Elnézést, de rám száll az összes füst – tiltakozott, Éva
meg várta, mi következik.
– Jó, sorry – mondta a festettebbik, s ingerülten
jelezte a másiknak, hogy egy asztallal tovább
ülnek.
Évát ez kellemesen lepte meg, ám Tilda
továbbra sem tágított.
– Így is felém száll, a francba.
Évának egy kép jelent meg az emlékeiből,
ahogy egyetemista korukban ők ketten a
közeli diákpresszóban szívták az egyiket a
másik után. Ki tudja, hogy reagáltak volna
egy terhes nőre, hogy egyáltalán elnyomták
volna-e miatta a cigarettájukat. Milyen régen
volt mindez. És mennyire egy hullámhosszon
voltak akkor. Egyikük alighogy gondolt valamit,
a másik már ki is mondta. Mostanság viszont nem
örülne neki, ha Tilda a gondolataiba látna. El kellett ismernie,
hogy az a rövidke idő, ami alatt mindketten várandósak voltak,
jobban eltávolította őket egymástól, mint gondolta. Végtére is, most
mindkettejüknek azzal a gólyás táskával kellene itt ülnie.
A szerkesztőségbe való visszatérés olyan volt számára, mintha
egy másik bolygón szállt volna le. A betegállomány letelte után még
vett ki pár nap szabadságot, hogy késleltesse a pillanatot, bár tudta,
hogy úgyis be kell egyszer lépnie abba a szörnyű irodaépületbe, ahol
a rengeteg különböző, és ki tudja, az is lehet, hogy hasznos cégek
között székel az ő kiadójuk is, meg a Hatodik Érzék szerkesztősége.
A főnök asszony játszotta a sértettet.
– Mit tett velem, mit tett, Évike, pont most, nyáron?
De kiérezhette, hogy különleges helyzetről lehetett szó, mert
Éva legnagyobb meglepetésére nem kérdezősködött tovább, csak
elhalmozta munkával.
Őt meg természetesen leginkább Szonya érdekelte, akit nem talált a
szerkesztőségben.
– Szonya szabadságon van? – kérdezte egyik kolléganőjét, aki kerek
szemeket meresztett rá.
– Hát te nem is tudod? Pedig olyan jó barátnők vagytok! Szonya
kórházban van, a nőin fekszik. Onnan hívott – tette hozzá a kollegina –,
de nem mondta, mit keres ott. Ezek szerint te sem vagy valami
agyoninformált.
– Nem – mondta kurtán Éva, és valami szörnyű szomorúság terült
szét benne. Akkor mégis!
– Tényleg, Évi, nincs véletlenül valami ismerősöd, aki ért a
szalvétaragasztáshoz? Le szeretném fotóztatni, készíteni egy
rövid beszélgetést, tudod, hogy olyan élő legyen, nem akarom
ügynökségből átvenni – váltott témát a munkatárs.
– Hogy mi? Ja, a szalvétaminta. De, ismerek egy csajt – jutott
eszébe rögtön Niki, bár egyet sem látott még az említett alkotásaiból.
– Odaadom a számát, de előtte megkérdezem tőle, hogy egyáltalán
beleegyezik-e.
– Hát csak örülhet, nem? – biggyesztett a nő, akivel Éva soha nem
találta meg a közös hangot, talán azért sem, mert vele ellentétben
annyira nagyra tartotta a lapjukat, hogy szinte istenítette.
Egyszer csak délután lett. Éva ült a számítógépe előtt, válaszolt
az e-mailjeire, és igyekezett valami konstruktív tervet készíteni a
következő napokra, ami szerint a lehető leghatékonyabban oldhatná
meg azt az eszméletlenül nagy mennyiségű feladatot, ami váratlanul
reá zúdult. Minél inkább igyekezett visszatérni a szerkesztőségi
élet körforgásába, annál nagyobb félelem lett rajta úrrá. Egyre
intenzívebben érezte, hogy ez a munka nem neki való. Nem akar
emberekkel beszélgetni, nem akar interjúkat készíteni, boldogboldogtalanból
sztárt csinálni, és tulajdonképpen semmiféle szöveget
nem akar írni, és szerkesztőségi gyűléseken részt venni meg aztán
már végképp nem. Mi lenne, ha beadná a felmondását? Talán otthon
maradhatna, egy ideig kihúznák Gyuri fi zetésével is, ha meg
nem, még mindig hozzányúlhatnak a tartalékaikhoz.
Nem, ez csak a depresszió, hessegette magától a
vészjós hangulatot, és újra elmerült a monitor
betűtengerében.
Annyira, hogy mikor határozott kopogtatást
hallott, ijedtében összerezzent. Nyílt az ajtó, s az
iroda küszöbén Misi állt teljes gyönyörűségében.
– Szonya nincs itt? – kérdezte köszönés nélkül.
Tekintetével végigpásztázta a helyiséget, majd
Szonya elárvult, kissé beporosodott asztalára
szegezte.
– Nincs – mondta kurtán Éva, és megfordult a
fejében, hogy egyáltalán szóljon-e neki a kórházról. El
tudta képzelni, hogy érezheti ott most magát Szonya. Az
is lehet, amilyen naiv, hogy még örülne is Misi látogatásának,
de mégsem tehette meg, hogy barátnője férjét a szeretője karjaiba
küldje.
– Nem tévedek – mérte őt végig a férfi –, maga az az Éva, aki
bevette hozzánk magát látogatóba, ugye? – tért át egyértelműen a
magázódásra Misi.
– Alica hívott meg – válaszolta mentegetőzve Éva. Olyan döbbenet
és szégyenérzet telepedett rá, hogy nem volt képes viszonozni a férfi
otrombaságát. – A kórházban ismerkedtünk meg. Véletlen volt.
– Mi a célja ezzel? – Misi hangja hidegen kopogott, mintha
begyakorolta volna a mondatait.
– Mi célom volna, az istenért? Mondom, hogy véletlen… És Alica
nagyon szimpatikus nekem – tette hozzá rémülten.
– Remélem, tudja, mi az, hogy diszkréció. Alica még nem sejti, hogy
válás előtt állunk – mondta, s lenéző tekintete olyan ellenszenvet
váltott ki Évában, hogy ha tehette volna, minden nőt lebeszél róla,
hogy akár csak egy kávéra is elmenjen vele.
Misi megint Szonya asztala felé sandított.
– És akkor hol is van Szonya?
Éva megvonta a vállát, hátat fordított neki, és tovább bámulta
a monitorját. Könnyek szöktek a szemébe. Misi köszönés nélkül
bevágta az ajtót, Éva meg tenyerébe temette az arcát.