Napló. Vajon ő és a többi ukrán gyerek hazatérhet-e valaha?

Csilla néni, Cilikém osztályfőnöke a világ legelhivatottabb tanító nénije. Sok éve dolgozik már ebben az iskolában, ez a közeg pedig tele van problémás gyerekekkel (és nehezen kezelhető szülőkkel). Én a helyében már réges-rég kiégtem volna. Neki még mindig van annyi energiája, hogy mindenkire külön figyeljen, hogy a rengeteg pluszban vállalt adminisztrációs feladata és a saját családja mellett ontsa magából a szeretetet és a kreatív ötleteket.

Cili is kap jutalomkönyvet, speciálisan neki választották, a címe: Harcos asszonyok. Csilla néni fel is olvassa a címet, az anyukák felnevetnek, én is. Tény, hogy Cilit nem kell félteni, simán összeverekszik a fiúkkal is, ha úgy érzi, bántották.

Zlata következik. Az ukrán kislány, aki szeptemberben érkezett az osztályba és az országba. Zlata egy év alatt szépen megtanult magyarul. Kimegy a táblához, Csilla nénire néz, és vár. Csilla néni ezúttal nem fejből mondja az értékelést. Papírt vesz elő, és nagy levegőt véve olvasni kezd. Doroha Zlata!

És csak olvassa, olvassa ukránul, remegő hangon, a könnyeit nyelve, hogy Zlata mennyire nagyszerű ember, és milyen hatalmas erőfeszítéssel dolgozott egész évben, és én is sírok már, rá sem bírok nézni Zlata anyukájára, mert biztos ő is sír...

És a végén Csilla néni megöleli Zlatát, és már magyarul mondja neki, örülne, ha itt maradna még sokáig ebben az osztályban, de persze megérti, hogy Zlatának nem olyan öröm itt lenni, mert nem ez a hazája, és én tudom, hogy Zlata nem fog egyhamar hazamenni, mert Zlata városát lebombázták, és amikor Cili a háborúról beszélgetett vele, akkor Zlata sírt.

Eszembe jut a pár héttel korábbi, anyák napi ünnepség, ahol minden gyerek verset mondott az anyukájának. Amikor Zlata következett, csengő hangján ukránul kezdett szavalni. Nekem meg persze akkor is könnyes lett a szemem. Eszembe jutott az egykori zsolnai, idegenbe szakadt magyar anyuka énem, aki minden anyák napi ünnepségen ott mosolygott, s hallgatta a gyerekei szlovák szavalatát, de mindig volt benne egy icipici szomorúság is. Soha egyik szlovák tanító néninek sem jutott eszébe, hogy Sebi vagy Ajna magyarul is mondhatnának verset, ha már magyar az anyukájuk.

***

Ajna lányom a múlt héten egy ukrán gyerekeket nyaraltató balatoni táborban volt önkéntes segítő. Másfél órán keresztül meséli, mennyire aranyosak voltak a kicsik. Kérdezem, milyen nyelven kommunikáltak. Azt mondja, mivel a gyerekek már egy éve élnek Magyarországon, voltak, akik már egész jól elboldogultak magyarul. A többiekkel angolul próbáltak szót érteni. Aztán Ajna egyszer csak rájött, hogy érti, mit sutyorognak egymás között a rábízott kislányok. Épp azt tárgyalták, hogy éjszaka felkelnek, és titokban mindenkinek bemázolják az arcát fogkrémmel. Nagyon meglepődtek, mikor Ajna közölte velük, hogy érti a beszédjüket. A tábor folyamán aztán még számos ilyen vicces helyzet adódott.

Ajna lelkesen sorolja a táborban megtanult, szlovákhoz hasonló, ukrán szavakat. Bennem igazán hálás hallgatóságra talál – annak idején, amikor kamaszkoromban beleszerettem a szláv nyelvekbe, lenyűgözött, mennyire hasonlítanak egymásra. Mindig is irigyeltem kicsit ezt az élményt a szlávoktól – nekünk, magyaroknak nincsenek közeli nyelvrokonaink, akikkel ilyen szinten tudnánk kommunikálni.

Egyik este Ajna énekkel altatta a kislányokat. Először magyar népdalokat énekelt nekik, aztán szlovákra váltott. Čierne oči, choďte spať...

A kicsik rögtön felélénkültek. Hiszen ezt értjük! – újságolták csillogó szemmel. Ajna mindezt olyan plasztikusan adja vissza, hogy látom a szemem előtt a jelenetet. Arról a kisfiúról is mesél, aki mindentől sírva fakadt. Nagy trauma érte: bombázás közben menekült el otthonról, ezért ilyen érzékeny, figyelmeztetik a kamasz segítőket a felnőtt kísérők.

Vajon ő és a többi ukrán gyerek hazatérhet-e valaha? Lesz-e valaha olyan világ, ahol a pszichopata hatalommániások nem uralkodhatnak az ártatlan emberi életek felett?