Ha én volnék az iskolaügyi miniszter…

 Az ő felelőssége, ha valaki iskolaidő alatt a radiátorban szétveri a fejét, ha arccal ront a vitrinnek, ha a folyosó kövén elgáncsolják. A beírás nem segít. Néhány szülő meg sem nézi az üzenőfüzetet. Na, azt próbálná meg, hogy egy jókora pofonnal térítené a rosszcsontot a jó útra. Testi fenyítés miatt a hivatalos szervek felelősségre vonnák. A hangját fel sem emelheti, mert a gyermeket lelki trauma éri. Ha én volnék az iskolaügyi miniszter, nem hoznék az oktatás terén állandó változtatásokat, és a tanrendet meg az elsajátított tananyagok listáját sem cserélném le túl gyakran. Az elsős gimnazistának egyik évben elég, ha januárig csupán a vízről és víz alatti világról szerez új információkat. A következőben kötelező tanulnia a kétéltűekről és az emlősökről is. Mit csinál a tanár? Nyáron átírhatja a több „évtizede” használt terveit. Várjunk csak! Ne tegye! Lehet, két év múlva megint mást kell tanítania. Ő is ember, aki példaként szolgál, legyen szó iskolai ünnepségről, szórakozásról, kirándulásról, szerelemről, konfliktusról, a közösségi oldalakon megjelent fényképekről. Ember, akitől elvárják, hogy reggel, otthonából kilépve frissen, üdén és jókedvűen kezdje el a napját. Nemtetszésének hangot ad, akárcsak mi. Ha valóban én leszek egyszer az iskolaügyi miniszter, és elfeledkeznék az itt leírtakról, a kedves szavazó állampolgárok nyugodtan számon kérhetik rajtam.

Volter Teodóra (részlet)

Ha az oktatáshoz nincs biztosítva a megfelelő környezet, nem lehet megfelelő a tanítás minősége sem. Mivel alacsony a fizetés, a tehetséges fiatalok kerülik a tanári pályát. Így a katedrákon elszaporodnak az elavult módszerű, túl konzervatív, megöregedett „pedagógus-őskövületek”. Ha az oktatás nem frissül modern gondolkodású, naprakész módszerű tanárokkal, hogyan várhatja el a társadalom, hogy az iskolákból érett, az életre felkészült fiatalok kerüljenek ki? Felmérésem szerint 30 megkérdezett diákból csak egy választaná esetleg a tanári pályát. Ismétlem, esetleg. Ha egy intézmény nem képes megújulni, akkor összeomlik, mint az ókori Egyiptom.

Általánosan is megítélhetjük a sztrájkot. Kormányunk nagyon büszkén hangoztatja, hogy jóléti társadalomban élünk, melynek elsődleges ismérve az, hogy a termelői és nem termelői szakmákat egyaránt képes megfizetni. Nem a kőművesek panaszkodnak, nem is a villanyszerelők. A jóléti társadalomnak kötelessége lenne megfizetni a tanárokat, orvosokat, más, főleg szellemi munkát végző dolgozókat. A nem termelő ágazatokban elhelyezkedő emberek bére nevetséges mértékben alacsonyabb, mint az egyszerű, kétkezi munkásoké. A gyengébb végzettséggel rendelkező ember többet keres, mint az, aki végigkínlódta magát a főiskolán, elvégezte a pluszképzéseket, és ezáltal nagyobb tudással rendelkezik, mint az átlag. Sajnos, ma már rengeteg tehetséges fiatal így gondolkozik: minek menjek főiskolára, ha utána vagy nem kapok rendes fizetést, vagy mehetek a McDonald’sba dolgozni? Minek vesztegessek el még tíz évet tanulással, ha a társadalom sem pénzben, sem megbecsülésben nem téríti vissza nekem?

Kovács Anna (részlet)

Száz éve röhögött az egész osztály. A szemétládában rejtőző Zajcseken, a padok alatt mászkáló Löblön, a táblára rajzolt karikatúrán. Manapság sem az osztálynak, sem Kökörcsin tanár úrnak nincs oka a nevetésre, aki a „nagy viharban konyakot rendel ahelyett, hogy örülne annak, valaki elvezeti a kikötőbe”. Csakhogy a kapitány és a hajót irányítók szűk köre nem a kikötő felé vette az irányt, mégis úgy élnek, mint hal a vízben. Ezért vannak kitéve a legénység tisztességet, rendes megélhetést követelő egyre erősebb ostorozásának. Elfelejtik, hogy ez a legénység társadalmunk formálója. Fiatal korunkban az iskola a második otthonunk, ezért nagy jelentőséggel bír, kik töltik be a második szülő szerepét. A pedagógusok adják tehát a legnagyobb értékeket a kezünkbe, mára mégis érdemtelenül kevés a megbecsültségük.

Szomorú, hogy a média az ő követeléseiktől hangos, pedig csak egy dolgot szeretnének: tanítani. Ezt azonban még a legkitartóbb tanárok sem tudják megtenni ilyen körülmények között. Az iskolaügyi miniszter helyében arra törekednék, hogy minél több pénz kerüljön az oktatásba. Rengeteg intézményben elengedhetetlen a mihamarabbi korszerűsítés, fejlesztés, melyek növelnék az oktatás színvonalát. Az iskolák anyagi jóléte azért is elengedhetetlen, mert a munka rovására megy az, hogy a szülőknek kell könyörögniük fénymásolópapírért és egyéb alapvető eszközökért. Ha a pedagógusok megkapnák a követelt fizetésemelésüket, felszabadultabban, koncentráltabban tudnának tanítani, hiszen nem azon gondolkoznának, miből élnek meg a következő héten. Amióta nem fizetik meg őket kellőképpen, a legtehetségesebbek elhagyták pályát, és néhol olyanok tanítanak, akik nem állítanak példát a diákoknak – tisztelet a kivételnek. Reméljük, a közeljövőben változik a pedagógusok helyzete és megítélése, mielőtt elsüllyedne ez a hajó. Utána tényleg el kéne indulni a kikötő felé, ahol majd nevethet az egész osztály, Kökörcsin tanár úrral együtt.

Pál Tamás (részlet)

A tanári állásnak ma is megbecsült szakmának kellene lennie, hiszen az ő kezük alatt nevelkednek és szerzik meg alapműveltségüket a jövő államférfijai, orvosai, ügyvédei, az ő közreműködésükkel nőnek fel gyermekeink. Ha belegondolunk ebbe, beláthatjuk, hogy az összeg, amit ezért havonta fizetségként hazavisznek, nevetségesen alacsony, hogy erkölcsi megbecsülésükről már ne is beszéljünk. A világ alakulásával pedagógusaink vesztettek tekintélyükből. Régebben a tanár szava sokat ért. A szakmát, vagy inkább hivatást megbecsülés övezte. Ennek negatív irányba való fordulása arra is visszavezethető, hogy sok helyen csökkent a tanári képzés színvonala, vagy sok esetben nem olyan személyek választják a tanári pályát, akikre a jövő nemzedék példaként tekinthet.

Úgy gondolom, az állam nem az olyan igazán fontos dolgokra fordít elég figyelmet, mint például az oktatás és az egészségügy. Ha az oktatásra kicsivel több pénzt szánnának, hatékonyabbá és érdekesebbé lehetne tenni a tanítási módszereket, és a gyerekek figyelmét jobban le lehetne kötni, aktívabbak lennének. Nem azt kell elérni, hogy megtanulják, hanem hogy érdekelje is őket a tananyag, legyen róla saját véleményük. Az idegen nyelvek elsajátítására külföldi utakat kellene biztosítania és finanszíroznia az államnak, ahol mindenki tökéletesen megtanulhatná az adott nyelvet. Amennyiben a tanárok megkapnák a 10%-os béremelést, amiért harcolnak, ők is motiválva lennének, hogy ne csak átadják az anyagokat a tanterv szerint, hanem igyekezzenek az általuk oktatott tantárgyat megszerettetni a diákokkal. Valószínűleg drasztikusabb lépésekre is szükségük lesz a pedagógusoknak céljaik eléréséhez, mivel nem hinném, hogy az állam tragédiaként fogja fel, ha pár napig zárva maradnak az iskolák. Én buzdítok minden pedagógust: ne adják fel céljaikat, mindenképpen tartsanak ki, mivel követeléseik jogosak és megalapozottak.

Méhes Anna (részlet)