„Attila ma is itt van velünk”

Háromévi felhőtlen boldogság adatott meg neki a feleségével, Ildikónak pedig háromévi mérhetetlen bánat, amióta Attila elment. Soha nem tette közhírré a gyászát, mert van az a mélységes fájdalom, amelyet szavakba sem lehet önteni. Csak elrejteni a lélek legmélyére, és küzdeni ellene: erős akarattal, töretlen méltósággal.

Tartással és fegyelemmel
Ildikó ma is abban a lakásban él, melyet még Attilával rendeztek be: a bútorok, dísztárgyak, a fényképek a falon mind férje emlékét őrzik. Napjait az ötéves Jancsika és a kétéves Luca tölti ki. Nem tud és nem is akar másra gondolni, mint a gyerekekre. Azt mondja, hogy most egyetlen feladata van: mindent megtenni azért, hogy ők biztonságban, harmóniában nőjenek fel.
A törékeny, szelíd tekintetű fiatalasszony mindig kerülte a nyilvánosságot. Tisztában volt és van azzal, hogy a védőfalat, amelyet gyermekei köré épített, csak akkor őrizheti meg, ha senkinek sem enged mögé betekintést. Otthonról hozta ezt a tartást, és talán a néptánc világából is a hihetetlen fegyelmet, amellyel uralkodik érzésein. Gyerekkora óta táncolt; életének erre a korszakára ma is szívesen emlékszik vissza: „A zene, a mozgás hihetetlen örömöt és szabadságot adott. Visszafogott ember vagyok, nehezen találom a megfelelő szavakat, de a táncban minden érzésemet ki tudtam fejezni. Amióta kimaradt az életemből, és Attila sincs, még zárkózottabb lettem. Nem sejtem, folytatom-e valaha ezt a pályát, de a néptánc, a népdalok és -mesék mindig az életünk részei lesznek. A gyerekeknek is igyekszem átadni ezt a kincset, mert azt akarom, hogy ismerjék a gyökereinket.”
Attilát szintén a tánc révén ismerte meg Ildikó: együttese a Czillei és a Hunyadiak című darabban vendégszerepelt a Nemzeti Színházban. A boldogságukat sem tették közhírré, az igazi összetartozás éppúgy magánügy volt akkor, mint most a fájdalmas hiány. A család Attila halála óta is szoros kapcsolatban van: Ildikó és a gyerekek gyakran járnak Komáromba meg Medvére, az itteni rokonok pedig Budapestre. Mindannyian fontosnak tartják, hogy ez az erős kötelék megmaradjon, a gyerekek ismerjék, honnan indult, mit kapott otthonról az apjuk.

Angyalokkal körülvéve
„Az unokáimban vigasztalódom. Amikor velük vagyok, ideig-óráig el tudom felejteni a bánatomat – közli Attila édesanyja, Kaszás Margit, aki nemzedékeket tanított a komáromi Jókai Mór Alapiskolában. Sok diákjának volt példaképe akkor, és ma is példamutató tartással viseli a sors csapásait, a rosszból a kiutat, az árnyoldalon is a felderengő fényt keresve. – Attila gyermekeit úgy neveljük, hogy érezzék: apjuk halála ellenére a család együtt maradt, összetart, ők idetartoznak. A karácsonyt, húsvétot közösen üljük meg a lányoméknál, a gyásznapokon is együtt emlékezünk. Bensőségesen, kerülve a nyilvánosságot, mert ez a mi fájdalmunk, nekünk kell vele megküzdenünk.”
A családot tavaly újabb fájó veszteség érte: karácsony előtt elhunyt Attila édesapja. A bánat vitte el, az a hatalmas súly, amely három éve ott ül mindannyiuk vállán, s amely alatt csak azért nem roskadtak össze, mert annyian segítik őket. „Néha úgy érzem, angyalokkal vagyok körülvéve, mert a legváratlanabb pillanatokban érkezik a segítség, a vigasztaló szó vagy egy bátorító kézfogás – folytatja Margit asszony. – Attila osztálytársai a mai napig rendszeresen felhívnak, meglátogatnak, ha Jancsika jön hozzám, vele is foglalkoznak. A belső családon kívül van még egy kör, amely védelmez, óv bennünket, és ez nagyon sokat jelent nekem. Olyan szeretet vesz körül, és olyan csodálatos módon emel fel mindig, amikor lehúzna a csüggedés, hogy ez nem is lehet más, csak az isteni gondviselés. Hiányában összeomlottunk volna, mert nincs rosszabb, mint ha valaki a gyászában egyedül marad. A fiam halála után eléggé elzárkóztunk, de aztán tudatosult bennem, hogy csak akkor maradnak meg a barátaink, ha mi nyitunk feléjük, ha ápoljuk a régi kapcsolatokat. Minden baj és bánat ellenére élni kell, és ezt csak nagyon erős akarattal lehet. Nem könnyű. Sokszor érzem úgy, hogy mázsás betondarab van felettem, és már az imám sem száll fel az égbe, de nem engedhetem át magam a szomorúságnak. A gyerekek miatt sem, mert nem ezt érdemlik, ők élni akarnak. Jancsika másfél éves volt, amikor meghalt az apja; akkor kezdett beszélni, folyton őt várta, hívta. Nem tudjuk, hagyott-e maradandó nyomot a kis lelkében ez a hiány, de mindent megteszünk érte, hogy Lucával együtt szeretetben, vidámságban nőjenek fel. Az ő derűjükből néha ránk is ragad egy szemernyi, a Mindenható mindig ad nekünk annyi örömöt, ami túlsegít a legnehezebb perceken. Talán egyszer megadja azt a kegyet is, hogy Attila emléke megszelídül, és hálával gondolunk majd a sorsra, hogy egyáltalán megadta őt nekünk.”

Védőburokban a gyerekekkel
Olvasóink emlékezhetnek rá, milyen boldog volt Attila, amikor megszületett a kisfia. A lapunknak 2005 nyarán adott interjúban is azt nyilatkozta: végre úgy él, ahogy mindig szeretett volna, az apaság csodálatos ajándék számára. Nem adatott neki hosszú boldogság, a fia másfél éves sem volt még, amikor 2007. március 23-án, negyvenhét évesen meghalt.
Ildikó ekkor már új életet hordott a szíve alatt. Luca édesapja halála után jött a világra. Attila úgy hunyt el, hogy nem is sejtette: ismét apa lesz. A fiatal özvegy nehéz harcot vívott önmagával, merje-e vállalni a gyermeket, képes lesz-e egyedül felnevelni, de végül úgy döntött, hogy ezt a lehetőséget is Attilától kapta, nem veszítheti el.
Aki gyászolta már közeli hozzátartozóját, az tapasztalta, hogy nincs fájóbb, mint az elveszett boldog percek felidézése. Ildikó is ezért tartja tudatosan távol magától a kínzó gondolatokat, nem engedi, hogy a múlt azt a jelent is tönkretegye, amelyet a gyerekekkel kell megélnie. „Még mindig nem engedtem el Attilát, nem is tudom, képes leszek-e rá valaha, de nem süppedhetek bele a saját fájdalmamba. A sors azt mérte rám, hogy ezt a két csodálatos gyermeket felneveljem, ebben kell helytállnom. Amikor velük vagyok, együtt játszunk, mesélek nekik, kialakul körülöttünk egy védőburok, amelybe nem férkőzhet be semmilyen rossz gondolat. Ilyenkor teljes valómmal rájuk akarok figyelni, mert tisztában vagyok vele, hogy ez a legfontosabb. Szerencsére le is kötnek: Jancsika nagyon önérzetes, fürge észjárású gyerek, állandóan foglalkoztatni kell, Luca pedig lassan elér abba a korba, amikor millió kérdése lesz. Roppant sok örömöt adnak, nekik köszönhetem, hogy a derű visszaköltözött az életembe, és amikor rájuk nézek, nem a múltat, hanem a jövőt látom. Minden erőmmel erre összpontosítok; úgy érzem, ez az egyetlen helyes magatartás, ez méltó hozzánk és Attila emlékéhez is.”

Segítő, megtartó szeretet
Attila a család számára ma is lélekbe markoló, szívet tépő valóság, a múló idő egyelőre nem sietett a segítségükre. Fáj, amikor a tévében látják, lemezről hallják, amikor olvasnak róla, de ugyanakkor tudják: a gyerekek miatt szükséges szembesülni az emlékekkel. Hogy legyen képük az apjukról, tudják, ki volt, milyen sok embert gazdagított a művészetével. Mást nem képesek adni nekik: csak egy arcot, amely fényképekről néz rájuk, egy hangot, amely felvételről szól, néhány történetet. Olyan szellemi örökséget, mely egész életükben a támaszuk lehet.
Ezt a hagyatékot őrzik Attila tisztelői és barátai is. Azok, akik alapítványt hoztak létre a család segítésére, díjat neveztek el róla, amelyet évente a szellemiségéhez méltó színésznek adnak át, lemezt készítettek, előadói esteket szerveznek a tiszteletére. És azok is, akik Zsigárdon emléknapot tartanak, Komáromban szobrot emeltek, szavalóversenyt szerveznek, akik megőrizték emlékezetükben, és jó szívvel, együttérzéssel gondolnak a családjára.
„Rengeteget köszönhetek Attila barátainak. Mindent megtettek és máig is mindent megtesznek értünk – hálálkodik Ildikó. – Az, ahogy a halála megrendítette az embereket, és ahogy máig is őrzik az emlékét, egészen rendkívüli. Úgy vélem, hogy az ő csodálatos személyiségének a kisugárzása lehet. Látom, hogy másoknak is fontos, mert amit csinált, nemes volt, és ez nagyon sok erőt ad nekem. Nem tudom, egyébként milyen helyzetbe kerültem volna, és hogyan bírnám, de csak rosszabb lehetett volna, ha nem karolnak így át féltő gondoskodással. Hálás vagyok a sorsnak ezért a megtartó szeretetért, azért, hogy a legnehezebb pillanatokban is mindig érzem: nem vagyok egyedül.”

Attila élő hagyatéka
Kaszás Attila születésének ötvenedik évfordulóján több megemlékezést is tartanak a barátok és tisztelők – határon innen és túl. Március 15-én a régi barát, Szarvas József viszáki kultúrpajtájában adtak elő részleteket a Bánk bánból a Nemzeti Színház és az Operaház művészei – Erkel Ferenc születésének 200. évfordulója és Kaszás Attila emléke előtt tisztelegve. Szarvas Józsefnek a viszáki pajta az, ami Kaszás Attilának a zsigárdi nagyszülői ház volt – gyakran beszélgettek arról, milyen előadásokat fognak majd ott szervezni, hány kapoccsal kötik össze a mátyusföldi és az őrségi kis falut. „Tesszük a dolgunkat úgy, mintha Attila élne. A két község között már testvérkapcsolat van: eljárunk egymás rendezvényeire, közös dolgokban gondolkozunk” – mondja Szarvas József, a Kaszás Attila-díjjal kitüntetett színművész, aki azt érzi a legnagyobb kitüntetésnek, hogy Attila barátja lehetett, és a család barátja maradhatott. A halála óta is törődik velük, ő volt a Kaszás Attila szellemi hagyatékának ápolását szolgáló alapítvány egyik létrehozója, a megemlékezések kezdeményezője, és ő szervezi azt a borvacsorát is, amelyen Attila első és egyetlen borát kapják ajándékba a meghívottak. „Volt Attilának egy szőlője Csopakon az Öreg-hegy-dűlőn, de mivel maga nemigen értett hozzá, egy kedves borász házaspárra, Jásdi Istvánra és Máriára bízta, hogy hozzák rendbe a tőkéket. A 2008-as szüretből 199 üveg olaszrizling készült, ebből Attila özvegye ötven palackot felajánlott az alapítványnak. Azok, akiket meghívtunk a borvacsorára, ezt a nedűt kapják köszönetként azért, hogy az alapítványon keresztül támogatják a családot és azokat a célokat, amelyeket Attila is fontosnak tartott.”

Gyümölcsfák a jövő nemzedékért
A Nemzeti Színházban március 16-án fényképkiállítással emlékeznek meg Kaszás Attiláról; ugyanott a látogatók filmrészleteket is megnézhetnek. Zsigárdon március 14-én délután koszorúzták meg Attila emléktábláját, Komáromban a Jókai Színház előtti szobornál róják le kegyeletüket a családtagok és a barátok.
A fiatalon elhunyt művészről azonban nemcsak évfordulókon emlékeznek meg, hagyatéka ennél sokkal élőbb, valóságosabb. A komáromi Jókai Mór Alapiskola és a helyi vmk szervezésében már harmadik éve tartják meg a Kaszás Attila versmondó fesztivált, az egykori nagyszülői házban Zsigárdon pedig mindig történik valami, ahogy egykor Attila megálmodta. Kiss Lászlótól, a Zsigárdi Kulturális és Tájékoztató Központ vezetőjétől megtudtuk, hogy idén június 26-án tartanak jószolgálati estet a Kaszás Attila Alapítvány javára, nyárra pedig többhetes rendezvénysorozattal, népművészeti táborokkal készülnek, annak a hagyománynak a jegyében, amely a nemzeti összetartozást szolgálja. Mind a zsigárdiak, mind a viszákiak a jövőben gondolkodnak, a következő nemzedékeknek szeretnének valamit örökül hagyni, ezért gyümölcsfákat telepítenek – ott a pajta mellett, itt a tájház mögötti kertben. A Viszáki Tündérkertben valamennyi, a településen született gyermeknek lesz egy fája, Zsigárdon az Attila-kertben a faluból kitelepítettek gyermekeinek, a neves elszármazottaknak és azoknak, akik Attila hagyatékának őrzői, folytatói. Az első fának, amelyet június 5-én ültetnek el, Kaszás Attila gyermekei, Jancsika és Luca lesznek a védnökei.