4. A misszió

Szlovákia genfi ENSZ-missziója Grand Saconnex városrészben található. Nem is városrész az, hanem különálló város, amely egybeépült Genffel. A misszió a Régi utcában (Ancienne Route), egy behemót, neofunkcionalista stílusú beton épületegyüttesben foglal helyet. Voltak, akik csodájára jártak. Nyersbeton homlokzat, álmennyezetek, üvegfelületek! Engem annyira nem hatott meg, főleg hogy dolgozni és lakni is kellett benne. Mivel negyven éven át csak a legszükségesebb tatarozási munkákat végezték el rajta, minduntalan meghibásodott valami. Mindezt az elején persze nem sejthettem.
A missziót a múlt század hatvanas éveiben építették az akkori csehszlovák képviselet számára, szovjet stílusban. Ez nemcsak az építészeti megoldásokra értendő, hanem az egész életvitelre, amelynek keretéül szolgált. Másfél hektárnyi bekerített, védett telken helyezkedett el minden: a főépület az irodákkal, a nagykövet lakosztályával és a nagyvonalú reprezentációs termekkel, az alagsorban üzemi konyhával, raktárakkal, garázzsal és vendégszobákkal, beljebb az udvarban két további lakóépület a diplomaták és a személyzet számára, az udvarban némi növényzet, kis gyermekjátszótér, egy nyári fogadások tartására alkalmas nagy kerti terasz, teniszpálya. Kis városka a nagyvárosban. Vagy körbezárt kaszárnya a szabad világ közepén?
1968-ban, amikor elkészült, Juraj Králik nagykövet lett a misszió első lakója. A háború után ő volt Csehszlovákia első szlovák nemzetiségű nagykövete. Kiváló, nagy tudású és sokoldalú ember, született diplomata. Hét nyelven beszélt magas szinten, közte magyarul is. Jogi, közgazdasági és zenei végzettsége volt, zongorázott, operaénekkel, néptánccal foglalkozott, festett. (’68 előtt még moszkvai végzettség nélkül is lehetett valaki diplomata.) Juraj Králik mindig nagy szeretettel beszélt a genfi éveiről. Bizonyára nem tetszően csóválná a fejét, ha rossz szót hallana az ottani szlovák misszióról. Hiszen a szívéhez nőtt, saját gyerekének tartotta. Hatvankilencben kipenderítették a diplomáciai szolgálatból, mert rossz oldalra állt. Genfi rezidenciáján találkozgattak az akkori Husák-ellenes csehszlovák politikusok a régebben emigrációba vonuló cseh és szlovák személyiségekkel.
A bársonyos forradalom után Králikot rehabilitálták, és újból kiküldték Genfbe, de az új, független szlovák állam 1993-tól már nem tartott igényt a szolgálatára. Második kiküldetésének éveiről azok a kollégák, akik még vele is dolgoztak, legendákat meséltek. Ezek leginkább a raktárhelyiségből borospincévé átalakított szobához fűződtek, ahol Králik éjszakába nyúló „diplomáciai tárgyalásokat” rendezett. A helyiség körbe volt rakva népi jellegű tárgyakkal – kerámiával, ruhadarabokkal, hangszerekkel, szerszámokkal, boroshordókkal. A falon többek között egy kiváló minőségű fujara és egy karikás ostor is lógott. (Ennek az úgynevezett szlovák szobának történetünk további részében is nagy szerepe lesz még.) Sajnos, Juraj Králik, a szlovák diplomácia doyenje már nem él, éppen néhány hete hunyt el.
Ha az ember jó időben kiment a rezidencia teraszára, megpillanthatta a Mont Blanc-t. Genftől légvonalban körülbelül hatvan kilométer távolságban, éppen az Arve folyó völgyének vonalában húzódik. Ezért, és mivel ezer méterrel magasodik a környező csúcsok fölé, az örök hóval fedett hegytető mellbevágóan lenyűgöző látványt nyújt, ha az ember Genf felől ráveti tekintetét. Nem csoda, hogy Schopenhauert és Vajda Jánost annyira megihlette. Persze, mivel a Genfi-tó fölött az év nagyobb részében párás, ködös vagy borult az idő, a hegyet ritkán látni. Az élelmes svájciak erre is találtak megoldást. Párás időben a japán turistáknak, akik mint mindenütt, itt is megállás nélkül fényképeznek fűt-fát, egy másik, közelebbi csúcsot mutogatnak Mont Blanc gyanánt: a „japán Mont Blanc-t”. De lehet, hogy ez is csak legenda.
Március 15-én este tehát megérkeztünk a genfi repülőtérre. A nagykövetség első beosztottja várt ránk a sofőrrel meg a titkárnővel, aki éppen a barátját kísérte ki a hazafelé tartó gépre. A nagykövetség alig tízpercnyi kocsikázásra volt a reptértől. Beléptünk a nagyköveti rezidencia hatalmas üvegajtaján. A lakosztályt egyetlen dupla ajtó választotta el a nagykövet irodájától. Ez a tény először előnyökkel kecsegtetett, hiszen közel volt a munkahely. Ám utóbb kiderült, inkább arról van szó, hogy az ember éjjel-nappal munkában van. A rezidencia százhetven négyzetméteréből nagyjából ötven volt igazán lakható. A fennmaradó részt folyosók, lépcsők, liftbejáratok alkották, no meg egy óriási, reprezentációs célokra szánt ebédlő. Mondanom sem kell, hogy itt a családdal egyszer sem ebédeltünk. Leginkább a gyerekeknek tetszett a dolog, mert veszettül rohangálhattak körbe-körbe a folyosók labirintusában.
Késő és sötét volt már, így nézelődni nem nagyon volt értelme. A gondnok gyorsan megmutatta, mi hol található, majd a kezembe nyomott egy nagy csomó kulcsot, és elvonult. Mindenki fáradt volt, lefeküdtünk, és vártuk, mi lesz másnap.