70 éves Szilvássy József

Bírtam a csípős humorát, tiszteltem a nagyvonalúságát, szerettem azt a régi vágású, alapos munkamódszert, amelyet még nem a hírverseny, hanem az információk megalapozottsága diktált. Azután is kapcsolatban maradtunk, hogy átigazoltam a Vasárnaphoz, tudtam, hogy figyeli, mit írok, mit írunk, mint ahogy mindig mindent számon tartott. Szilvássy József a napokban múlt 70 éves, de a szakmának nem mondott búcsút. Ma is a Népszabadság tudósítója, mert mint mondja, a vérbeli újságíró holtáig az marad.

Történelem-szlovák szakon végeztél a Komenský Egyetemen, hogyan lett belőled újságíró?

A pedagógiai pályánál az újságírás jobban vonzott. Majdnem főszerkesztőként kezdtem a pályafutásomat, mert Turczel Lajos tanár úr a Temészet és Társadalom című folyóirat magyar kiadásához hívott főszerkesztőnek. Nem gondoltam, hogy minden tapasztalat nélkül, rögtön főnökként kellene kezdenem, a természettudomány sem nagyon érdekelt, de a közélet annál inkább. Így keveredtem az Új Szóhoz, és nagy szerencsémre a kulturális rovathoz.

Ez már az a legendás kulturális rovat volt?

Még nem, de annak kiépítésben részem volt, már rovatvezetőként. Nagyon szerettem a színházat, és a kulturális rovat munkatársaként a Magyar Területi Színház minden előadását az olvasópróbától a premierig végigkövettem. Miután egy vitasorozatba írtam egy cikket arról, hogyan képzelem el a Matesz további sorsát, meghívtak színházigazgatónak. Huszonhat évesen erre sem éreztem magam alkalmasnak, és az akkori főszerkesztő, Lőrincz Gyula sem szerette volna, ha elmegyek az Új Szótól, inkább nekem adta a rovatot. Másfél emberem volt a napi egy oldalra és a Vasárnapi Új Szóra, de aztán sikerült odahoznom Dusza Pistát, Szigeti Lászlót, Bodnár Gyula maga jelentkezett, ők kész publicisták voltak. Később jött Kövesdi János a Madách Kiadóból, így állt össze a nagy csapat.

Akkortájt a kulturális rovat volt a legszabadabb, mert a sorok között lehetett üzenni az értő olvasóknak. De nyilván az idő és a pénz is több volt arra, hogy egy-egy témának utánajárjatok.

Rendszeresen jártunk színházba Csehországba, Lengyelországba, Bulgáriába. Nagyon sok neves színésszel, például Daniel Olbrychskivel sikerült így interjút készítenem, többször Latinovits Zoltánnal és Darvas Ivánnal. A kelet-szlovákiai vagy gömöri riportút rendszerint egy hétig tartott, volt időnk és alkalmunk is arra, hogy megismerkedjünk a helybeliekkel, egy-egy pohár bor mellett arról is elbeszélgessünk, amit bekapcsolt magnóra sosem mondtak volna el.  

Mégis áteveztél politikai vizekre, és főszerkesztő-helyettes lettél. Miért?

Kiss József nevezett ki 1988-ban, és ekkor már természetesen inkább a politikával kellett foglalkoznom, de nem bántam, mert úgy gondoltam, magyarként is van hozzászólnivalónk a történésekhez. Talán nem is szóltunk rosszul, mert a rendszerváltás után én voltam az első és egyetlen főszerkesztő, akit a szerkesztőség tagjai választottak meg. Ez nyilván annak is volt köszönhető, hogy már 1989 decemberében megfogalmaztunk a kollégákkal egy cselekvési platformot, amelynek az volt a lényege, hogy soha többé nem akarunk pártlap lenni. Az elsők között cselekedtünk így Szlovákiában.

Ha valakit a kollégák választanak, az nagyon nagy megtiszteltetés.

És még nagyobb felelősség. Nyilván azért is esett rám a választás, mert a rendszerváltó pártok tagjaival, Hunčík Péterrel, Szigeti Lászlóval, a szlovákok közül František Mikloškóval jóban voltam. 

Volt bennetek aggodalom, hogy az Új Szót mégis a kommunista pártot kiszolgáló lapként tartják számon az olvasók, és elpártolnak tőle?

Hogyne lett volna! Szakmailag nem, mert már főszerkesztő-helyettesként a bársonyos forradalom napjaiban javarészt kollégáimmal együtt szerkesztettem a lapot, de az gyakran eszembe jutott, hogy ha ez is úgy végződik, mint 1968, akkor mindannyiunkat kirúgnak. Aztán minden aggodalmon felülkerekedett az a mámorító érzés, hogy végre szabadon írhatunk. Visszahívtuk és megkövettük az egykor kizárt, elbocsátott kollégákat. Elsőként Tóth Mihály jelentkezett, már 1989 decemberében. Máig emlékszem, arról írt, hogy úgy érzi magát, mint a vén csataló, amelyik mikor meghallja a trombitaszót, újra csatába indul. Akkor csodálkoztam rá, mennyire másként írt az előző nemzedék: szellemesen, szárnyalóan, frappánsan – a magyar újságírás legszebb hagyományait követve. 

Más szempontból is kaotikus időszak volt az, az ember azt sem tudhatta, mit hol kell és lehet elintézni.

Minden a személyes kapcsolatokon múlott, hiszen a szabály- és intézményrendszer csak akkor alakult. Valamiféle hatodik érzék is kellett ahhoz, hogy kiismerjük, a sok újdonsült politikus közül ki a hiteles ember. Nekünk azért is nehéz volt a helyzetünk, mert három magyar párt alakult, és úgy kellett egyensúlyoznunk közöttük, hogy a lap polgári értékrendje nyilvánvaló legyen az olvasó számára. A mai napig azt vallom, hogy ha piacgazdaságban teljesen független lap nem létezhet is, tárgyilagos igen. A lap is, a konkrét újságíró is kötődik valamilyen értékrendhez, és semmi baj, ha ezt be lehet azonosítani, de a szakmai tisztesség és a profizmus épp arról szól, hogy az ugyanazt az értékrendet valló pártról, politikusról is legyek képes kritikusan írni.

Ez ugyan nem mentség, de ma sokszor az időhiány is kerékkötője az alapos munkának. Elképzelhetetlen, hogy valaki egy riportért több napra kiutazzon, vagy hetekig csak egy témán dolgozzon. Mikor kezdtétek érzékelni, hogy a szabadságnak ára van?

Rögtön az elején megkeresett Duray Miklós azzal, hogy ne én legyek a főszerkesztő, hanem Popély Gyula, és így a velem és a lappal kapcsolatos kritikus hangokat elhallgattatjuk, a lényegi munkát pedig úgyis én fogom végezni. Mondtam neki, hogy ezt a szerkesztőség tagjai döntik el, és tovább nem erőltette a dolgot. Valamivel később az FMK szerette volna megvenni a lapot, tárgyaltunk is a párt képviselőivel, elmondtam nekik, hogy ez nem jó megoldás, mert az Új Szót azután is szeretnénk megtartani, amikor a párt már nem lesz. Azt is tudtuk, hogy magyarországi tulajdonos sem jöhet szóba, mert az előbb-utóbb talál itteni kötődéseket és érdekeltségeket. Végül egy francia kiadó mellett döntöttünk – naivan a »vigyázó szemetek Párizsra vessétek« meg a nagy szabadságeszmék jegyében –, de csakhamar kiderült, hogy számukra kizárólag biznisz volt a lapvásárlás. Egyetlen jó volt az egészben, hogy küldtek ide Párizsban élő magyar származású lapigazgatót – Gruber László volt a neve –, aki minden este a nyomdában elolvasta a lapot, és másnap reggel már a kijavított példánnyal várt a szerkesztőségben. Többnyire igaza volt, ha nem, akkor vitatkozni is lehetett vele, de nem sokáig tartott ez az aranykor, mert eladtak egy német kiadóvállalatnak.

Ekkor jött az, amikor azt is meghatározták, hány szóból álljon egy cím?

Német alapossággal mindent megszabtak, nehezen is viseltem, de pont ebben az időszakban menesztettek, úgyhogy sokáig nem kellett küszködnöm velük. Arra akkor is büszke voltam, amikor mennem kellett, hogy sikerült megtartani a lapot és az egyenlő távolságot minden párttól. 

Váratlanul ért az elbocsátás?

Nagyon. Azt mondták, csökken a példányszám, és bár nem csökkent akkora mértékben, hogy ez veszteséget jelentsen, beláttam, hogy a döntés a tulajdonos joga. 1998. január 7-én közölték velem, hogy leváltanak: vagy maradok járási tudósítóként, vagy elbocsátanak a kiadóból. Gondolkodási időt kértem, de már másnap telefonáltam, hogy megyek, mert kaptam ajánlatot a Pravdától, a Smetől, Hodossy Gyulától a Katedrából és Barak Lacitól a Csallóközből is.

Miért a Pravda mellett döntöttél?

Ismertem az ottani kollégákat, és ők még kocsmába jártak, nem pizzériákba, mint a drága emlékű Karol Ježík és a Sme munkatársai általában. Komolyra fordítva: jórészt az én korosztályom dolgozott a Pravdánál, úgy gondoltam, könnyebben be tudok illeszkedni. Ennyire nem volt egyszerű, mert a szlovák újságírás más, tömörebb, szárazabb, tárgyilagosabb. Az első tudósításomat nem is közölték le, de aztán belejöttem.

Azt hogyan tudtad feldolgozni, hogy harmincévi újságírói és nyolcévi főszerkesztői munka után menesztettek?

Megtapasztaltam, hogy ilyen a kapitalizmus, és egykori kosarasként tudtam, hogy veszíteni tudni kell. A feleségem támogatása nagyon sokat jelentett, nélküle sokkal nehezebb lett volna. Utólag visszagondolva: végül is jót tettek velem, mert már rutinból végeztem a dolgom. Felüdített, hogy kicsit körülnézhettem más szerkesztőségekben, a már említett Katedránál és a Csallóköznél is. Megtapasztaltam, hogy másként is meg lehet közelíteni a dolgokat, a nehézség ellenére sokat tanultam, elfogadóbb, megengedőbb lettem.

Ennek köszönhető, hogy 2004-ben ismét elfogadtad az ajánlatot az Új Szó főszerkesztői posztjára?

Három évre kaptam szerződést azzal, hogy kinevelem az utódomat. Nem tagadom, elégtétel volt számomra a felkérés. Nehéz három év volt, mert közben a Népszabadságot is tudósítottam, kaptam egy mélyvénás trombózist, de megérte. Szívügyem volt és ma is az az Új Szó és a Vasárnap, jó, hogy békében jöhettem el, és a kollégák is azzal búcsúztak tőlem, hogy ez szép három év volt.

Emberismeretben mit adott?

Azt a felismerést, hogy szakmailag, a lap érdekében azzal is ki kell egyeznem, akiben emberileg csalódtam. Voltak késhegyig menő szakmai vitáim is, de ezektől sem ijedtem meg annak ellenére, hogy olykor infarktusközelbe kerültem. Megboldogult Dusza Istvánal egy vessző miatt egyszer olyan konfliktusunk volt, hogy Jakab Istvánt kellett felhívnunk, tegyen igazságot. A Duna-partra mentem sétálni, hogy megnyugodjak, de a lapban hibátlan szöveg jelent meg, a vessző ott volt, ahol lennie kellett. 

Érdekelt még ennyi év után, közel a hatvanhoz a napi politika?

Nagyon. Élveztem a napi nyüzsgést, és egy pillanatig sem éreztem, hogy fárasztana az információáradat. Ugyanakkor idős fejjel azt is megtanultam, az internetnek köszönhetően annyi új információ birtokába kerül az ember, hogy nagyon sok múlik azon, hogyan szelektál.

A magyar és a szlovák újságírás közti különbséget említetted. Észleltél megfogalmazható különbséget a magyarországi és a szlovákiai magyar között is?

A magyarországi műfajilag színesebb, elmélyültebb, az interneten is vannak oknyomozó riportok. Belátom, ez nagyon idő- és pénzigényes műfaj, vagyis a kiadónak biztosítania kell a feltételeket, de mindig hozzáfűzöm, hogy aki tud, az tud, és minden körülmények között utánajár a dolgoknak. Sajnos a szlovákiai magyar sajtóban ismét sok a pártkatona. Kilóra vesznek meg Magyarországról olyan internetes újságokat és újságírókat, akik nemcsak hogy bálványként imádják Orbán Viktort, de a Fideszre vagy az MKP-ra negatív fényt vető vagy egyszerűen csak kellemetlen információkat nem is közlik.

Te megtapasztaltad azt főszerkesztőként, hogy valamelyik pártirodából telefonáltak, és megmagyarázták, mi lenne a helyes a magyarság és végső soron a lap szempontjából is, mert ha nem, elesik ilyen-olyan támogatástól?

Nem, akkor még nem volt ennyire durva a helyzet. Egyetlenegyszer, a Mečiar-korszakban írt nekem levelet az akkori belügyminiszter, Gustáv Krajči, hogy ne támadjuk annyira a kormányt. Úgy oldottam meg, hogy az Új Szó és a Sme is leközölte a levelet és az én válaszomat is.

A hazai magyar újságírás egyik árnyoldala, hogy nagyon belterjes, a közéletben mindenki mindenkit ismer. Másrészt ugyanennek köszönhetően hamar lehullnak az álarcok, könnyen kiderül, ki mire képes. Voltak nagy csalódásaid?

Több is, de neveket inkább nem mondanék. A rendszerváltás után sokan tülekedtek a vályúhoz és a címlapokra, és még az volt a jobbik eset, ha időközben az alkalmatlanság okán lemorzsolódtak. Nagyobb baj, hogy sokan maradtak olyanok is a közéletben és a politikában, akik soha nem voltak odavalók. Egész pályákat követhettem végig újságíróként, sokszor láttam, hogyan fordulnak ki egyesek önmagukból, és sokszor gondoltam azt, hogy ennél azért jobbat érdemelnénk.

A szlovákiai magyar pártok fejlődési pályájáról mit gondolsz?

Hogy lejtmenetben vannak, és nagyon nincs ez így jól. Innen nézve már ma aranykornak tűnik az az idő, amikor valójában csak a Magyar Koalíció Pártja tevékenykedett tíz százalék fölötti választási eredménnyel. Sajnos, nem volt helye benne a különböző értékrendeknek, pedig akadtak, akik jobbközép, szocdem és liberális platform megalakítását indítványozták. Mi, magyarok mindig beleesünk abba a hibába, hogy nem tudjuk vagy nem merjük kritikusan nézni saját magunkat: mintha a kisebbségi lét eleve mindent igazolna. Pedig nem igazol, sőt igénytelenség esetén terhelő körülménynek számít.

Amikor kiderült, hogy szerepelsz az ügynöklistán, megtapasztaltad, milyen az, mikor a hóhért akasztják. Újságíróként duplán nehéz lehetett elviselni, hogy sokan anélkül közölték és kezelték kész tényként a hírt, hogy megkérdeztek volna.

Ez a mai napig visszatérő téma, de már nem zavar annyira, mert bárkinek a szemébe nézhetek. A kulturális rovat vezetőjeként az elhíresült Danáš elvtárs többször is berendelt vagy bevitetett a kommunista titkosrendőrség Február utcai székhelyére, főleg amikor a tervezett bilingvális oktatás, valójában a magyar iskolák megszüntetése ellen tiltakoztunk. Kérdéseikre olyan válaszokat adtam, amelyekért senkinek sem esett bántódása, és semmit nem írtam alá. Volt, aki hozzám hasonló helyzetben pereskedett; én azért nem tettem, mert tudom, hogy úgyis mindenki azt hisz, amit akar. Volt munkatársaimmal, sok barátommal máig jó viszonyban vagyunk, a gyűlölködők pedig nem érdekelnek. Először ekkor, másodszor a leváltásom után tapasztaltam meg, milyen fontos a biztos családi háttér és azok támogatása, akik ismernek és szeretnek.

Ma is dolgozol a Népszabadságnak. Ehhez azért kell egyfajta szemléletváltás, hiszen a magyarországi olvasó szemszögéből kell láttatnod a szlovákiai történéseket.

Ez nagyon jó ahhoz, hogy elvonatkoztassak, és tárgyilagosabban lássam a hazai történéseket. Úgy kell tömören írni, hogy közben a hátteret is felvázoljam. Ez olykor komoly kihívás. Máig szenvedélyes újságolvasó is vagyok, több lapot rendszeresen olvasok, mert nemcsak azt akarom tudni, mi történik, hanem azt is, hogyan látják ezt a kollégák.

Amikor se nem írsz, se nem olvasol…

Akkor vagy focimeccsekre járok, vagy unokázom. Újabban ajándékba kapott Bagó kutyámmal is sokat sétálok. Négy unokám van, a legidősebb 22 éves, egyetemista, a legkisebb pedig hét. A nagyobbaktól sokszor már én tanulok, főleg számítógépes tudnivalókat. Évtizedekkel ezelőtt Szilicén mondta egy idős férfi, hogy »Szilvássy úr, csak az a magyar ember, akinek az unokái is magyarok«. Büszke vagyok arra, hogy az enyéim magyar iskolába jártak, járnak, és ha újságírók talán nem is, de az biztos, hogy mind a négyen magyar újságolvasók lesznek.