<p>A régi törökök télen, egészen pontosan november 11-e, vagyis Szent Márton-nap után általában nem háborúztak. <strong>Varga Zsuzsanna történész</strong> ugyan csak „tiszteletbeli” török, de bajtársaival együtt tavaszig maga is szögre akasztotta képzeletbeli kardját.</p>
Az érsekújvári Thain János Múzeum munkatársa, két török témájú, nemzetközi összefogással készült kiállítás kurátora is volt a közelmúltban. Ezek kapcsán ismerkedett össze a ZOFI Rendezvényszervező Kft. vezetőivel, az évente megrendezett Tatai Patara törökkori történelmi fesztivál rendezőivel és a szintén tatai Gölbasi Vitézei Egyesület tagjaival. (A gölbasi elnevezés Tata török kori nevéből ered, jelentése: tómelléki.)
A Gölbasi Vitézei résztvevője volt a már három alkalommal – tatai mintára és szakmai segítséggel – megrendezett érsekújvári várjátékoknak. Zsuzsának és tizenhárom éves Levente fiának annyira megtetszett ez a „katonásdi”, hogy tavaly felcsaptak töröknek. Zsuzsa kezdetben csak fényképezte a harci eseményeket, de aztán magával ragadta őt a két-három napos történelmi fesztiválok hangulata: a korhű ruhába öltözött csapatok által, korabeli fegyverekkel bemutatott harci jelenetek és a négyszáz évvel ezelőtti viszonyokat idéző tábori élet. Szerette volna kipróbálni, milyen is lehet mindezt megélni, tapasztalni.
„Sárváron, az ottani várjátékokon debütáltam mint kávéfőző asszony – idézi fel a kezdeteket. – Egész nap csak főztük a kávét a társnőimmel, és kínálgattuk a fesztiválra látogatóknak. Igaz, hogy nagyon szép volt a ruhánk, de engem bosszantott, hogy semmit sem láttam a csatából, mert egész nap a táborban kellett maradnunk.”
Ezért is döntött úgy, hogy férfiruhába bújik, és úgy vonul a csapattal. Eleinte csak fényképezett, de már a harcok sűrűjében. Később a csaták során is számoltak vele.
„A Gölbasi Vitézei Egyesület kb. százötven főt számlál. Mivel mindenkinek van rendes, civil foglalkozása is, ahonnan nem mindig tud elszabadulni, a Tatai Patara kivételével szinte sosem teljes a létszám. Húsz-harminc ember a kemény mag. Egyszer, mikor kevesen voltunk, nekem is be kellett ugranom: a fényképezőgép helyett kezembe nyomtak egy katonai zászlót, és mennem kellett a csatába” – meséli a tűzkeresztségről.
Tata a bázis, onnan indul a csapat. Áprilistól októberig szinte minden hétvégén úton van. Tata, Szentgotthárd, Sárvár, Érsekújvár szerepel az úti célok között. Péntek reggel indulnak. Miután tábort vernek a helyszínen, kedvcsinálásképpen hangos zenével végigvonulnak a településen. Szombaton és vasárnap zajlanak a harci események. Ütközet előtt a felek haditanácsot tartanak, és megegyeznek a csata részleteit illetően.
„Mivel az igazi, 1664-es szentgotthárdi csata még éjszaka megkezdődött, mi is megvártuk a sötétedést, és pontosan elgyakoroltunk mindent, ki mit csinál, ki kivel vív meg. De hiába voltak a reflektorok, nagyon nehéz dolgunk volt. A másfél órás harc alatt – a rossz látási viszonyok miatt – szinte teljesen felborult a tervezett koreográfia, mindenki vaktában vagdalkozott. Ilyenkor bizony nem mindegy, hogy ki áll az emberrel szemben.”
Az izzasztó helyzetek mellett akadnak viccesek is. A lényeg az, hogy a közönség ezekből semmit ne vegyen észre, és a lehető legkorhűbb bemutatót kapja.
Mivel a Gölbasi Vitézei nonprofit egyesület, és jóformán mindenki a saját költségén hódol a katonásdinak, a piros-kék-arany egyenruhához illő kiegészítőket és fegyvereket ki-ki magának veszi meg.
Egy időre elült a csatazaj. Zsuzsa, a kávéfőző asszonyból és haditudósítóból lett török katona sátor helyett az otthon kényelmében álmodozik a tavaszi hadba szállásról – és egy saját kardról.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.