Szomorú esküvő

Február 25-étől, az óta a szomorú vasárnap óta mindenről egy dolog jut az eszembe. Két fiatal élet brutális kioltása. A lányom születésnapjáról, Rékánk menyasszonyságáról, a saját újságíróinkról, minden közösségileg posztolt vacsoráról, batyubálról, focimeccsről, minden tetves sajtótájékoztatóról, a hozzájuk fűzött kommentekről, szóljanak bármiről is, nekem csak az a két fiatal élet jut eszembe mindenről. Képtelen vagyok feldolgozni, hiába, hogy tudom, mit sem segít, sőt az ügy érdekeihez sem járul hozzá semennyivel. Február 25-étől olyan vagyok, mint Móricka, mindenről ez az egy dolog jut az eszembe. Mikor belekortyolok a kávémba, pedig keserűen szeretem, megkeseredik a számban, hiszen ők már soha nem kortyolhatnak az övékbe. Rájuk gondolok répapucolás közben, akkor is, ha nálunk a répát a Gábor pucolja, vajon ők hogy osztották meg, osztották volna meg a házimunkát maguk közt. Rájuk gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár, és rájuk gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár. Őket hallom, ha tompán zúg a hullám, a ligetben, ha néma csend borul rám, őket látom, ha szél porozza távol az utakat, a két mosolygós fiatal arcot, rájuk gondolok, akikről addig a szomorú vasárnapig azt sem tudtam, hogy a világon vannak. És akkor is rájuk gondoltam, amikor a március 9-i pozsonyi tüntetésen Bezák érsek hősnek nevezte őket, borsódzott a hátam, és magamban, fájdalom, ellent kellett, hogy mondjak a leváltott érseknek: nem, atya, a hős te vagy, aki szembementél az egyházi hatalommal, és nem tudtak megtörni, állod a sarat, és kitartasz, példát mutatva sokunknak, hogy nem csak a behódolás útja járható. Ez a két fiatal nem tudott hős lenni, nem élhetik meg a hősségüket, ők sajnos hősi halált haltak, ők mártírok.

Most örülök csak igazán annak (ez az örülök itt jobb híján, de nem jó szó!), hogy nem vagyok újságíró. No nem mintha abbéli félelmemben, hogy engem is lelőhetnek, hanem a miatt a hatalmas felelősség miatt, amely e szakma elhivatott művelőit terheli. Kiskamasz koromban volt egy rövid időszak, amikor azt mondtam anyámnak, én újságíró leszek. Ez akkortájt lehetett, amikor kiderült, az írás (fogalmazásórák) az, ami nekem az iskolában a legjobban megy. Nem feltétlenül azért, amit ő erre mondott, de ez a fellángolás elég hamar kihunyt bennem, s visszatértem a taní-tani vonalához. Anyám akkor azt mondta: az újságírás nem neked való, hát mit gondolsz te, egy jó újságírónak nem elég jól írnia, neki minden apróságnak utána kell járnia, mindent le kell ellenőriznie, hol tudnál te például olyan emberekkel higgadtan, elfogulatlanul beszélgetni, akikkel szemben az a fene nagy igazságérzeted berzenkedik… Milyen igaza volt anyámnak. Anyám tudta. És most már talán azok a kedves olvasóim is tudják, megértik, akik egy-egy találkozó alkalmával mindig rám csodálkoznak, mikor korrigálom őket, és kijelentem: nem vagyok én újságíró. Igaz, még mindig az írás az, ami nekem a munkám során a legjobban megy, de például ezekben a zavaros időkben a szerkesztés is éppen elég felelősséggel terhel, még egy ilyen békességes, szeretetteljes családi lapnál is, mint a Vasárnap. Nem irigylem az újságíró kollégákat. Tegnap például (március 14-én) boldogan indultam haza innen a terminálból, ahol dolgozunk, vittem a hírt, hogy július 7-ére tűzik ki az előrehozott választásokat, s mire hazaértem (pedig sokkal közelebb lakom, mint az előző szerkesztőséghez voltam), kormányátalakítás lett belőle. Ma például (március 15-én), amikor ezt a vezért írom, az összes újságíró kolléga a plazmatévé előtt állva a vigyorgó Ficót bámulja elképedve. Ki tudja, mi lesz, mire a holnapi napilap megjelenik. Ki tudja, mi lesz, mire a Vasárnap kedden napvilágot lát. Egy biztos pont az Esküvő, ez a Vasárnapé, mert a két fiatal élet május 5-ére (Györgyi-napra) tervezett esküvőjét lelőtték.

Egy szomorú vasárnap.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

--------------------

Egy kis bánat hullott ránk: Gyöngyinek kedden lett volna az esküvője, és VASÁRNAP a fiú isiásszal ágynak esett. El kellett halasztani a parádét.

Móricz Virág: Tíz év