A nyár vége

Kedvem is fanyarabb már! Hát még, ha fanyarították is egész nyáron! Hát még, ha az egész őszt telekampányolják nekem!

Ilyenkor, a vendégváró falunapok, emlékműavatások, új kenyér ünnepe, búcsúk után már szögre kerülnek, kicsit pihenni térnek a gulyásfőző, halászlét, súlyos pörkölteket dédelgető kondérok, hogy kissé megpihenve az idei ősz nagy kampányrendezvényeire újra kifényesítve várják a beléjük zúduló ételalapanyagokat. Tudom ám, lesz dolog bőven, ahogy nyáron is megakadt. Bizony a pántlikás, rokolyás, főfedős nemzeti (többféle) trikolór szegélyes műselyem vagy szatén népviseletnek kinyilvánított cuccokba se esik bele idén a moly (amúgy se, mert műanyag), és minden elő lesz még itt kapkodva, készenlétben tartva kell lennie a sok cifra holminak. Szó ne érje a ház elejét! Virágkötészek és koszorúgyártók se húzhatnak még el jól megérdemelt szabadságra, nekik valahogy egész évben állt a zászló, mindig kell nem egy s nem két ízléses, avagy nem túl az elhelyezni való virág- vagy művirágköltemény, kampánykor fog még csak kifutni igazán a szezon, akkor megy a koszorúzás orrba-szájba. Bizony! Nem irigylem, isten lássa a lelkem, dehogy irigylem tőlük a munkát és a pénzt! Nem azzal van bajom. Sorolom máris, mivel, de előbb hozzáteszem, anno azokban a boldog békeidőkben dédapáink ezt elegánsabban oldották meg. Nem hordták tele virággal a szobrokat, és létezett a koszorúmegváltás intézménye. A befolyt összegből pedig lehetett jótékonykodni, adományozni valóban szegénynek, igazán rászorulónak, esetleg szellemi és anyagi értéket teremteni, díjat, ösztöndíjat kiadni. Ez most már nem túl divatos. Le is szoktak a koszorúmegváltásról sok helyen. Kár.

Szóval sorolom, mivel lenne az a sok bajom. Mert, ugye, csuda egy dolog ez a világháló, megmutat az mindent. Hogy ki és hol, mikor és kinek, milyet és mekkorát hajolt meg (már itt írhatnék csúnyábbat is, de neveltetésem nem engedi), amikor ledobta, letette vagy rendesen lehelyezte méltósággal az aktuális koszorúját az aktuális koszorúzandó helyen. Amely helyről aktuálisan pepita dunsztja se volt a koszorúzónak, de muszáj, mert benne a protokollban a hajlongás. Azzal van nekem bajom, amikor tette az aktust emberünk, akkor milyen képet vágott, kényszeredettet vagy igazat? Még az is lehet, netán őszinte volt a gondolata is, miközben cselekedett. (Utóbbit is feltételezem, még nem kell azonnal a kövek után kapkodni, csak ez a legritkább.) Szóval csuda jó a világháló! Pillanatok alatt megtudom, ki és mit támogat, kezdeményez, karol fel, javasol, pártol, üdvözöl az ő népe, az istenadta nép érdekében, hogy ő posztra kerülhessen. Ez még csak a bajos nekem! Mert ugye nálunk, faluhelyen a részeget kellett régen támogatni, a jó cselekedetet illett kezdeményezni, természetes volt az öreget, sántát felkarolni, kitüntetés volt közadakozást, munkafolyamat újítását javasolni, jólesett pártolni az elesetteket, természetes volt üdvözölni az érkezőt. Már ebből mára sok nem érvényes, de vannak még, akik tartják az ilyenféle regulához magukat. S nem saját politikai érdekeik eladására használják fel a támogat, kezdeményez, felkarol, javasol, pártol, üdvözöl fogalmakat.

Még egyszer hangsúlyozom, csuda jó a világháló! Még azt is megmutatja olykor, ki kivel bratyizik, s mi az ára a bratyinak! Bizony mondom, megestek idén cifra esetek! Mikor a korábbi Kossuth-szobor-köpködő zsebdiktátor úgy keblére borult a gulyásba mártogatott kenyeres pajtásának, hogy majd elsírta magát mind az ünneplő közönség, meg egyebek. El is kerekedett a szemem. Ha van egy országot alkotó nemzet, amely kizárólagosan az, de amellett mégis élnek kisebbségek, hiszem és vallom, legyen barátság, de tán nem mindenáron s mindenkivel. Pláne nem azzal, aki korábban sárba, és akár egy z mássalhangzóval megtoldva a szót, más anyagba taposott volna minden más, de főleg a magyar kisebbséget. De tudom én, mindig vannak nemzetiebbek az egyszerű nemzetinél. Olyan peremre szorultak. Telis-tele felgyülemlett frusztrációval, s hogy pontosan tudjuk, mi is az a frusztráció, íme: „szabad akarat végrehajtásának megakadályozása miatt megélt kudarc, olyan érzelem, amit egy cél elérésének lehetetlensége miatt lehet érezni”. Kérdés, ki mit akar, akart, mitől olyan, amilyen. Vannak ilyenek, és bizony mindkét oldalon. Országalkotók és nemzeti kisebbség soraiban egyformán. Múltkor a világhálón egyik prominens így köszöntötte a hallgatóságát: Magyarok! Véreim! Természetesen aktuális leleplezéskor, koszorúzáskor. (Ha marad a rendszer, következő életemben virág- és koszorúkötő leszek, jó boltnak látszik.) Szóval replikáznék a nemes megszólításra így reményteljes jövőbeli virágkötészként. És tisztelettel idéznék. Adytól. Ezt: „Szeretett úri véreim: a serleg tele.” A folytatás is létezik. Azért is jó a világháló, hogy a további sorokat visszakeressék. Ja, és van ilyen is, hogy Nézzünk, bizakodva a jövőbe. Örkény. Alkalmasint az is nagyon jó! Nyárra, őszre, egyaránt. Aratás után vége nyárnak, és megint igaza van anyámnak!