A padlás szaga

<p>Nincs az a padlás, amelyen a sárga kabátos ember ne tudna találni valami érdekeset. Nincs az a rozoga létra, amelyet ne lenne érdemes nekitámasztani az eresznek, hangsúlyozza a sárga kabátos, egyből hozzátéve, hogy nincs az a sárga kabát, amelyet ne lenne érdemes összepókhálózni egy padlásvizit kedvéért.</p>

 Mert a padlás nem kávéház, ahova akkor megyünk, abban a napszakban és azzal, amikor és akivel kedvünk tartja, sokkal inkább egy szentélyféle, amelybe az ember csak egészen kivételes alkalmakkor nyerhet belépést (sokan ráadásul fel sem akarnak menni). Mert lássuk be, ez az a része a háznak, ahová nemhogy a vendégeket nem hívják be, de még maguk a ház lakói is csak ritkán teszik tiszteletüket. Itt őrzi a ház a múltját, pontosabban itt őrzik a múltjukat azok a házak, amelyeknek van múltjuk (és padlásuk). A padlások szagának pedig egyedi zamata van, attól függően, miből van fent a legtöbb: bútorok, szövetek, egerek stb. A szétszóródott kukoricacsutkák (egyes számban trosnyok) például meglehetősen kellemes illatot képesek árasztani, főleg nyáron, amikor a szél a cserepek alól nem fújja ki a padlás szagát.

A sárga kabátos ember már többször hangot adott abbéli meggyőződésének, hogy a régi házak padlásain mindig akad valami, ami a ház első lakóitól származik, azoktól, akik a házat hetven, nyolcvan, százakárhány évvel ezelőtt építették. Vagyis bizonyos tárgyak a házat végigkísérik egész létezése során, nincs ugyanis az az új lakó vagy tulajdonos, aki a padlást költözéskor teljesen (értsd: teljesen) lesöpörné, kitakarítaná. Mindig marad ott valami, ha más nem, hát egy csonttá száradt tonettszék, poros vessződemizson, vagy néhány patkányrágta gabonazsák a gerendákra akasztva. Elméletét többször bizonyította is az egybegyűlteknek, a „lent maradottaknak”, a kétkedőknek, akik a morgolódó megjegyzések után (haggyad má; gyerünk; minek mísz fő; ne hozzá le semmit; van má otthon elig öreg franc) általában koffeintartalmú baglyok módjára hunyorogtak, amikor a sárga kabátos ember hol diadalittasan, hol meg „csak úgy” feltűnt a padlásfeljáró résében egy régi szódásszifonnal (Csiba Lajos Artézi Szikvíz Gyára – Vésztő), egy katonaládával, vagy csak egy szúette mángorolóval. Ilyenkor persze a sárga kabátos a mindenható Isten szerepébe kényszerül, muszáj ugyanis ítéletet mondania a talált tárgyak számbavétele közben: ez a polc még rendbe hozható, az a megszürkült, két háború közötti söröskorsó még csilloghat, ha ecettel elmossák, de a faragott ágytámlát már nem érdemes elvinni, mert szitává rágták a szúk. Mert ami a sárga kabátos után jön, attól már nem várhat kegyelmet semmi. Bárhogyan dönt ilyenkor a sárga kabátos, mindig megbánja később: el kellett volna hozni a kis kék, zománcos tejeskandlit is, meg a repedt köcsögöt, na mindegy, így is csak áll a pincében a sok „találmány”.

Fiatalos türelmetlenséggel vegyített izgalom, kirobbanó öröm, de szomorúság is költözik a sárga kabátos emberbe az alkalmi padlásra lépések alkalmával. A leleteknek örül, de mivel az esetek többségében lebontásra ítélt házak padlásán tévelyeg, tudja, hogy hónapok, hetek kérdése, és a világháborút, államosítást, hatvanötös árvizet és még ki tudja, mi mindent túlélt, kiszolgált épületet megkóstolja a markológép és unokatestvére, akit buldózernek hívnak. A korábban házként emlegetett rendetlen tégla- és deszkahalmazt pedig, amely évtizedekig valakiknek az otthonát jelentette, felpakolják néhány utánfutóra, pár kilométerrel arrébb meg jó esetben feltöltenek vele egy gödröt. Nagyon is rendben van ez így, nyúl a kabátzsebébe a sárga kabátos, majd miután a zamatos balkáni dohányból megsodort cigarettaszálat az alsó ajkára ragasztja, arra gondol, hogy ennek a háznak az építése előtt minden bizonnyal le kellett rombolni egy ennél is régebbi házat, amannak a még régebbinek az építése előtt egy még régebbit, függetlenül attól, hogy ezen az egészen valakinek eszébe jutott-e szomorkodni, vagy sem. Ki tudja, az újnak építenek-e padlást? – teszi fel a kérdést a cigaretta felénél a sárga kabátos. Mert ugye közben a padlás is kiment a divatból, és ha rászánják is magukat az illetékesek egy oromzatos kontytetőre, a cserepek alatti térbe vagy lakórészt építenek, vagy „úgy hagyják”. Kétségkívül az utóbbi az érdekesebb, gyúrja bele a csikket a járda repedésébe: mert ki tudja, száz év múlva talán jön valaki, és megörül az egérrágta mobiltelefonnak vagy a kínai elektromos szobaszökőkútnak, amit a ház lebontása előtt a padláson talál.

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?