A kirakat üvegében minden más

Amint jött a nyári idény, és azt terveztük, hogy kivonulunk a strandra, máris bepánikoltunk, és kétségbeesetten kerestük a módját annak, hogyan lehetne lefaragni néhány fölös kilót a fenékről és a has tájáról. Másoktól kapott, bevált receptek közül válogattunk, egyiket-másikat ki is próbáltuk, ám a lelkesedésünk nem tartott sokáig.

Futással az egészségért

Akadtak barátnők, akik aerobikra jártak, mi a futást választottuk. Kezdetben önsanyargatásnak tűnt a művelet, de később diadalittasan számoltuk a métereket, újabb kilométereket, és viszonylag hatékonynak bizonyult ez a módszer.

Tartósabb eredményeket hozott, feszesebb, rugalmasabb lett a test, és tisztábbak a gondolatok. Úszással kombinálva remek ötletnek bizonyult, hogy koplalás helyett lemozogjuk a fölös kalóriákat, amelyeket időnként szerelmi bánatunkban szedtünk fel, vagy mert csak úgy egyszerűen feladtuk a csatát. Az egyetemi vizsgaidőszak volt a legnehezebb, az agyat serkentő, egyben mégis nyugtató csokoládé nélkül nem lehetett elviselni a stresszt. A sikeres vizsgák után újabb jutalomfalat járt, valamilyen habos sütemény, édes likőr. Nem jutott annyi idő és energia a mozgásra, és kezdődött minden elölről. A sápítozás, a siránkozás, még a tekintetünket is elfordítottuk, amikor feltűnt a közelben egy sudár teremtés.

Hosszú órákat tudtunk beszélgetni a lányokkal arról, kinek mennyit sikerült fogynia, és ki mennyire fegyelmezett. Úgy éreztük, valóban önfegyelem és saját magunk iránti igényesség kérdése az egész. Idővel megértettük azt is, hogy az eredménytelenséget nem szabad ráfogni arra, hogy nekünk genetikailag ennyi jutott, és hogy nem tudunk kilépni a családi sémákból.   

Férfiszemmel minden más

Másként vélekednek erről a témáról a férfiak. Legalábbis ez derült ki a legutóbbi baráti közvélemény-kutatásomból. Elmondták, hogy kellő tapintattal kezelik a kérdést, amikor a kedves – érezvén, látván magán a súlyfelesleget – naponta megkérdezi, milyen az alakja, csinosnak, vonzónak tartja-e még.

A többéves kapcsolatban élőktől megtudtam, ha nem értékelik kellőképpen, hogy a párjuk napok óta diétázik, hogy ismét bele tudja magát préselni a régi farmerbe, a szűk szoknyácskába, akkor ebből időnként családi háború van. Némileg megoszlottak a vélemények arról, hogy ilyenkor tulajdonképpen ki miatt sanyargatja magát a kedves. Néhány férfi azt állította, hogy ha neki megfelel a társa úgy, hogy idővel kigömbölyödött, akkor más sóvár tekintetek miatt ne fogyókúrázzon. „Valahányszor túlsúlyos hölggyel találkozom, legyen az régi osztálytárs, aki megasszonyosodott, vagy egy kedves rokon, akit már gyerekként is ilyennek láttam, mindig arra figyelek, nehogy a tekintetem, bármilyen reakcióm elárulja, hogy sajnálom, illetve némileg lesajnálom. Nem az illető hölggyel van ilyenkor gondom, mert hiszen kedves számomra. Mégis, akarva-akaratlanul felvetődik bennem néhány kimondatlan kérdés. Lehet egy ilyen nő ápolt, illatos, mégis bizonyos értelemben elhanyagolja magát. Emellett arra a számos egészségi problémára is gondolok, amely a többletkilókkal jár, és arra, milyen párkapcsolati problémái lehetnek, mi ellen védekezik, ha ennyire nem foglalkozik a súlyfeleslegével. Igen, megdöbbent az is, amikor a túlsúlyos nő megpróbálja felölteni a vidámság álarcát, büszke a hedonizmusára, mondván, hogy ő ilyen. Nem is hajlandó semmit tenni azért, hogy változzanak a dolgok, változzon az alakja. Holott úgy érzem, titkon mindenki vágyik arra, hogy jól érezze magát a saját bőrében, és ne kelljen fekete ruhákba burkolva álcáznia a kitüremkedő redőket. Ha egy kerekded idomokkal megáldott nő kellő időt, energiát tud fektetni az öltözködésébe, rendszeresen látogatja a kozmetikust, fodrászt, műkörmöst, akkor ugyanennyi időt és energiát fordíthatna arra, hogy nagy sétákkal, kiegyensúlyozott táplálkozással, valamilyen könnyű mozgásgyakorlatok beiktatásával tegyen valamit mind a lelke, mind a teste ápolásáért” – fejti ki véleményét az egyik ötvenes éveiben járó férfi barátom. Hozzáteszi: a férfiak másképp állnak ehhez a kérdéshez, a saját elhízásuk, pocakosodásuk inkább virtus: lám, megemberesedtek. Azt érzik, nem lettek emiatt kevésbé vonzók vagy kelendők. A nőkről másképpen vélekednek. „Ha ifjú hölgyről van szó, aki mértéktelenül túlsúlyos, és nem hajlandó változtatni az életvitelén, étkezési szokásain, az kicsit olyan, mintha végleg bezárna egy ajtót. Mintha lemondana arról, hogy párt találjon magának, hogy valaki vonzónak és kívánatosnak tartsa. Még szomorúbb, ha valaki egy olyan párkapcsolatban van, amelyben a nőiesség helyett gondoskodó anya lett, egyfajta tyúkanyó, feladva ezzel a nőiességét. A férj ilyenkor nem mindig biztatja az asszonykát, hogy tegyen valamit magáért. Titkon még talán örül is annak, hogy nem kell résen lennie, elhessegetnie párja közeléből a bókolókat, azokat, akik miatt a társa változni, szépülni kívánna” – teszi hozzá egy másik férfi barátom.

Megkérdeztem egy friss házas férfit is. Elmondta, mennyire büszke a párjára, aki a szülést követően miatta kezdett el edzeni, mondván: továbbra is azt szeretné, ha gyönyörködne kislányos alakjában, és nem fukarkodna a bókokkal. 

Mást mutat a tükör

Egy nagyon kedves, ifjúkori barátnőm történetével zárnám a témát, akivel húsz év múltán találkoztam ismét. A korábban rendkívül csendes, szerény lány valósággal kivirágzott, alig ismertem rá. 

„Kicsi falumban úgy alakult az életem, a házasságom, hogy a legkisebb gondom volt az, milyen az alakom. Az egyetlen, ami életben tartott, és tettekre serkentett, az a fiaim boldogsága és boldogulása volt. Lediplomáztam, és elmentem külföldre dolgozni, magam mögött hagyva egy megalkuvásokkal teli életet. Kiléptem a sémából, amelyet a rokonok hajtogattak: egy életen át tűrni és mindent elviselni” – mesélte egykori iskolatársam. Elkezdett ügyelni arra, milyen ételeket fogyaszt, szabadidejében hosszú sétákat tett, igyekezett tudatosan élni. „Az énképem sajnos mit sem változott, továbbra is jellegtelen, tömzsi nőnek tartottam magam, aki után nem fordulnak meg a férfiak. Aki jobb, ha szemlesütve jár, éli az életét. Történt aztán valami, ami kivezetett a magam építette útvesztőből. Hazalátogattam egykori diákvárosomba, és amint elmentem az egyik kirakat előtt, arra lettem figyelmes, milyen szemrevaló teremtést tükröz vissza az üveglap. Milyen nőiesen lépdel, a derekán összehúzott öv még inkább hangsúlyozza az alakját, fejét büszkén tartja, a mozdulatai összehangoltak, harmonikusak. Kissé irigykedni kezdtem, de ekkor tűnt fel, hogy a kabátja színe, a frizurája… ekkor szembesültem életemben először azzal, hogy de hiszen ez én vagyok!”

Kiderült, hogy az elmúlt keserű évek során olyan képet alkotott magáról, olyan nyomasztó gondolatok sorát kapcsolta a személyiségéhez, hogy maga is képtelen volt elhinni az átlényegülését.

„Ez a kirakati történet megváltoztatott bennem mindent. Boldog voltam, hogy végre ilyennek látom magamat, és elkezdtem ezt sugározni az emberek felé. Legnagyobb meglepetésemre változni kezdett a környezetem reakciója, egyre több dicséretet, bókot, elismerést kaptam, és nagyon jólesett. Mégsem ez volt a lényeg, hanem az, hogy azonosulni tudtam mindazokkal a változásokkal, amelyeket saját magamnak, az akaraterőmnek köszönhettem” – mosolygott vissza rám egy erős, öntudatos nő.

Száz Ildikó, a szerző az Új Szó munkatársa

A teljes írás a VasárnapLélekben jelent meg!