A madari Sutyúvölgyben

Évekkel ezelőtt, egy hirtelen megüresedett kedd délután elhatároztam, hogy meglátogatom a madari Sutyúvölgyet. Fogalmam nem volt, hol keressem, csak behajtottam a faluba, majd csak odatévedek. Hát nem tévedtem oda. Addig-addig kanyarogtam, hogy végül eltelt az idő, és indulhattam haza. Ennyire suttyó nem lehetek, mérgelődtem magamban, hisz meg is kérdezhettem volna.

A középkorban is keresett boruk volt

Még mielőtt valaki azt hinné, hogy a madari Sutyúvölgyet azokról a suttyókról nevezték el, akik nem képesek odatalálni, leszögezhetjük, hogy ez nem így van. A szőlőpréselés régi neve a környéken a sutyulás, és mivel ez a művelet jellemzően a pincénél történik, a madari pincék pedig egy völgyben összpontosulnak, a terület is megkapta a Sutyúvölgy nevet. Méghozzá nem a múlt héten, hanem már legalább ötszáz évvel ezelőtt. Az esztergomi érsekség levéltárában ugyanis az 1400-as évek elejéről, Zsigmond király idejéből származik a feljegyzés, mely szerint a falu elöljáróinak meghagyták, hogy „a jó sutyúvölgyi nedűbőlˮ nekik vigyenek. A feljegyzést a faluban korábban tevékenykedő esperesnek sikerült kikutatnia, miközben anyagot gyűjtött a Madar történetét feldolgozó könyvéhez. Ez egy óriási szerencse, és olyan adat, amire lehet építeni, véli Igar István, a helyi borosgazdák egyletének vezetője. „Sok helyen igyekeznek fellendíteni a borturizmust a helyi szőlészeti és borászati hagyományokból kiindulva. Nekünk nem kellett semmi különöset kitalálnunk, hiszen rendelkezésünkre áll ez az értékes feljegyzés.ˮ Bizony, nem sok település dicsekedhet azzal, hogy bizonyítottan több mint félezer éves, folytonos szőlészkedést tudhat maga mögött. A középkori apátsági alapítólevelek és egyéb iratok ugyan jelzik, hogy a Duna és a Nyitra közt elterülő régióban már az Árpád-korban sok helyen foglalkoztak szőlővel, de olyan feljegyzés, amely konkrétan egy falu borának keresettségét támasztja alá, tényleg ritkaságszámba megy.

Népszerű nyaralóhely

A majd ezeréves folytonosság, úgy tűnik, jó alap, hiszen a Sutyúvölgyben sétálva nagyítóval kell keresni az elhagyott, gondozatlan szőlőterületeket. Míg a régió más részein az ezredforduló környéki nagy visszaesés még mindig érezteti hatását, sok az elhagyott parcella, a madariak rendben tartják a szőlőiket. Magángazdák kezében nagyjából kétszáz hektár van. Alakul néhány nagyobb, összefüggő szőlőterület is, részben helyi gazdák, részben egy hazai borüzem tevékenységével összefüggésben. Sok új présház, nyaraló épül a régi furatokra. Igar István szerint hivatalosan 232 borospincét jegyeznek, többnyire a madari borosgazdák tulajdonában. Akadnak jócskán olyanok is, akik a helyi rendezvények látogatóiként szerettek bele a Sutyúvölgybe, és azóta már rendszeresen járnak a nyaralójukba, szőlőjükbe. Nem is nagyon találni eladó pincét vagy területet. Az említett 232 pincéről szóló adatot egyébként óvatosan kell kezelni. A 2010-es nagy esőzések idején ugyanis az utak alatt is beomlott jó néhány olyan pincefurat, amelynek létezéséről a helyiek nem is tudtak. „De még a nagyapám, vagy az ő nagyapja sem tudott arról, hogy itt, az út alatt valamikor pincék lehettek” – mondja Igar István. Valószínű, hogy az elmúlt évszázadok alatt a völgy arculata is változott, és a régi furatok egy részét elhagyták, betemették. Madaron egyébként sem volt szokás homokkővel vagy más, stabilabb építkezési anyaggal megerősíteni a pincefuratokat. Mivel a talaj a környékhez képest kevésbé homokos, inkább kötött, a földbe, illetve a domb oldalába kapart pincék is túl tudtak élni – persze csak bizonyos ideig. Az utóbbi évtizedekben persze a gazdák közül sokan téglával rakták ki a pincéiket, hogy tartós legyen. Az elmúlt évtizedekben a falu házaihoz is építettek néhány pincét, de ezek inkább csak zöldségtárolásra szolgálnak.

Múlt van, de alakul a jövő is

A Sutyúvölgy mellett néhány mellékdűlőben is találunk pincéket, mint a Menyecske-völgyben vagy a Táncosok völgyében. Utóbbi egy helyi családról kapta a nevét, nekik voltak ott birtokaik. A présházak közt már nem igazán találunk klasszikus, vályogfalas épületeket, amelyek mondjuk 100 évvel ezelőtt jellemzőek lehettek. Nádtetős pince viszont a 60-as években még jócskán akadt. A mostaniak közül a legrégebbiek inkább az 50-es évek építészeti stílusát idézik: egyhelyiséges épületek, középen bejárattal, a homlokzaton kis ablakkal. A többség 70-es, 90-es évekbeli nyaraló, vagy az utóbbi tíz évben felhúzott, családi háznak is beillő emeletes ház. A villanyáramot már a szocializmus idején felhúzták ide a faluból, aki komolyabban gondolja, annak már csak a kútfúrás marad az építkezés kapcsán. A völgybe csak a falu mellékutcáiból lehet eljutni, forgalmas közút nem keresztezi. Ezt előnyként kezelik, és szeretnék is megtartani, megőrizve a völgy csendjét, nyugalmát. Terveznek egy kilátót az egyik dombtetőre, amelyről keleti irányban egész Esztergomig el lehetne majd látni. Nyugati irányban Komárom jelenleg is jól kivehető, de a panoráma legszebb részét a Duna mögött húzódó Gerecse hegység vonulatai adják.

De ami Igar István szerint a legfontosabb, hogy tudatosan igyekeznek a legfiatalabb generációt is bevonni a munkákba, és megszerettetni velük a szőlő- és pincemunkákat, programokat is szerveznek nekik. Most abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egyszerre három generáció járhat ki, a mi szüleink jó esetben még eldolgozgatnak a szőlőben, de már a gyerekeink is. Szeretnénk, ha ez folytatódna, és úgy néz ki, van is rá esély.”