Fotó: Asztalos Árpád
Asztalos Árpád, akinek a neve a régió szinte valamennyi képeslapján ott van, évek óta erősíti a gútai Médiasztár verseny fotós kategóriájának szakmai zsűrijét. Hátán viszi a műtermét a környék iskoláiba, és munkái egymás után három alkalommal nyerték meg a Tablók viadala versenyen a szakmai zsűri díját az Új Szóban. Elsősorban műtermi portréfotósnak tartja magát.
Most úton-útfélen választási óriásplakátokon pózoló politikusok portréiba botlunk. Szakmai szemmel milyen minőségűek ezek az arcképek?
Némelyiken igencsak kiakadok. A politikai kampány óriásplakátjain a fényképnek az volna a rendeltetése, hogy jellemet ábrázoljon. Aztán fontos, hogy a 3D-t síkra transzformáljuk, ezért nem szabadna laposan világítani. Nagyon zavaró, ha a portréfelvétel nem adja vissza a térbeliséget. Ezért szeretem az iskolai portrék készítését, mert itt kiélhetem magam a műtermi világítás során.
Ezek szerint a Médiasztár versenyen jobb felvételekkel találkozik, mint az óriásplakátokon.
A mai fiatalok nagyon kreatívak. Tudják, mi a trendi, a neten rengeteg oktatóvideót találni, ha valaki akarja, képezheti magát. A Médiasztár zsűrijében Holop Ferenccel, a 60 éves komáromi Helios Fotóklub elnökével elsősorban a felvételek alkotói értékét szoktuk esztétikai szempontból vizsgálni. Mindig más és más a feladat, például volt természetvédelmi téma, installált kép, még szelfi is.
Milyen a jó szelfi?
Beszél az illető egyéniségéről, és a pillanatnyi lelkiállapotát tükrözi. Én talán a legtöbb visszajelzést arra a képemre kaptam, amelyen a bal szemem épp le volt ragasztva, mert a szemészetről jöttem, a másik előtt meg ott tartom a gépem, amivel a tükörben a szelfit készítettem.
Most milyen tablók számítanak divatosnak?
A tablóképen az arc legyen vonzó, mosolygós. De legyenek rajta egész alakos képek is – fogjanak például kezet a diákok, lógjanak ki a rámából. Mindenképpen egyedi legyen a grafika, az a lényeg, hogy az ötlet az adott osztályé legyen. Egyébként tablófotózáskor adok egy kisebb gépet a gyerekeknek is, hogy fényképezzék azt a napot: hogyan bodorítják hajukat a lányok, hogyan kötik a nyakkendőt a fiúk, sőt még engem is munka közben.
Ma már mindenki fényképész, akinek van okostelefonja. Ez zavarja?
Haragudhatok az okostelefonokra, ha el akarom rontani a napom, de tudomásul kell venni, hogy valóban mindenki fényképész. És amióta nem kell filmet fűzni a gépbe, gyakorlatilag nem lehet elrontani egy képet. Valamikor csak a film előhívása után derült ki, hogy az illető épp becsukta a szemét, túl sok volt a fény, vagy épp kevés... A Heliosban a portréfotózásról tartottam előadást, ott derült ki számomra, hogy ma már még a profik sem használnak fénymérőt. A digitális fényképezés ilyen szempontból lezüllesztette a szakmai tudást, ma inkább utólag dolgoznak a képpel.
Volt olyan, hogy korábban elrontott egy felvételt?
Az első esküvők között volt, hogy gyorsan kellett filmet cserélni, rosszul fűztem be a csévébe, a gép nem továbbította, és amikor már a 39. képet készítettem a tekercsre, akkor jöttem rá, hogy itt baj van. Szerencsére ez épp az esküvői menet volt, amikor jöttek visszafelé a városházáról, újra tudtam fényképezni őket. Aztán sikerült jóvátenni a hibámat, meglepetésként ezt a párt a 40. házassági évfordulójukon újra lefotóztam.
Akkor ez már nagyon régen volt...
Húsz évig gépészként dolgoztam az érsekújvári Vunarban, mellette intenzíven tanultam a fényképezést. Akkoriban meg volt szabva, hányszor mehetünk Magyarországra, és nekem hathetenként volt jelenésem a József Attila Szabadegyetemen, így gyorsan kimerítettem az évi két-három lehetőséget. Úgyhogy körbehívtam a csemadokosokat, mennek-e fellépni, és mikor. Felszálltam az autóbuszra, majd a túloldalon, a komáromi hídfőn leszálltam. Nagyon érdekeltek a technikai újdonságok, jártam a kiállításokat, magam is megmutattam a képeimet a nagyközönségnek, így lettem lassan fotós. A '90-es években váltottam szakmát. Úgyhogy régen történt, igen.
Nem volt unalmas minden héten esküvőre menni?
Ez a munka az emberi kapcsolatokról szól, engem ez feltölt. Hiába volt 70 esküvőm egy évben, mindig másokat fényképeztem. A kezdetekkor nagy újdonságnak számított a frontális projekció, a vetített háttér, amely a filmiparból került a fotózásba. De ma már nem készülnek műtermi képek, mindenki a szabadban akar fotózkodni, ha esik az eső, és fúj a szél, akkor is. És mindig vannak új gépek, új módszerek... Hát már hogy volna ez unalmas? Egyébként is, a fényképezés 80%-a pszichológia, hiszen emberekkel dolgozunk – szokta mondani Kálmán Roland fényképész barátom, akinek fotósiskolája is van.
Mennyire elégedett a rendőrségen készült igazolványképeivel?
Ami ott történik, a dilettantizmus teteje. Én szemüveges vagyok, és nem tudták kiküszöbölni az üveg csillogását, pedig csak azt a két lámpát kellene feljebb tenni a kabinban...
Mindenkiről készülhet előnyös kép?
Igen, csak meg kell keresni az illetőhöz vezető utat. Egy autista kisfiú volt a modellem, de nem akart elfogadni, nem akart leülni sem, aztán kezébe adtam a gépem, hogy akkor fényképezzen ő engem, és onnantól kezdve barátok lettünk. Csak utólag tudatosítottam, hogy a srác földhöz is vághatta volna a méregdrága masinámat... Csodás képek készültek róla.
Mennyi felvétel van az archívumában?
1977-től félprofiként, 1991-től hivatásosként dolgoztam, és bármennyire meggondolta az emberfia, mire áldoz egy filmkockát, biztosan összejött egy mázsa film. A digitálisokból jó néhány terabyte az archívumom. A régi fényképeket is gyűjtöm, antikváriumokban vásárolok. Régen a fotósok megadták a módját, nem volt lámpa, mégis tudtak világítani. Üvegtetejű műteremben húzogatták a függönyöket, árnyékoltak, irányították a fény mennyiségét, minőségét. Ez a művészet.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.