„Mindig új kihívásra vágytam”

A Vasárnap egykori főszerkesztőjével, a Szlovák Rádió és Televízió nemzetiségi adásainak igazgatójával arról is beszélgettünk, mennyire tükrözik és mennyire alakítják a hazai magyar közösség életét a számára készülő lapok, műsorok.

Már sellyei srácként is az írott szó vonzott, készültél erre a pályára?

Ezt nem mondhatnám, bár a közösségi élet mindig érdekelt. Lakótelepen nőttem fel, de még hagyományos kisvárosi közegben, ahol értéke volt a törekvésnek és az összetartozásnak. A szüleim munkások voltak, de figyeltek arra, hogy olvassak, mert előre néztek. Sok ilyen család volt a hetvenes évek elején Vágsellyén, és volt ott egy csodálatos magyar alapiskola, meg a fiatalságom meghatározó helyszíne, a Vörösmarty Klub. Tizenévesen olyan emberekkel találkoztam, akikkel egyébként soha nem lett volna módom. Hallottam verset mondani Nagy Lászlót, Juhász Jácintot, Sebestyén Márta énekelt nekem altatót.

A galántai gimnáziumban érettségiztél. Akkor már volt egyfajta elvárás a szüleid részéről, hogy »legyen valami a gyerekből«?

Természettudományi pályára szántak, mert jó voltam matematikából, de nagyon sok minden érdekelt. Néptáncos voltam, verset mondtam, művelődési táborokba jártam; ebben a közegben éreztem jól magam. A jövőre vonatkozó elképzeléseim addig terjedtek, hogy majd tanítok egy vidéki iskolában, vezetek egy tánccsoportot, és nyáron táborba viszem a gyerekeket. Ezért jelentkeztem kémia–fizika szakra, de négy szemeszter után otthagytam, elmentem katonának.

Utána gimnáziumi érettségivel szinte a nulláról kellett indulnod.

A katonaság is nagyon sokat adott: jól megtanultam csehül, levizsgáztam gépírásból, pionírvezetőként bejártam a fiatalokkal egész Kelet-Csehországot. Leszerelés után az Ifjú Sziveknél szerettem volna dolgozni szervezőtitkárként, ahol azelőtt táncoltam. Ez nem sikerült, ezért dühömben bekopogtam az első utamba eső kollégiumba, hogy vegyenek fel nevelőnek. Nagy szerencsémre ez épp a konzervatórium internátusa volt. Ma egy sztárlistát tudnék összeírni azokból, akiknek a nevelője voltam. Nagyon jól éreztem magam, de a fizetésből nem lehetett megélni, ezért kezdtem írogatni. Egyszer elszóltam magam a Hét szerkesztői társaságában, hogy szerintem másként kellene írni a gombaszögi fesztiválról. Azt mondták, akkor tegyem meg.

Te pedig a hályogkovács bátorságával nekiláttál.

Volt táncosként azt gondoltam, tudok úgy írni erről a műfajról, hogy az olvasó számára is élvezetes legyen. Az újságírás fortélyairól fogalmam sem volt, de nagyon jó mestereim akadtak: Miklósi Pétertől Strasszer Györgyön át Ozsvald Árpádig. Megtanítottak témát választani, dobtak vissza kéziratokat, kihúzták a sallangokat a szövegeimből. Ott voltam életemben először kiküldött tudósító, mert kiküldtek az irodából a kézirattal, hogy az egészet írjam át. Végül belejöttem, megtetszett a dolog, majd jött a rendszerváltás, és nem én találtam pályát, a pálya talált meg engem.

A pártállam bukása egy kezdő újságíró számára maga lehetett a csoda, hiszen végre megírhatóvá vált minden.

Naná! Részt vettem minden tüntetésen, bár nem voltam forradalmár. Amikor a nyolcvanas években Duray Miklósék tiltakoztak az alternatív oktatás bevezetése ellen, valaki Vágsellyén a kezembe nyomott néhány borítékot, és megmondta, hová kell elvinnem. Tudtam, hogy ez államellenes, de a súlyát nem fogtam fel, kamaszcsínyként éltem meg. Tizenévesen az ember dacból, nem pedig tudatosan ellenálló; nagyon dühít, amikor a velem egyidősek ebben a szerepben tetszelegnek. Én is kaptam figyelmeztetést, hogy nem kell feltétlenül leérettségiznem, ha nem fogom vissza magam, a titkosrendőrség is megpróbált beszervezni. Sikerült kivédenem, de ha később zsarolnak meg, mondjuk, amikor már gyerekeim voltak, nem biztos, hogy hős lettem volna. Máig minden beszervezett emberre így nézek. Nálam épp akkor került mellékvágányra a közélet, amikor mindenki azzal foglalkozott, mert 1989-ben temettem el a nagyapámat, nagynénémet és az édesanyámat. Aztán eltemettük a rendszert is, és Miklósi Péter szólt, hogy legyek a Hét munkatársa.

Onnan pedig együtt mentetek az Új Szóhoz.

Ekkor egy hektikus évtized kezdődött az életemben: összevissza rohangáltam a szerkesztőségek között. Az Új Szónál a belpolitikai rovatba kerültem, újra kezdő lettem; de akkor szinte mindenki annak számított, annyi volt a változás. Ezekben az időkben jelent meg a szlovákiai sajtóban egy autodidakta nemzedék, melynek tagjai közül sokan máig a pályán vannak, hogy csak Štefan Hríbet említsem. Menet közben tanultuk a szakmát, a szerelmesei lettünk, mert a kilencvenes években óriási volt az újságírás presztízse. A politikusok még komolyan vettek, nem voltak olyan kifinomult hárító stratégiáik, mint most, az emberek megtiszteltetésnek érezték, hogy kíváncsiak vagyunk a véleményükre. Ennek a Mečiar-korszak hirtelen meggazdagodott, arrogáns privatizátorai vetettek véget, ők vezették be, hogy mindegy, mit ír a sajtó, mit gondolnak az emberek, a pénz beszél. S ez máig érvényes.

Ehhez az értékvesztéshez a szakma igénytelensége is jócskán hozzátett.

Az első nagy tévedése az volt, amikor a cél szentesíti az eszközt jelszó jegyében Dzurindáék minden hibája felett szemet hunyt, hiszen Mečiaréknál mégiscsak különbek voltak. Az 1998-as kormányváltáskor az Új Szó főszerkesztője voltam, és büszke vagyok arra, hogy mi ezt a hibát nem követtük el, az akkor egyesülő MKP-val sem. Máig azt vallom, az újságírás fő feladata az, hogy kritikus legyen, rámutasson a gazságokra.

Az Új Szó után megjártad a Sme és Práca napilapokat, dolgoztál a ČTK hírügynökségnek, a Szabad Európa rádiónak, a Domino hetilapnak. Miért ez a sok váltás?

Kerestem újságírói önmagamat, és úgy éreztem, hogy még tanulnom kell. A hírügynökségnél, majd a Szabad Európánál végzett munka kitűnő iskola volt. Megtanultam a kívülálló szemével nézni Szlovákiát. Nagyon sok dolog, ami itthon hetekig tematizálta a közbeszédet, a Morva folyón túl senkit sem érdekelt, és ez ma is így van. S a határon túliak iránti látszólagos nagy érdeklődés ellenére így van ez Pesten is.

Van különbség a cseh, a szlovák és a szlovákiai magyar újságírás között?

A cseh újságírás számomra máig az igényesség szinonimája, még mindig van mit tanulnunk tőlük. A szlovákiai magyar szerkesztőségekben a kilencvenes években sokkal professzionálisabb munka folyt, mint a szlovák lapoknál. A szlovák újságírás nem nagyon figyelt kifelé, míg a magyar kollégák a nyolcvanas évek Magyarországának aránylag szabad sajtóján nőttek föl. Ez az előny mostanra megszűnt, és a szlovákiai magyar sajtóban is bekövetkezett az, ami közéletünk rákfenéje: nem vagyunk képesek önmagunk iránt kritikusak lenni. Nem a külső elnyomás, hanem ez a belterjesség fog megölni bennünket.

2003-tól 2006-ig voltál a Vasárnap főszerkesztője. Egy családi magazin egészen más, mint egy napilap vagy hírügynökség. Eleged lett a politikából?

Kihívás volt számomra merőben más témájú, más közönségnek szóló lapot megtölteni tartalommal. Már akkor úgy láttam, hogy nem a celebekről és a nagypolitikáról, hanem a bennünket olvasó, javarészt vidéki emberek életéről kell szólnia úgy, hogy onnan kitekintést enged a világba is. Ez sikerült, hát új feladat után néztem.

Nem elég kihívás szinten tartani, megújítani, amit létrehoztál?

Nekem ez nem megy, mindig valami újra vágyom. Úgy láttam, ha van még a szlovákiai magyar sajtópiacon görcsösen kisebbségi média, akkor az a rádió. Az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy beadok egy pályázatot, az akkori igazgató, Miloslava Zemková felkérésére. Úgy tűnt, hogy a Pátriából országos URH-lefedettségű rádiót lehet csinálni, ez nagyon vonzott. El akartam felejteni, hogy a magyar adást csak az idős emberek hallgatják, akik kizárólag nótacsokorra kíváncsiak, mert ez már akkor sem volt igaz. Én nem hiszem, hogy az olvasó, a hallgató, a néző eleve igénytelen: igenis a sajtó teszi azzá. Fél évig voltam a rádió igazgatójának nemzetiségi tanácsadója, de végül nem kaptuk meg az URH-frekvenciát, nem láttam hát értelmét maradni. Szerencsém volt, hogy mire valahol meguntam a munkát, vagy engem untak meg, mindig jött egy új ajánlat. Akkor a Magyar Rádió elnöke, Such György hívott fel.

Ott a regionális adásokért feleltél. Komoly feladat egy nem magyarországinak, tán még a megyék nevét sem tudja fejből felsorolni.

Meg is illetődtem rendesen. A rádió pagodájában olyan emberek ültek, akiknek addig csak a hangját ismertem, azok a színészek jártak felvételt készíteni, akiket korábban csak színházban láttam. A legjobban azonban az lepett meg, hogy befogadott ez a közeg. Amíg nem ismertek, suttogtak, hogy az elnök egy szlovákot hozott a nyakukra, aztán rájöttek, hogy olyan magyar vagyok, mint ők. Nagy tudású embereket ismertem meg a vidéki stúdiókban, olyanokat, akik ötvenévesen képesek voltak lelkesedni, új arculatot adni a regionális adásoknak.

A magyarországi rádiózást követően Nagy József környezetvédelmi miniszter tanácsadója lettél. Nem tartottál attól, hogy nem lesz visszaút az újságíráshoz?

Nem, mert úgy gondoltam, 48 évesen már rendelkezem olyan személyes integritással, mely megvéd. Szakmai feladatnak tekintettem ezt is, rengeteget tanultam arról, hogyan készülnek politikai döntések, és milyen szűrőkön át jutnak el a nyilvánossághoz. De gyorsan kiderült, hogy ez nem az én közegem, hiányzott az önmegvalósítás lehetősége. Egy újságíró élete végéig kényszert érez, hogy közölje a véleményét, ezért írok most is kommentárokat az Új Szóba.

A magyar adások vezetőjeként ilyen hiányérzeted nem lehet. Min akartál leginkább változtatni, amikor másfél éve elfoglaltad ezt a posztot?

A megszokott kerékvágáson. Hogy arról szóljunk, ami itt és most történik, mert a rádió a jelen idő műfaja. Azért hoztam ide két magyarországi rádióst, mert tanulni lehet tőlük, hogyan kell olyan magyar műsort csinálni, hogy közben ne érződjön a kisebbségi komplexus. Úgy hiszem, jó úton járunk, a változást a hallgatók is értékelik, vendég munkatársaink távozása után is. Ősszel először életemben zavart volna, ha kiteszik a szűrömet, mert a Pátriában a felénél tartunk a munkának, a többi nemzetiségi adásnál és a televízióban az elején. A tévé lesz a nagy kihívás.

Az újságírás, pláne vezető pozícióban, egész embert kíván. Mi fér az életedbe mellette?

Csak a családom. A nejem jó pedagógus, azt hiszem, büszkébb vagyok rá, mint ő maga. Van két húszéves iker fiunk, Bálint zongora szakos a Pozsonyi Művészeti Főiskolán, Ákos építészhallgató. Most már nem zavarja őket, hogy keveset vagyok otthon, de örülök, hogy kisiskolás, kiskamasz korukban maradt időm foglalkozni velük. Velünk élnek, de meg tudnának állni a saját lábukon is. Mi többet akarhatok?

Apaként, újságíróként hol szeretnéd látni magad tíz-tizenöt év múlva?

Húsz éve Grendel Lajos mondta, hogy választanom kell: a nap krónikása nem lehet a kor krónikása. Ennek ellenére ötvenévesen és huszonhat évi újságírással a hátam mögött úgy érzem, kellene egy összefoglaló, egy dokumentumigényű munka, amelyben benne van az elmúlt évek tapasztalata. Egyébként meg az foglalkoztat, milyen nagyapa leszek. Mert az a legnagyobb dolog, ha a nagyapa képes térdre ereszkedni, a gyermek szintjére, és négykézláb az unokával együtt fedezni fel a világot.