Katyń, a lengyelek ködös Mohácsa

80 éve, 1943. április 13-án tudta meg a világ, hogy a Szmolenszk melletti Katyń határában több ezer lengyel katona holttestét rejtik tömegsírok. 13 éve, 2010 áprilisában pedig a tragédia helyszínén szervezett megemlékezésre igyekvő magas rangú lengyel küldöttség lelte halálát a szmolenszki repülőtéren, miután a gépük a ködben próbált landolni.

1939. szeptember 1-jén a hitleri Németország megtámadta Lengyelországot, ezzel kitört a második világháború. Két héttel később, szeptember 17-én Lengyelországot keleti irányból a sztálini Szovjetunió egységei rohanták le hadüzenet nélkül, és megszállták az ország keleti területeit (köztük azokat, amelyek ma már Ukrajnához tartoznak).

Sztálin elviccelte
Az emigráns lengyel kormány azon dolgozott, hogy új lengyel haderőt állítsanak fel, amelybe a szovjetek által megszállt területeken maradt lengyel hadifoglyokat is be akarták szervezni. 1941 végén Władysław Sikorski, az emigráns kormány miniszterelnöke és Władysław Anders tábornok személyesen érdeklődtek Moszkvában Sztálinnál, és egy 4000 nevet tartalmazó listát mutattak neki azzal, hogy ezek a szovjet hadifogságba esett lengyel tisztek és főtisztek egyelőre nem tértek haza, nem kerültek elő. Sztálin azt állította, hogy már szabadon engedték őket, biztosan úton vannak hazafelé. Az ismételt kérdésre, hogy vajon mégis hol lehetnek, a szovjet államfő azt felelte, talán megszöktek, például Mandzsúriába. Vagy valamelyik lágerben vannak, esetleg szétszóródtak az országban. 1942 tavaszán Sikorski ismét Sztálinnál járt, közölve, hogy a listán szereplő személyek közül még mindig nem került elő senki. Sztálin erre azt felelte, hogy ez lehetetlen, mert parancsot adott a szabadon engedésükre, továbbá szerinte az is lehet, hogy a Ferenc József-szigeteken vannak. Közben pontosan tudta, hogy a lengyel hadifoglyokat még 1940 tavaszán kivégezték, a szovjet belügyi népbiztos, Lavrentyij Berija utasítására.

A német és a szovjet változat
1942 őszén a Szmolenszk (ma Oroszország) melletti Katyń közelében vasúti pályamunkákat végző lengyel kényszermunkások tömegesen elhantolt lengyel katonák holttesteire bukkantak. A terület akkor német megszállás alatt volt, mert tartott a Harmadik Birodalom Szovjetunió elleni nagy offenzívája. A német megszállók először nem mutattak érdeklődést a tömegsírok iránt, fokozatosan viszont elindult a feltáró munka, a Berlini Rádió pedig 1943. április 13-án jelentette először, hogy a Katyń melletti árkok vagy tizenkétezer lengyel katona holttestét rejtik. A sztálini vezetés magyarázata egyértelmű volt: a tömeggyilkosság egyértelműen a német megszállók műve.

1943. június 3-ig a tömegsírokból 4100 holttestet exhumáltak. A németek természetesen igyekeztek propagandacélokra is felhasználni az esetet, nemzetközi vizsgálócsoportot rendeltek a helyszínre. A szakértők megállapították, hogy a gyilkosságokat ugyan német munícióval hajtották végre, viszont az áldozatoknál talált személyes tárgyak (például levelek) közül mindegyik 1940 tavaszáig volt datálható. A németek a vizsgálatot félbeszakították, a fronthelyzet fordultával a terület hamarosan ismét szovjet kézre került. Ők szintén létrehozták a saját vizsgálóbizottságukat, és arra jutottak, hogy a mészárlást a német hadsereg, a Wehrmacht egységei hajtották végre 1941 augusztusában-szeptemberében. A biztonság kedvéért a szovjetek néhány városban pereket is lefolytattak, amelyben halálra ítélték a vádlottak többségét a mészárlásban való részvételért.

Fél évszázad ködösítés
A háború után a náci háborús bűnök kivizsgálása céljából zajlott nürnbergi per szintén foglalkozott a katyńi gyilkosságokkal. A szovjetek ragaszkodtak hozzá, hogy ítéljék el az általuk gyanúsított Wehrmacht-egység tagjait, a per szakértői viszont kimutatták, hogy ez az egység csak 1941 novemberében került Szmolenszk közelébe, vagyis nem bizonyítható rájuk az elkövetés.

A nyugati világ vezetői az 1940-es és ʼ50-es évek németellenes hangulatában nagy részben az éppen kényelmesebb, sztálini verziót ismerték el Katyńnal kapcsolatban. Bár léteztek Nyugaton is ellenvélemények, nem kaptak nagyobb nyilvánosságot. A hivatalos szovjet doktrína mellett a szocialista blokkhoz tartozó Lengyel Népköztársaság álláspontja is ez volt 1990-ig. Mihail Gorbacsov kormányzása ebben is áttörést hozott, mert 1987-ben felállítottak egy szovjet–lengyel bizottságot azzal a céllal, hogy a két ország közös történelmének vitatott részeit feltárja. 1990 áprilisában a szovjet-orosz hírügynökség, a TASZSZ közleményben jelentette ki, hogy az 1940-ben Katyńban történtekért a Szovjetuniót terheli a felelősség. 1992-ben Borisz Jelcin akkori orosz elnök utasítására a tömegmészárláshoz kapcsolódó dokumentumokat adtak át Lech Wałesa lengyel államfőnek. 1991-től 1995-ig a többi tömegsírt is feltárták, például a Tver (1990-ig Kalinyin) városa melletti Mednojéban, valamint a Harkov melletti Pjatyihatki határában. Utóbbi településen nyílt meg 2000-ben az első olyan emléktemető, amely a szovjet titkosrendőrség, az NKVD áldozatainak állít emléket.

Szmolenszk, másodszor
Katyń a 20. századi lengyel történelem talán legnagyobb tragédiája, feldolgozása szakmai és családi szinteken máig nem zárult le teljesen. A súlyos traumát ráadásul egy másik is tetézte. 2010 áprilisában a tömeggyilkosságok 70. évfordulója alkalmából nagy szabású megemlékezést szerveztek a katyńi nekropoliszba. A helyszínre igyekvő lengyel küldöttség gépe viszont 96 személlyel a fedélzetén a szmolenszki repülőtéren elvétette a leszállópályát, és a földnek csapódott. A gépen tartózkodó összes személy az életét vesztette, köztük Lech Kaczyński államfő és a felesége, katonai és politikai tisztviselők mellett művészek, társadalmi szervezetek képviselői, csupa fontos ember.

A nemcsak Lengyelországot, hanem az egész világot megrázó eset után elkezdődött egy újabb tragédia vizsgálata, amelyben a lengyeleknek és az oroszoknak közösen kellett ismét dűlőre jutniuk. A téma érzékenysége miatt természetesen összeesküvés-elméletek kezdtek terjedni arról, hogy az oroszoknak benne lehetett a kezük a tragédiában, ezt viszont a vizsgálatok során mindkét félnek sikerült kizárnia. A leszállás körülményeit azért is sikerült viszonylag részletesen feltárni, mert az erre a célra szolgáló adatrögzítőket nem károsította tűz. A lengyel delegáció TU–154M típusú repülőgépében ugyanis nem történt robbanás.

Ismét a köd...
2010. április 10-én egyre sűrűsödött a köd a szmolenszki repülőtéren, de délelőtt még a lengyel sajtó képviselőit szállító gép gond nélkül le tudott szállni. Az államfőt szállító TU–154M pilótája, Arkadiusz Protasiuk megkapta az információt a reptéri irányítóktól, hogy egyre romlanak a körülmények, vegye fontolóra, hogy egy másik repülőtéren teszi le a gépet. Talán meg is tette volna, de a rögzített információk szerint folyamatos nyomás alatt volt a lengyel delegáció illetékesei részéről, akik gyakran benyitottak a pilótafülkébe, és hallani sem akartak arról, hogy a különleges, érzékeny ügyben utazó elnököt szállító gép esetleg máshol érjen földet. A technikai események kivizsgálása megerősítette, hogy egyéb apróságok is közrejátszottak abban, hogy a géppel végül úgy próbáltak landolni, hogy nem volt pontos információjuk arról, hol is van a leszállópálya. A katasztrófa pontos oka végül egy balul elsült próbaleszállási kísérlet volt, amelynek során rosszul állapították meg a magasságot, és amikor a pilótafülkében ülők már a fák koronáit látták maguk előtt, nem tudták visszaemelni a gépet, melynek egyik szárnyát egy fa, másikat pedig elektromos vezeték szakította le a géptestről. A vizsgálatok tehát egyértelműen a pilótát tették felelőssé a katasztrófáért.

A balesetben elhunyt elnököt és feleségét 2010. április 18-án Krakkóban eltemették. Az egyik orosz állami tévécsatorna aznap levetítette Andrzej Wajda lengyel rendező Katyń című filmjét. Lech Kaczyński ikertestvére, Jarosław (a most is kormányzó PiS párt elnöke) pedig fokozatosan Lengyelország legbefolyásosabb embere lett.