<p>A város legjobb klubjának tagjai csütörtökönként szoktak találkozni az ENSZ-palota Spanyol termében. Ekkor tartotta plenáris üléseit a Leszerelési Konferencia. Nem tudni, Genf polgársága úgy általában osztotta-e a nézetet, hogy ez a legjobb klubtársaság a környéken, de a leszereléssel és fegyverkorlátozással foglalkozó diplomaták ezt tartották magukról. Az igazság az, hogy a genfi hat évem alatt a Leszerelési Konferencia gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem produkált.</p>
Nem volt képes végigtárgyalni egyetlen új leszerelési vagy fegyverkorlátozási egyezményt, sőt még a napirendről sem tudott megegyezni. Ennek ellenére szinte fizikailag kitapintható volt az a felszín alatt izzó feszültség, amely a teremben és a termen kívül zajló történéseket rendkívül vonzóvá és izgalmassá tette, s azt a benyomást erősítette az emberben, hogy itt valamiféle titokzatos, nagyon fontos dolgokról van szó.
Bemutatkozó látogatásaim során elmentem az argentin nagykövethez is. Tapasztalt diplomata volt, ez volt az utolsó kiküldetése nyugdíjba vonulása előtt. Talán ezért sokkal nyitottabb és őszintébb volt, mint mások. „Tudja, fiatal barátom – fordult felém (körülbelül huszonöt évvel volt idősebb nálam) –, nálunk, Latin-Amerikában úgy van, hogy amit az emberek kiejtenek a szájukon, azt komolyan is gondolják. (A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak – jutott eszembe Kádár János sokszor parodizált mondása.) Ezeket itt meg a kutya sem érti! Ha azt mondják, igen, igazából azt jelenti, hogy esetleg, ha azt mondják, talán, valójában azt akarják tudatni a másik féllel, hogy nem. Ha valamit azzal a jelzővel illetnek, hogy érdekes, nagyon érdekes, akkor valószínűleg azt akarják kifejezni tapintatosan: dög unalmas az egész, vagy butaságokat beszélsz, komám.”
A genfi diplomataközösségen belül külön kasztot alkottak a kizárólag a Leszerelési Konferenciához akkreditált nagykövetek. Ezek, mivel más dolguk nem volt, együtt múlatták az időt, körbe-körbe hívogatták egymást ebédre, vacsorára. Fél szóból is megértették egymást, speciális, kifinomult nyelvezetet használtak. Ezért, ha egy általános nagykövet, mint például én, egy emberi jogi vagy menekültügyi tárgyalásról rohanva lóhalálában betoppant közéjük, akkor bizony nagyon gyakran csak a fejét kapkodta: miről is van szó? Pár hónap alatt azonban, sok dokumentum átolvasása és sok odafigyelés árán belejött az ember, sőt kifejezetten élvezni is lehetett a dolgot.
A Leszerelési Konferencia az ENSZ speciális szerve, amely egyenesen a Közgyűlésnek felel a tevekénységével. Mai formájában (mert azelőtt is léteztek különböző leszerelési fórumok) az 1968-as atomsorompó-egyezményből eredezteti legitimitását. Akkor látszólag furcsa egyezséget kötött 145 állam. Tudomásul vették, hogy az addigra atomfegyverre szert tett országok, egyben a Biztonsági Tanács öt állandó tagja – Egyesült Államok, Szovjetunió, Kína, Nagy-Britannia és Franciaország – az atomfegyvereiket (ideiglenesen) megtarthatják, ellenben semmilyen más ország nem juthat atomfegyver birtokába. Sem az öt atomhatalom támogatásával, sem önerőből. Ennek fejében az atomhatalmak kötelezték magukat, hogy segítik a többi államot az atomenergia békés felhasználására irányuló igyekezetében, és vállalják, hogy elkezdik a tárgyalásokat az általános leszerelésről.
Ennek a tárgyalássorozatnak nyújtott volna keretet a Leszerelési Konferencia Genfben. A hetvenes-nyolcvanas években sok érdemleges dolog nem történt, az amerikaiak és az oroszok kétoldalú egyezményekkel tartották sakkban egymást. 1989 után, az általános enyhülést követően azonban beindult a gépezet. A konferencia egymás után, viszonylag gyors ütemben tárgyalta és fogadta el a vegyifegyver-tilalmi egyezményt és a nukleáris kísérleti robbantásokat tiltó átfogó atomcsendegyezményt. 1997 óta viszont ismét megrekedt a folyamat, főleg azután, hogy 1998-ban India és Pakisztán kísérletileg felrobbantotta az első atombombáját, csapást mérve az addigi diplomáciai igyekezetre. Ebbe az újból lefagyott légkörbe érkeztem én 1999 elején.
Íratlan szabálynak számított, hogy egy új nagykövet rövid időn belül bemutatkozik a Konferenciának, és elmondja „szűzbeszédét”. Nos, az én első nagy genfi felszólalásomra is itt került sor. Pavol (nevezzük így), a leszerelési diplomatám megírta beszédem alapszövegét. Pavol tényleg jó diplomata és szakértő volt, jó szöveget írt, gond nélkül felolvastam. Vázoltam Szlovákia általános leszerelési prioritásait. Ezt megtoldottam egy arról szóló saját eszmefuttatással, hogy ha majd újból elkezdődnek a tényleges tárgyalások, szeretnék érdemben hozzászólni, és remélem, nem kell erre az alkalomra kiküldetésem végéig várni. Hát kellett. Illetve hiábavaló volt a várakozás, mert ugye, nem kezdődtek el a tárgyalások. Ez nem azt jelenti, hogy unalmas lett volna az élet a Leszerelési Konferencián belül. Hogy mennyire nem volt az, a történetünk során még kiderül.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.