„Vedd ki a kezedet a zsebedből” – utasítottak gyerekkorunkban. Mert illetlenség úgy állni. A zsebre tett kéz azonban nemcsak illetlenséget, hanem lezser magabiztosságot is sugall. Illetlenség vajon lezseren, magabiztosan állni? Biztosan, hiszen azóta nincs módunk sem illetlenségre, sem lezserségre, sem magabiztosságra: hiszen zsebünk sincs.
„A zsebek története a női egyenjogúságról is szól”, „Kicsi, szép és teljesen haszontalan – a női zsebek szexista története” – efféle cikkcímekkel találkoztam, amikor a sajátomhoz kutattam forrásokat. Megdöbbentem, mivel egyáltalán nem számítottam rá, hogy itt sokkal többről van szó. A felkészülésem után ökölbe szorított kézzel eldöntöttem: mostantól csak férfinadrágokat viselek.
Kés, villa, erszény
Erszényeket már feltehetően a rézkorban is viseltek, ugyanis Ötzi, a jégember ruháján is találtak egyet. Ez ugyanarra szolgált, mint manapság a zseb: az ember a legfontosabb eszközeit vihette magával benne. Hasonló, övre csatolható táskaféléket vittünk magunkkal egészen a 13-14. századig, amikor a társadalom urbanizációjával együtt a zsebtolvajok is megjelentek, így aztán az emberek erszényeiket kénytelenek voltak a ruha alatt viselni. Ez azonban nem volt a legjobb megoldás, ugyanis így szinte minden alkalommal majdhogynem le kellett vetkőzni, ha valamelyik tárgyukra szükségük volt. Ekkor kezdődött a nők és férfiak közötti „zsebegyenlőtlenség”.
A hagyományos zsebek a férfiak ruháján csupán a 17. században jelentek meg, a nőkén azonban nem, melynek illemtani („titkolózni nem szép dolog”), erkölcsi („a nőnek ne legyen takargatnivalója”), sőt esztétikai (egy kitömött zseb ugyanis „megtöri” a sziluettet) okai is voltak. Érdekes módon a funkcionalitás nem volt tényező, hiszen egy nőnek aligha volt „életbevágóan fontos” holmija, mint amilyen a férfiak esetében a szerszámok vagy az élelmiszer.
A nők zsebéhez tehát még egy évszázadon keresztül több alsószoknyán át vezetett az út, és továbbra is csak úgy tudták elérni személyes holmijaikat, hogy az övük körül, a szoknyájuk alatt matattak, ezzel pedig minden alkalommal felhívták rá környezetük figyelmét. A alapelvek között természetesen továbbra is ott maradt az erkölcsösség, hiszen a nők társadalmi helyzetét egyébként is a férfiak (apjuk vagy férjük) határozták meg, és amúgysem nekik kellett intézniük az élet fontos dolgait, mint amilyenek a pénzügyek, a közélet vagy a barkácsolás.
A francia forradalom kitörése sem segített a helyzeten, egy korabeli esszéíró, Chelsea G. Summers szerint ugyanis a nők tarsolyai ekkoriban „átláthatatlan”, emiatt „veszélyes” tereknek számítottak, hiszen sosem lehetett tudni, hogy az illető nem lázító írásokat hord-e magánál. Ezért ebben az időszakban divatba jöttek a – ma is viselt – derékban szűk, oszlopszerű, az alakot karcsúsító fazonok, melyeken a zsebnek – se alatta, se felette – nincs helye, hiszen, ugyebár, ilyen módon „megtörik” a nő sziluettje, ami esztétikailag kifogásolható.
Piaci réstelenség
A 19. század elején pedig megjelent a retikül: a női „zsebhelyettesítő”, amire később egy egész iparág épült. A táska azonban – ebben mind megegyezünk – nem helyettesíti a zsebet: magunkkal kell cipelnünk, emiatt nem üres a kezünk, és aligha vagyunk kevésbé kitéve a tolvajoknak, hiszen a filmekben is visszatérő poén, hogy a tolvaj ellopja a nő táskáját. A férfi meg nyilván visszaszerzi, ő lesz a hős. A női zseb tehát ebben az esetben is emancipáció lenne, hiszen ha létezne, akkor se táskára, se megmentőre nem lenne szükség.
A zsebkérdést többé-kevésbé a 20. század eleji szüfrazsettek oldották meg, akik több mint hat zsebbel rendelkező ruháikkal az egész társadalmat megbotránkoztatták. (Egy átlagos férfiruhán ugyanis ekkoriban összesen hat zseb volt.) Christian Dior divattervező egyenesen azt mondta: „A férfiaknak azért van zsebük, hogy dolgokat tartsanak benne, a nőknek dekorációs célból”. A korban egyre több nőt lehetett az utcán zsebre tett kézzel sétálva látni. A zsebeknek valóban politikai töltete is volt: egy 1908-as adománygyűjtésnek egyenesen „az öreg hölgy 100 zsebbel” címet adták. Az első világháború kitörése után aztán a zseb lett a norma, hiszen a nők kénytelenek voltak a férfiak helyett is helytállni a háztartásban.
„Ennek a nadrágnak egy zsebe sincs” – mondom a barátnőimnek (2023-ban), majd szemforgatva felsóhajtunk. Hiszen minden női ruhadarab ilyen: testhez feszülő, kényelmetlen és zsebtelen. Pedig annyi mindent belepakolnánk: zseb(!)kendőt, kulcscsomót, pénztárcát, telefont. Ez utóbbi jobb híján a hátsó zsebünkben végzi (rosszabb esetben pedig a vécében), a többi pedig a retikülben vagy a hátizsákban. Mi okozta a visszalépést az elmúlt száztíz évben? A fast fashion („gyors divat”). A futószalagon gyártott ruháknak ugyanis olcsónak kell lenniük, hiszen csak így fogja megvásárolni a fogyasztó, ehhez pedig (az illegális gyermekmunkán és a dolgozók alulfizetésén kívül) arra is szükség van, hogy minél olcsóbb, minél kevesebb anyaggal dolgozzanak. Emily Keller divattervező pedig elmondta, hogy a legtöbb esetben a zsebeken spórolnak anyagot.
A megoldás talán mégsem az, hogy csak férfiruhákat hordjak. Inkább az, hogy kevésbé testhezállót. Vagy ne legyen annyi holmim. Talán csak folytatom a zsebre tett kézzel állást, zseb nélkül is.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.