A bizalom zarándokútja

Az európai Taizé-találkozók hagyománya a Roger testvér alapította ökumenikus közösségből indult. Roger Schütz 1940-ben költözött a burgundiai kis falucskába, Taizébe, és ott a háború alatt menekülteket segített. Végül többen csatlakoztak hozzá, támogatták az árvák és hadifoglyok istápolásában. Roger testvér fiatalkori vágya volt, hogy létrehozzon egy olyan „férfiközösséget, amelynek tagjai arra törekszenek, hogy egész életüket odaadva megértsék egymást, és mindig kiengesztelődjenek egymással”. Ez megvalósulni látszott, mikor 1949-ben újabb hét férfi csatlakozott hozzá. 1952 telén összefoglalta a Taizéi regulát, melyben kulcsszerepet kapott az egymás iránti bizalom, az egyszerűség, az egység és a kiengesztelődés. A közösség ökumenikus, nem kíván külön vallási irányzattá válni. Jelenlegi több mint 100 tagja 30 országból származik, különböző felekezeti csoportokhoz tartoznak (református, anglikán, római és görög katolikus).

A taizéi közösség egész évben nyitva áll a fiatalok előtt, több ezren látogatnak el a kis faluba, hogy elvonulva a világtól, pár hétig békességben, imádságban és közösségben keressenek válaszokat az életükben felmerülő kérdésekre, megerősítsék hitüket, együtt gondolkodjanak és elmélkedjenek nem csak hitbeli kérdéseken. A testvérek a látogatókat arra buzdítják, hogy távozásuk után otthoni közösségükben igyekezzenek kamatoztatni az ott tapasztaltakat.

Lassan harminc éve, karácsony és újév ünnepe között egy európai nagyvárosban találkoznak a fiatalok. Többször volt már ilyen találkozó Budapesten, de Brüsszel, Lisszabon, Párizs, Milánó, Hamburg, Genf, Köln, Barcelona, Prága is a helyszínek közt van. Az ötnapos program igen színes – kiscsoportos találkozók, előadások, közös ima és elmélkedés, amelyeket városnéző séták, hangversenyek, beszélgetések tarkítanak.

Portugália

Négyszer vettem részt ilyen találkozón, messzemenően a lisszaboni volt a legemlékezetesebb. És nemcsak életem leghosszabb – háromnapos – autóbuszozása miatt.

Karácsony másnapján, 25-én indultunk. Alig nyeltük le a szentestei vacsorát, csomagoltuk ki az ajándékokat, már hátizsákkal a vállunkon álldogáltunk a nyitrai buszpályaudvaron. Dermesztő hideg volt, nagy hó, szüleim rettentően izgultak. Nehezen szántam rá magam én is, de a vágy mindenek fölött állt. Bordeaux-i megállóval december 28-án hajnalban érkeztünk Tiresbe, Lisszabon távoli külvárosába, ahol a Nossa Senhora de Graça plébánián fogadtak a szervezők. A bizalom egyik legfőbb jele, hogy a helyi közösségek tagjai biztosítják a szállást. Nem kis kihívás ez sem befogadónak, sem befogadottnak. Ismeretlen emberek nyitották ki előttünk otthonukat, gondoskodtak rólunk. Pedig nem egyszerű szót érteni ám – laktam már hamburgi újságírónál, tanároknál tornateremben, Lisszabonban pedig egy nyugdíjas házaspárnál, akik csak portugálul beszéltek. 

Hogy milyen messze van Tires Lisszabon belvárosától, már első nap megtapasztaltuk. Négyszer kellett átszállni, majd másfél órát utaztunk, míg elértünk a központi helyszínre, a Feria International de Lisboa komplexumába, ahol már több tízezer fiatal sorakozott a vacsorát osztó pultok előtt. Egyszerre félelmetes és felemelő egy ilyen tömeg részének lenni. A találkozó egyik célja együtt lenni más nemzetekkel, erre pedig talán az evés a legjobb alkalom. Ha földön ülve is, melegített konzerveket kanalazva is. Vacsoráztunk franciákkal, hollandokkal, németekkel, ebédeltünk és reggeliztünk olaszokkal, spanyolokkal, bolgárokkal, horvátokkal, szerbekkel, lengyelekkel.

Séták a fővárosban

A közösségi programokon kívül a várost is nyakunkba vettük. Lisszabon csodás ékköve a Pireneusi-félszigetnek. A Tajo folyó torkolat előtti kiöblösödése mentén terül el, az Atlanti-óceánnal széles vízi út köti össze. Innen indultak el a felfedezők, például Vasco da Gama. Ennek állít emléket a folyótorkolatnál a Felfedezők emlékműve, a Padrão dos Descobrimentos. Pár száz méterre magasodik a Belém-torony. A fehér kőből emelt erődítmény fontos stratégiai pont volt, a város történelme során használták mint őr- és világítótornyot, börtönt, de volt távíróközpont is. 1983-tól a világörökség része, akárcsak a közelben álló, az 1500-as évek stílusában épült, gazdagon díszített Szent Jeromos-kolostor.

Nemcsak a történelmi épületeket érdemes itt megnézni. A pastéis de Belémet kötelező az erre járónak megkóstolnia. A vaníliakrémmel töltött kis tésztakehely ideális tízórai vagy uzsonna a fárasztó városi séta után. Lisszabonban egyébként lépten-nyomon pasteleríákba botlik az ember. A helyiek ide járnak tejeskávéra és friss pékáruért.

A Belém-toronytól a belváros felé találjuk az Április 25-e hidat, Európa leghosszabb függőhídját. Átkelve rajta Almada településen Krisztus király 82 méteres magasságban álló szobra emelkedik a város fölé. A komplexum építésének ötlete a lisszaboni dóm egykori érsekétől származik, akit brazíliai utazása során a riói nagy testvér inspirált. Az építést 1959-ben fejezték be. A talapzat tövében két kápolna található. A szobor lábához gyorslifttel lehet feljutni, a magasban lélegzetelállító kilátás fogad. Látni innen az Alfamát, Lisszabon óvárosát, a dombon magasodó várat (Castelo de São Jorge), a kikötőket, a Belém-tornyon túl pedig a folyó kékjét követve a messzi óceánt is.

Három nap nagyon kevés Lisszabon minden látványosságára. Szinte csak futólag láttuk a Castelót, az Alfama keskeny utcácskáit, menet közben csodáltuk meg a katedrálist, a Miradouro de Santa Luiza kínálta kilátást pedig csak egy narancslé idejéig élveztük.

A találkozó kínálta együttlétekben viszont teljesen elmerültünk. December 31-én az egyházközségekben együtt búcsúztattuk az óévet: éjfélig a nemzetek közötti megbékélésért való csendes virrasztással, az éjféli pezsgőbontás után pedig minden nemzet bemutathatta az újévhez kötődő szokásait. Január 1-jén vendéglátóink hagyományos portugál ebéddel búcsúztattak.