<p>De szép is lehet Pécs tavasszal! Ottjártamkor, február végén, már mutatkoztak az első virágok a teraszos kiépítésű Szent István tér ágyásaiban, de a hatalmas fák, köztük a platánok, még semmi jelét nem mutatták a közelgő kikeletnek. (Költőt csinál belőlem e város, ha nem vigyázok!)</p>
Kicsivel több mint egy évtizeddel ezelőtt jártam itt utoljára, s bár idén viszonylag enyhe télben volt részünk, mégis nagyon vágytam már a mediterrán hangulatú és klímájú városba. Pécsnek kimondottan jót tett az elmúlt tíz esztendő (nem úgy nekem). A változás, amely ez alatt végbement, turistaszemmel nézve egyértelműen pozitív. Meg kell hagyni, nagyot lendített a város képén, hogy 2010-ben Európa egyik kulturális fővárosa volt: sok épületet rendbe hoztak, köztük a Zsolnay-mauzóleumot, amely – szó szerint – a semmiből született újjá.
Igaz, jó alapanyagból könnyebb dolgozni, és Pécs adottságai kitűnőek: a részben a Mecsek hegység déli lankáira felkúszó város már sokakat megbabonázott. Pécsett sétálni vádlit próbáló ugyan, de a belváros két, lépcsőzetesen kialakított hatalmas tere elegendő ülőhellyel és pazar kilátással szolgál a fáradt vándorok számára is.
Műemlékekből sincs hiány. Az ókeresztény temetői építményegyüttes mellett a török időkből származó két dzsámi (az egyik katolikus templommá átlényegülve), az egykori városfal maradványai és a négytornyú székesegyház is a város mozgalmas múltjára emlékeztetnek. Ez utóbbiból is csinos kis asztal lehetne, ha felfordítanák, a pozsonyi várhoz hasonlatosan. Apropó, Pozsony! Pécs fogadta be az I. világháború után menekülni kényszerülő pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemet. Ennek jogutódja a Pécsi Tudományegyetem, amelynek köszönhetően (a Nagy Lajos király által itt alapított egyetem hagyományaira is építve) Pécs mára Magyarország egyik legjelentősebb iskolavárosa lett.
Belvárosi séta
Pécset többé-kevésbé elkerülték a történelem viharai, kevés kárt tettek az épített örökségben. A két világháború idején is csak kisebb károkat szenvedett a város. Ha vannak is új épületekkel kiegészült utcasorok vagy beépítetlen telkek a belvárosban, – a helyiek elmondása szerint – az ott álló házak békeidőben estek az enyészet és/vagy a buldózerek áldozatául. A lebontott épületek hűlt helyét pedig kreatívan használják az új tulajdonosok: addig is, amíg üresen állnak a telkek, belvárosi parkolóként működnek, ahol szinte fillérekért lehet biztos helyen tudni a családi verdát.
Ha széthúzás van a családtagok között, és mindenki másfelé menne, remek találkahely lehet „a ló farka”. A minden irányból könnyen megközelíthető Széchenyi téren a törökverő Hunyadi János lovas szobránál, egész pontosan a harci mén hátsójánál adnak így randevút egymásnak a pécsiek és a helyi szokásokhoz gyorsan alkalmazkodó turisták. Állati jól főznek egy másik, jóval egzotikusabb négylábúról, egy elefántról elnevezett közeli olasz étteremben. Az épület sarkán egy kőkonzolon álló, ábrándos szemű bádogelefánt figyeli a város legmediterránabbjának mondott Jókai tér forgalmát.
Pécset is elérte a nálunk is tapasztalható plázaszindróma: egyre több kisbolt kényszerült bezárni a rengeteg üzletet és mozit magába foglaló hatalmas épületkomplexum elkészülte után. Rendületlenül rendel viszont a kortárs költő, Tóth Krisztina által halhatatlanná tett Brummogda, vagyis az a kézműves-kiskuckó, ahol értő kezek hozzák rendbe a szakadt bundájú, félszemű játékmacikat, de a macikért rajongó betérő akár saját kedvencet is varrhat magának.
Megszűnt viszont gyógyszertárként működni az egykor a Sipőcz család által üzemeltetett, komoly hírnévre és vevőkörre szert tett Szerecsen Patika. Mivel a szomszédos marcipánboltot is a bezárás fenyegette, egy ügyes húzással egyesítették a kettőt: orvosságok helyett manapság marcipánkülönlegességek és egyéb, helyi és házi készítésű finomságok sorakoznak az egykori patika polcain. Könnyen előfordulhat, hogy többet segítenek, mint a valódi pirulák. A gyógyszertár vevőterében áll az a Zsolnay-gyárban készült ivókút, amely a patika névadóját, vagyis a szerecsen figuráját mintázza, de a híres pécsi gyárban készültek a meleg barna bútorzat virágmintás kerámia betétlapjai is. Az officinából nyílik a patika-, valamint a marcipánmúzeum, ez utóbbiban Szabó Károly cukrászmester és marcipánművész munkái láthatóak: mesefigurák, a kalocsai hímzést mesterien imitáló marcipánterítők, ételfestékkel marcipánra festett portrék, hatalmas kaktuszok stb.
Ha Pécs, akkor a Zsolnayak! A gyárat Zsolnay Miklós alapította, még 1853-ban. Tizenkét évvel később fia, Zsolnay Vilmos vette át a vezetését. A legnagyobb fazekasként is emlegetett Vilmos sokat kísérletezett a Pécs környéki agyagfajtákkal. A rózsabogár páncéljához hasonlatos színű eozin máznak és a tulajdonságait tekintve a valódi gránithoz hasonló, ám sokkal olcsóbb, agyagból készült pirogránitnak köszönhetően a gyár hamarosan az ország legsikeresebb, művészi (tányérok, vázák, szobrok) és épületkerámiát (színes tetőcserepek, falburkolatok) gyártó üzemévé vált, és termékei egész Európában keresettek voltak. A Zsolnay Porcelángyár szerényebb körülmények között ugyan, de ma is működik. Egykori területén új városrészt alakítottak ki Zsolnay kulturális negyed néven, ahol a szépen helyreállított gyár- és lakóépületek között sétálva akár egy egész napot el lehet tölteni – (kis)gyerekkel is: interaktív varázstér, planetárium, bábszínház (csecsemőknek és óvodáskorúaknak is szóló előadásokkal) és játszóterek várják őket. Az előbbi három fizetős, érdemes a világhálón utánanézni.
Nekem a látványmanufaktúra nevű program tetszett a leginkább: egy üvegfalon át lehet nézni, hogyan folyik a gyártás a Zsolnayban. A festőkhöz – akik rengeteg türelemmel és pár szőrszálból álló ultravékony ecsettel viszik fel az alapra a kacifántos mintákat – pedig be is lehet menni. Hasonló elven működik a híres pécsi kesztyűt készítő egyik – szintén a Zsolnay negyedben található – manufaktúra is, ott a kesztyűgyártás fortélyait mutatják be. Az Ez mind, mind pécsi kesztyű! reklámszlogent, amelyet én gyerekkoromban bécsinek hallottam, le is védették a pécsiek.
A Széchenyi tér lábánál, vagyis a belvárosban található Csontváry Múzeumban is látványorgia fogad. Nagyon szeretem a szűkebb pátriánkból indult egykori (iglói) patikus, majd festő, Csontváry Kosztka Tivadar fogkrémzölddel és egyéb elképesztő élénk színekkel tarkított képeit. Rögtön a múzeummal szemben a pécsiek egy külön erre a célra szerkesztett-hegesztett állványsorral inspirálják lakatolásra a szerelmeseket. Szépen gyűlnek is a párok nevével (és hevével: Szeretlek, imádlak, Mucus!) ellátott különböző színű és alakú lakatok. A kirakatában elhelyezett feliratból ítélve – mely szerint szűz lakat kapható – a közeli trafik tulajdonosa is felismerte a lakatturizmus adta lehetőségeket. Eredetileg a Janus Pannonius utca egyik meglehetősen rövid (lehet, hogy éppen ez volt a baj?) kerítésén gyülekeztek a lakatok, én itt, Pécsett találkoztam ilyesmivel először.
Bár lakatot ezúttal sem hagytam ott, a várost már rég (hogy ismét költői legyek, és igazat is szóljak) a szívembe zártam.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.