Mianmarban, sztúpák között

Rangunban

Elmentem a Svedagon pagodához – ez egy harang alakú sztúpa a mianmari Rangun központjában, az ország legszentebb épülete. Itt láttam először férfi turistákon longit. Itt viszont nagyon sokat. Többségük ötvenes éveiben járhatott, és németül beszélt. Nagyon kérlek benneteket, ha egyszer Burmába jöttök, ne vegyetek fel szoknyát a sportcipőhöz és a Nikon tükörreflexes fényképezőgéphez, mert szánalmasan fogtok kinézni.
A Svedagonhoz este mentem, hogy lássam kivilágítva. Szerintem a világ egyik csodája. Nem szoktam nagyon lelkesedni a hasonló építményekért, de ezt azért érdemes megnézni. Nem sokkal marad el a Tádzs Mahal mögött – ha egyáltalán…
A sztúpák körül rengeteg volt a zarándok, szerzetes, turista. Kb. 100-ból egy volt európai kinézetű. A többi inkább thai, kínai stb. buddhista.

Bagan

Olyasmi, mint Angkor, de emberek élnek benne. Nehéz bejárni és azt mondani, mindent láttam, mert nincs központja és aszfaltozott, kiterjedt úthálózata. 5-6 hatalmas sztúpa van a területén, ezeken kívül pedig több ezer átlagos méretű. Úgy lehet elképzelni, mint egy sakktáblát, aminek nem 64, hanem több ezer mezője van, és mindegyik mező 100 méter oldalhosszúságú négyzet, aminek a közepén ott van egy sztúpa. A sztúpák között pedig utak, ösvények kanyarognak, zebuk legelésznek, falvak és tanyák élik mindennapjaikat. A magam részéről az A2 mezőnél meguntam a sztúpákat, de azért béreltem egy biciklit, és elvoltam ott egy ideig. Különösen azt élveztem, ha találtam egy magányos sztúpát az erdőben, és a legmelegebb órákban a hűvös csempén fekve olvasgattam a belsejében.
Bagan a legporosabb hely, ahol valaha jártam. És elképesztően sok a turista – szerencsére a többségük a fő útvonalakon marad.

Mandalaj

Az ország kulturális fővárosa. Ez igaz lehet, találtam egy kocsmát. Ez volt az első. 50 méterrel később még egyet. Ez volt a második. Azt hittem, a város hemzseg a kocsmáktól, de később kiderült, hogy épp a kocsmák utcájában sikerült szállást találnom, mert a szórakozóhelyek eme típusával máshol a városban nem találkoztam.
Mandalajban nemcsak a kocsma rengeteg, hanem a szerzetes is. Egy ilyen szerzetessel beszélgettem egyszer. Gyakorolni akarta az angolt, ahogy én is. Fél óra alatt elsajátítottunk egymástól pár helytelen szófordulatot.
A vasútállomás két kilométerre volt a hotelemtől. Gondoltam, kisétálok a hajnal négykor induló vonatra. A nappal nyüzsgő utcák éjjel kettőkor teljesen üresek voltak. Ilyenkor Mandalaj belvárosa a kutyák birodalma. Háromnegyed óra alatt háromszor támadtak meg, ebből kétszer falkában. Úgy éreztem magam, mint egy bölény a farkasok gyűrűjében. Végül sikerült elhitetnem velük, hogy nem félek tőlük, és erősebb vagyok náluk, de közben olyan rémképek száguldottak végig agyamon, hogy a testemről marcangolják a húst, torkomból spriccel a vér, a helyiek pedig az ablakból néznek, és arra gondolnak, reggelre nyoma sem lesz a tetemnek, újabb turista esett áldozatául a helyi kutyamaffiának.

Intermezzo

Reggel négykor a vonaton megáll előttem egy kedves arcú, ötvenes néni, és csak néz. Bármit csinálok, mereven néz és mosolyog. Aztán elkezd magyarázni valamit, amit képtelen vagyok felfogni. Sikerül annyit kivennem, hogy Viktória. Aztán Beckham (azt sem tudom, hogy írják). Aztán David. Aztán a mutogatásából arra kell rájönnöm, hogy szerinte olyan vagyok, mint David Backhem (azt sem tudom, hogy írják). Persze csak mosolyogtam, nem mondtam neki, hogy szerintem ő meg olyan, mint Kelet-Ázsia összes bennszülöttje.

Hsipaw
Jelentéktelen helység. Az egyetlen dolog, ami miatt idejöttem, hogy innen fel lehet menni a hegyekbe túrázni. Térkép nincs, úgyhogy idegenvezetőt kellett szerezni. Egy skót fickóval, Ewennal (ejtsd hjűan, legalábbis ő így mutatkozott be, mire mondtam neki, hogy ilyen nevet még soha nem hallottam, mire kérdezte, hogy nem hallottam még hjűan mörreőről?) csapódtunk egy csoporthoz, akikkel közösen béreltünk egy gájdot. Érdekes volt, hogy mindenki egyedül utazott, és nem volt köztünk két ember ugyanabból az országból: német, kanadai, skót, francia, orosz, dán, svájci és magyar (ha lett volna egy másik magyar, akkor lehettem volna szlovák).
A skót srácnak gyakorlatilag egy szavát sem értettem, mégis sikerült barátságot kötnünk. Szimpatikus arc. Amikor kicsi voltam, sokat lapozgattam a Búvár Zsebkönyvek Emberek című kötetét. Hjűan tökéletesen megfelel az ott ábrázolt kelta embertípusnak.
A mászás erőteljes térhódítása tetten érhető volt a csoportban, 8 emberből csak ketten fociznak, és hárman másznak. Köztük például a francia fiú, aki sziklát mászott Laoszban, Kambodzsában, Vietnamban, és többször is beszélt róla, milyen jó lenne új mászóutakat nyitni Burmában, és akivel persze a visszatérés után rögtön fb-partnerek lettünk.
Naponta háromszor ettünk rizst. Azok az emberek a hegyekben naponta háromszor esznek rizst. Nincs különbség reggeli, ebéd, vacsora között, ugyanolyan típusú ételt esznek mindig. És mindennek az alapja a RIZS. A dán fiú minden étkezés alkalmával annyit mondott: „mmm, pizza...”

Érdekes

A burmai falvakban mindenütt labdáznak a fiúk és a férfiak (általában külön csoportban). Szándékosan nem focit írtam, mert ez olyasmi, mint nálunk az egyérintős, de itt nem eshet le a labda. Igazán bravúros, ahogy csinálják. Olyat is láttam, hogy két csapatban egy háló fölött röplabdaszerű játékot űztek, de kizárólag fejjel lehetett hozzáérni a labdához – ami egyébként nem focilabda, hanem vesszőből van fonva.
Megkóstoltam a burmai pacallevest. Igazán undorítónak tűnt első pillanatban. Például valami belek is bele voltak karikázva. Miután legyűrtem undoromat, és néhány burmai vigyorgásából erőt merítve megkóstoltam, rá kellett jönnöm, hogy a magyar pacalból mindig is hiányoltam a friss koriandert és a mungóbabcsírát.
Jó a helyi kaja, de a világon bárhová is megyek, pár hét után elkezd hiányozni az otthoni koszt. Azt hiszem, ha hazamegyek, rántott karfiolt és petrezselymes krumplit fogok enni (tartárral, természetesen).