Gazdag József: Petőfi, ha élne

A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján, 1898 márciusában A Hét című irodalmi lap körkérdést intézett a magyar írókhoz. Mi lenne Petőfi, ha élne? Korabeli megfogalmazásban: „Ő, akit halottaiban szentté avattunk, mily helyet foglalna el közöttünk, gyarló, élő porhüvelyében?”

Jókai elképzelte, hogy Petőfi – ha hitelt adhatunk a halálát sejtelmes ködbe vonó mendemondáknak – a cár ólombányáiban dolgozik, s a hosszú rabság után visszatér az oroszországi kényszermunkatáborból, megtépázott aggastyánként, némán. Az úri közönség körülállná, jobbról-balról mustrálgatná. – Ki ez? – kérdeznék. Nem hasonlítana a lánglelkű költőre. 

Vagy nagyon is hasonlítana! Tekintete ugyanúgy lobogna, mint egykor. Mit látna? Hogy a magyarok csak isznak és beszélnek, „szóköpködéssel lőnek célba”, s legföljebb a kiáltozásban hősök. – Ezt a hazát akarjátok kivívni az utódaitoknak vagy a másikat, ahonnan én jövök most? – kérdezné élesen. Összesúgnának a háta mögött. – Szegény bolond – mondanák. – Megháborodott.

Mikszáth Kálmán szerint, ha Petőfi élne, nem állna szobra, mert a poéták csak holtan kedvesek számunkra. Ha életben marad, talán politikai pályára lép, képviselő lesz. S aztán? Nincs aztán. Megbukik. Kitúrják. A tehetségtelenek nem viselik el a zsenit. Irodalmi félisten? Ugyan… Palástját megtépik, sárral telehányják.

Ábrányi Emil költő, a Cyrano fordítója szerint az agg Petőfi kegyetlen szatírákat írna. Vagy épp ellenkezőleg? Vénségére a szabad sajtó esküdt ellenségévé válna, s mamelukként ódát dalolna a király urakhoz? Révbe érne, s egy trendi gőzhajóstársaság igazgatósági ülésein hitelről, kamatlábakról, hozamokról tárgyalna?

Az írók később is el-eljátszottak az ötlettel. 1931 márciusában Móricz Zsigmond írt vezércikket a Pesti Naplóba Ha Petőfi élne… címmel. Mit csinálna? Melyik párthoz csatlakozna? Kiről írna dicshimnuszt és kiről nem? Az biztos, írta Móricz, hogy Petőfit nem választanák be a Petőfi Társaságba. Mint ahogy a Kisfaludy Társaságba sem választották be, amíg élt.

Az Élet és Irodalom 1985-ben közölte Esterházy Péter Petőfi, a légtornász című tárcáját. „Ha élne, már rég meghalt volna. Javítás: belehalt volna. Disszidálna. Füstbe menne. Gallyra. Kiállna a lépcsőre szavalni: Talpra magyar! Javítás: Sándorkámmégegyszeronnéthogytalpramagyarmikrofonvégett. Indulna a szavazáson. Kibukna, mint rendesen, szabadszállna. Ránk borítaná az asztalt.” Et cetera.

S ma? Vajon mit csinálna ma? Tüntetne a Hősök terén? A putyini propagandát visszhangozná? Armani öltönyben járna, luxusterepjáróval furikázna? Tenyérnyi, fűtetlen albérletben lakna? Slammer lenne? Influenszer? Meghívnák stúdióvendégnek a köztévébe? Kitiltották volna a Petőfi Rádióból? Mit írna róla a Magyar Nemzet, és mit a 444?

Nem tudjuk. Nincs „ha”. Petőfi nem él. Öröksége, szellemi hagyatéka azonban igen. Az imperatívusz, hogy mélységében kell tágítani a nemzetet. Olvasni, tanulni, művelni magunkat. Csak így lesz ugyanis biztos helyünk Európában. Ezért szenteltük ezt a lapszámot a könyveknek. Mert hisszük, hogy a nemzet megmaradásának záloga nem a köldöknéző befelé fordulás és nem is a szolgalelkű szervilizmus, hanem a műveltség, a tájékozottság, a kritikai attitűd, a széles horizont. Petőfi is így gondolná, ebben biztos vagyok.

*

Megjelent a Vasárnap családi magazin 2024. március 12-i számában.