Lendület. Vitalitás. Lankadatlan energia. Szenvedély. Maximalizmus. Mind csak puszta szó ahhoz képest, ami ő maga: tehetség és temperamentum, izzás és megnyugvás, hús és vér, a nőiség csúcsa, a nőiesség diadala. Udvaros Dorottya.
Lendület. Vitalitás. Lankadatlan energia. Szenvedély. Maximalizmus. Mind csak puszta szó ahhoz képest, ami ő maga: tehetség és temperamentum, izzás és megnyugvás, hús és vér, a nőiség csúcsa, a nőiesség diadala. Udvaros Dorottya. Szobából a kertbe, ágyból a teraszra, mezítláb a fűben, távol a város zajától, valahol az óbudai hegyek alatt.
*Két ház egy telken, a kettő között »zöld szőnyegek«, dús lombú fenyők, pompázó virágok. Ki sem kell hajolnia az ablakon: elég, ha kiált egyet, egyetemista fia máris hallja.
A fiam, akit én még mindig gyereknek látok, közben tudom, hogy felnőtt. Huszonöt éves. Nagyon zárkózott. Még nem alakult ki teljesen. Egyébként nagyon motivál, hogy fiam van. És hogy jóban legyünk. Mindig. Állandóan. Azért örülök, hogy itt lakik a közelemben, abban a takaros kis házikóban a hegy tövében. Nekem az is fontos, hogy a barátai is jóban legyenek velem. Nem akarok belemászni az életükbe, a világukba, részt venni a szórakozásukban, de bizonyos szintig nagyon ambicionálom, hogy legyen egy nyitott csatorna közöttünk, vagyis hogy nyugodtan beszélgessenek, amikor én itthon vagyok. Hogy ne az legyen, hogy amikor megjövök, elcsendesedjenek, s arra várjanak, hogy mikor bújok be a vackomba, hogy folytathassák a saját életüket. Én hajlandó voltam egy metálkoncerten is részt venni a Szigeten, mert kíváncsi voltam, hogy mi az, ami őket vonzza ebben, ami tetszik nekik. Ott álltam az iszonyatos tömegben, és mondhatom: nem volt könnyű. De ez mind megéri. Tudom, hogy mi az, ami őket zenében ennyire érdekli. S ők honorálják az érdeklődésemet. Látom rajtuk. Beszélgetnek valamiről, és hozzá tudok szólni, kérdezni tudok, látom a tekintetükben, hogy ez imponál nekik. Nem úgy ülök ugyanis köztük, hogy »Jézusom, ez a zene, amit ti hallgattok, jaj de borzasztó!« Nincs köztünk ilyenfajta fal. Engem nagyon doppingol, hogy a fiamnak nagyszerű barátai vannak. Látom más családokban is, hogy ha ez a gyerek-felnőtt kapcsolat nemcsak azokon a határokon belül működik, hogy »én vagyok a te szülőd, majd én megmutatom, mit kell csinálnod, eltartalak, nevellek, irányt szabok«, ha egy kicsit nyitottabb baráti viszonyban vagyunk, akkor megmarad az emberben a fiatal énje.
*S azt majd hogyan viseli, amikor jön valaki, és a szerelem jogán egyszer csak elviszi Mátét?
Ha meg akarom őt tartani…
*…akkor el kell engednie őt.
Egy fiú életében meghatározó egyéniség az anya. Össze is szorul mindig a torkom, ha erre gondolok. Jaj Istenem, az én fiam! Ezt nem lehet vezényszóra elhatározni, meg kell ismernem a barátnőjét. Én hiszek a megismerés fontosságában; mert csak attól tartasz, akit vagy amit nem ismersz. Egyelőre nagyon szerencsés vagyok, mert eddig egyetlen olyan lány sem tűnt fel Máté oldalán, akire magamban azt mondtam volna, hogy »na, hát ezt nem!«. Nehéz szituáció már volt. Olyan, hogy azt mondtam, hagynom kell, hogy ő is megismerjen engem, és hogy elfogadjuk egymást. Még akkor is, ha egyáltalán nem fogok egyetérteni azzal, ahogyan ő éli az életét. De el kell fogadnom őt, mert nem hozhatom a gyerekem olyan kényszerhelyzetbe, hogy választania kelljen. Az pokoli lenne számára. Én ezt nem tehetem meg vele. El kell fogadnom, akit ő választ. Megszeretnem azonban nem kell.
*Gonosz mostohaként azonban ő is csak a Nemzeti színpadán láthatja.
Amikor Alföldi Robi szólt, hogy rám akarja osztani a szerepet, azt mondtam: rendben, de akkor kérek egy dalt. És az egész Kacsóh Pongrác-életművet át kellett nézniük a dalomért. A János vitéz mesejáték, ahol a gonosz gonosz, a jó meg jó, pont. De mi meg színház vagyunk, s azon gondolkozunk, miért gonosz, aki gonosz. S mivel ez egy korombeli gazdaasszony, s azon az estén, amikor én játszom, Stohl András alakítja János vitézt, a mi felfogásunkban e két ember között van valami. Ezért olyan féltékeny János vitézre. Tehát nem azért gonosz az Iluskával, mert született gonosz, hanem mert halálosan féltékeny. Látja, hogy ez a két ember végzetesen egymásba szeretett, a férfit elveszíti, és ez a lány, aki eddig csak egy darab rongy volt, olyan tedd ide, tedd oda, csináld meg, mosd ki, hozd be, egyszer csak ott áll mellette mint a vetélytársnője. Féktelen féltékenység és végtelen fájdalom van benne. S ezen az egyszerű, lineáris történeten belül, miközben minden kötött, a zenekar, a kórus, a tánckar, három jelenet alatt kell megmutatni minden finomságot, apróságot.
*Hetedik évadját tölti a Nemzetiben. Most, hogy Jordán Tamás után új igazgatója van, milyen közérzettel jár be a színházba?
Székely, Zsámbéki, Ascher és Ljubimov által én úgy szocializálódtam, hogy nem mindegy, milyen társulat tagja vagyok. Nekem mindig a csapatjáték a fontos. Az egyéni teljesítményt képtelen vagyok függetleníteni a körülöttem lévők játékától. Nekem ez nem megy. Még akkor sem, ha monodrámát játszom. Az is előfordult. Egyszer. Ott csak egy partnerem volt, a zongorista, de vele is hihetetlen szoros kapcsolatban kellett lennem. A Nemzetiben, amióta Robi igazgatja, minden ígéretesen alakul. Jól érzem magam a társulatban, most az Orfeusz alászállra készülök nagy izgalommal.
*Rengeteget utazott mindenfelé. A Katona társulatával például a világ legrangosabb színházi fesztiváljain léptek fel. A legemlékezetesebb, a legszebb három útja érdekel.
Párizsban megnéztünk egy Ingmar Bergman rendezte Peer Gyntöt, Bibi Andersson volt Aase anyó. Csak úgy mondom! A másik: Párizsban, az Odéonban próbáltuk és ott is mutattuk be a Platonovot. És a Catullus, ugyancsak az Odéonban, a Le Monde elismerő kritikájával.
*Amit gondolom, azóta is őrizget. Bizonyára minden útja során vett valami apróságot, amit szívesen lát maga körül.
Nem vagyok a tárgyak rabja. Hozok, persze hogy mindenhonnan hozok valamit, de sokkal fontosabb számomra, hogy például Zanzibár tengerpartján ittam facsart bambusznádlevet. Koszos, műanyag borítású asztal, rajta tizenkét pohár, mellette egy kis vájdling. S azt a tizenkét poharat, amit az árus egész nap használ, csak úgy meglöntyölgeti a vízben, és ráteszi az asztalra. Volt olyan a csoportunkban, aki azt mondta, ő erre nem vállalkozik, és nem is ivott belőle. Én igen. Ha ott vagyok és akklimatizálódtam, ráadásul megkaptam az összes védőoltást, amit kellett, onnantól nem tölthetem az időt azzal, hogy félek. Ha megcsíp egy moszkitó, és megkapom a maláriát, pechem van. Olyan sem létezik, hogy nem megyek be a tengerbe, mert jön egy medúza. Tehát ettem-ittam Zanzibár szigetén, csak épp a csörgőkígyó farkát nem kóstoltam meg. És elmondhatom: soha nem voltam még beteg sehol. Egyébként ezt a papucsot is onnan hoztam, méretre készítették autógumiból.
*Szépek a virágai itt a fa alatt. Két keze munkája?
Segítenek, mert tavasszal, amikor a legtöbb kerti munka van, én a legsűrűbb próbaidőszakaimat élem. Reggel kinézek az ablakon, és sokkos állapotban nézem, hogy a kutyatej már megint elborította a kertet. Előfordult már, hogy éjjel nyírtam a füvet. Tehát igen, én is szoktam bogarászni…
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.