A hűséges hűtlen

Málnaillattal vonult be Petra Hřebíčková a cseh film történetébe. Málnaszörppel és szódabuborékokkal. Bohumil Hrabal Jaruškájaként az Őfelsége pincére voltam című Jiří Menzel-műben. Nem sokkal később a Jan Hřebejk rendezte Kawasaki rózsájában állt kamera elé, most pedig Jiří Vejdělek alkotásában, a Vágyakozó férfiakban látható a moziban.

Morvaországi színésznő volt, amikor Jiří Menzel őt választotta Jaruška szerepére. Brünnben végzett, onnan szerződött Zlínbe. Susanát játszotta a Figaro házasságában, Tornádo Lout a Limonádé Joe-ban, Sally Bowlest a Kabaréban. Öt év múlva már országos viszonylatban is a legjobbak között tartották számon. 2008-ban Thália-díjjal, a cseh színházi szakma legrangosabb elismerésével jutalmazták, de Jaruškának köszönhetően akkor már külföldön is szeretett színésznő volt. Pompás jelenettel lopta be magát a nézők szívébe: fényes nappal, amikor mindenki láthatta, az Arany Prága étteremben felkapott egy nagy pohár málnaszörpöt, és magára öntötte. Felülről szép lassan a fejére csorgatta, olyan lett a haja, a csinos kis virágmintás nyári ruhája, a dekoltázsa, majd fizetett, és elegánsan távozott. S ahogy kecsesen lépdelt az utcán, édes illatát megérezték a méhek, ezrével szálltak utána, egy egész raj döngte-zümmögte körül, valósággal kísérték őt, szinte nyaldosták róla a málnaízű szörpöt. A ruha meg rátapadt a testére, ami láthatóan nem zavarta, sőt, kiemelte rajta azt, ami férfiszemnek olyan izgató, olyan kívánatos, tenyérnyi kebleinek finom vonalát.
Fiatal színésznő ennél hatásosabb „filmes belépőt” nem is álmodhat magának.
Jan Hřebejk is ebben a szerepben ismerte meg. Aztán amikor civilben látta őt a Thália-díj átvételekor, azonnal döntött: vele játszatja el Radkát, a nős férfiba belehabarodott tévériportert. E két film „folytatása” lett aztán a moziban most futó Vágyakozó férfiak, amelyben ő a megcsalt feleség, a Kerekes Vica által megformált bájos bestia vetélytársa.
Hogy miképpen vélekedik a hűtlenségről Petra Hřebíčková? Így:
„Nem akarok általánosítani, hiszen nem vagyunk egyformák, de úgy gondolom, vannak kivételes helyzetek, amikor a férfi hűtlensége javít a kapcsolat minőségén. Más kérdés, hogy képes lennék-e megbocsátani a félrelépését. Nem tudom. Nagyon sok szempontot kellene figyelembe venni. Ha én követném el a hűtlenséget, a végén talán meg is bánnám, főleg, ha hirtelen veszítettem volna el a fejemet, és nem egy megromlott kapcsolatból keresném a kiutat. A legtöbb nő szerintem akkor vágyik egy másik férfi ölelésére, amikor új kapcsolatban szeretné látni magát, és váratlanul szerelemre lobban. A férfiaknál ez máshogy van. Náluk ez egyfajta fizikai szükséglet, kaland, pillanatnyi örömszerzés. Flörtölni mindenesetre nagyon szeretek. Őszintén szólva: anélkül el sem tudom képzelni az életemet. Ám ha komoly kapcsolatom van, tovább nem megyek. Rosszul lennék magamtól. Színésznőként ráadásul minden este kiélhetem a vágyaimat – a színpadon. Nem kell tartanom a hétköznapok szürkeségétől. Minden előadás egy új érzelmi kaland. Sokan persze azt képzelik: a színészi hivatás a lehető legerősebb mozgatórugó a hűtlenséghez. Tévedés. A hűtlenség egy sivár irodában is megtörténhet. Ahhoz nem kell színészi partner. A színpadi szerelem pedig gyorsan elillan. Az mindig egy adott szerepnek, helyzetnek szól. Átmeneti állapot. Az esetek többségében az csak egy művi úton előhívott fellángolás, amely igazából semmit sem jelent, és mire vége az előadásnak, el is múlik. Természetesen itt is minden az egyénen múlik. Az illúziók világából megnyugtató érzés hazamenni, becsukni magam mögött az ajtót, és azt a férfit ölelni, aki valóban engem szeret, nem pedig azt a nőt, akit a szerző és a rendező utasítása alapján játszok.”
Bár a férjhez menés, a családalapítás gondolata egyelőre nem foglalkoztatja, semmi elől nem zárkózik el. A sors majd mindent megold – mondja.
„Én olyan kivárós típus vagyok. Nem szoktam siettetni a dolgokat. Aminek el kell jönnie, az úgyis eljön. A komoly döntések előtt mindig megrettenek egy kicsit. Bakfisként úgy képzeltem el, hogy huszonöt éves koromban már gyerekem lesz. Már túl vagyok a harmincon, és még semmiféle hiányérzetem sincs. Pedig rendezett családi körülmények között nőttem fel. Teljesen hétköznapi emberek a szüleim. Édesapám már nyugdíjas, rendőr volt a régi rendszerben, de a véleményét mindig kimondta. Akkor is, ha talán nem kellett volna. Anyukám könyvelőből lett adóügyi tanácsadó. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb. Derűs vagy inkább olyan olaszos család a miénk. Rengeteget szórakozunk, dalolgatunk együtt. Gyerekkoromban nagyon sokat kirándultunk. A szüleim nem gátoltak semmiben, épp ellenkezőleg, mindenben támogattak. A nővéremnek tizennyolc évesen, este kilenckor már otthon kellett lennie, nekem nem. Velem elnézőbbek, engedékenyebbek voltak a szüleim. Egy morvaországi kisvárosban nőttem fel, ahol meg sem fordult a fejemben, hogy belőlem színésznő is lehetne. Közgazdasági szakközépiskolába mentem, hogy édesanyám példáját követhessem. Ott kezdtem el játszani, akkor kerültem először kapcsolatba a színházzal, de nem haltam volna bele, ha nem vesznek fel a színművészetire. Ott feküdt a hivatalos levél az asztalon, fel sem akartam bontani; édesanyámat kértem meg, hogy olvassa el, mi áll benne. Megsimogatott, mielőtt felnyitotta volna, és azt mondta: »Semmi baj, kislányom« – hiszen ő sem gondolt arra, hogy felvettek. Szinte sokként élte meg, amikor elolvasta, hogy igen, bekerültem. A legnagyobb döbbenetet a nagymamám arcáról olvastam le, aki csúnya szót soha nem ejtett ki a száján. »Petruška kurvának áll?« – kérdezte. Amikor aztán évekkel később kezébe vette a diplomámat, és alaposan szemrevételezte, már kezdett büszke lenni rám. Emlékszem, ez már későbbi történet, egyszer kimentünk a temetőbe rendbe tenni a családi sírhelyet. Én ott tettem-vettem, a nagymamám meg, ahogy megállt fölöttem, nagy belső megnyugvással egyszer csak azt mondta: »Színésznő, és milyen szépen söpröget!«”
Hat évad Zlínben, majd nem sokkal a Prágában kapott Thália-díj után a nagy ugrás: a színházi idény elején, amikor már csak a legritkább esetben szerződtetnek a színházak, fővárosi társulat hívja főszerepre, a bemutatót követően pedig egy másik tagjainak a sorában Petra Hřebíčková prágai színésznő lesz. Tévésorozatba hívják, újabb filmfőszerep várja, komoly színpadi feladatok közül választhat.
„Vidéki társulat vezető színésznőjének lenni sok előnnyel jár. Kis város, nagy ismertség, szívélyes emberek, közel a természet. Egy idő múlva azonban hiányoznak az izgalmas impulzusok, a feltöltődés különböző lehetőségei. Ezért is jó Prágában élni. Ott nemcsak a közvetlen kollégáim inspirálnak. Legutóbb egy érdekes bulvárdarabban játszottam, ami azért is izgatott, mert a férfi-nő kapcsolatot járja körül egészen sajátos szemszögből. Nagyon sok harmincas, negyvenes okos, csinos, kedves nőt ismerek, akik csak azért nem tudnak magukhoz való partnert találni, mert erősek. Félnek tőlük a férfiak. Az ő védelmükben szeretném hangsúlyozni: jobban kellene kényeztetnünk őket. Nekik sincs ma könnyű dolguk, de a nők feladata mégis nehezebb. Tőlünk valahogy többet vár el az élet. Azt viszont el kellene fogadnunk, hogy a férfi akkor is elmegy sörözni a barátaival, ha mi ez ellen kézzel-lábbal tiltakozunk. Nála ez is a szabadságvágyból ered. Tolerálnunk kell bizonyos dolgokat, később aztán kifizetődik. A Biofeleség Hedvikája, akit a nyáron játszottam, az egészséges táplálkozás híve, fiatal anyaként a gyerekeit is erre neveli; ez lesz az első konfliktusforrás közte és a férje között. Akkor kapnak össze, amikor a párja kolbászt eszik. Miközben Hedvika is tudja: kapcsolatuk elején, amikor még szerelemmel lobogtak egymás iránt, mindketten nagy étvággyal ették a Vencel-téri sült kolbászt.”
Hogy mivel töltötte a nyarat a csinos „biofeleség”?
„Legjobban otthon, a szüleimnél tudok pihenni. Összejön az egész család, beszélgetünk, borozgatunk, finomakat eszünk, énekelgetünk. Vagy három napig alszom, ha már nagyon fáradt vagyok. Úszni is szeretek. Az is regenerál. Vagy kimegyek a kertbe, és gyomlálgatok egy kicsit. Az is jólesik. De a legeslegfontosabb: minden napot igyekszem úgy megélni, mintha az volna életem utolsó napja. Tehát nem mindegy, milyen a közérzetem. A rendes lányok ugyanis, ahogy azt egy közeli kolléganőm állítja, a mennyországba jutnak, a rosszak pedig, ahova akarnak.”