Állunk rendelkezésére!

Hurrá, itt az iskolaév!

Naná, csak egy kicsit túloz ez a lendületes cím. Mert bizony év közben nagy lendülettel folyik az élet az iskolaépület előtt. Aki nem hiszi, vegye a fáradságot, és sétáljon el reggel a tanítás kezdete előtt a legközelebbi alapiskola elé. Közben vigyázzon, hogy el ne üsse egy ideges szülő autója, ki felhajt a járdára, amikor az utolsó percekben szállítja csemetéjét az iskolába. Mindegy, melyik napot választjuk, mert ez mindennap megismétlődik. Nemegyszer kis híja, hogy nem történik szerencsétlenség.

Van-e erre az életveszélyes helyzetre megoldás? Igen, van. Mint mindent, otthon kell elkezdeni. Este időben le kell kapcsolni a tévét vagy a személyi számítógépet. Ha a gyerek időben megy aludni, reggel nincs probléma a felkeléssel. Nem kell kapkodni, hogy ne az utolsó percekben, hanem időben érjünk be az iskolába. Ha a kisiskolás megszokja, hogy előző este kell elkészíteni a másnapra szükséges iskolaszereket, nem pedig reggel, amikor már indulni kellene, keresni az egész szobában szétgurult tanszereket. Ha létezne olyan híd, amely az osztály ajtajáig vezet, a kedves szülők bizonyára odáig mennének az autóval, hogy megkíméljék drága gyerekük amúgy is túlkímélt testét. Még nagyobb a fölhajtás, amikor a kedves szülő cipeli az iskolatáskát. Tudom, nem kis súlya van egy ilyen könyvekkel teletömött táskának. Szerintem létezik órarend, és csak a szerint kell megrakni az iskolatáskát. Ezzel mindjárt könnyebb terhet kell cipelni.

Még szerencse, hogy a tanítás nem egyszerre végződik minden osztályban. Így a hazafuvarozó autók nincsenek egy időpontra koncentrálva, nincsenek annyira időhöz kötve, mint reggel, amikor akármelyik pillanatban megszólalhat a tanítás kezdetét jelző könyörtelen és pontos csengő. Még egy megjegyzést hadd mondjak. A szülő reggeli kapkodása ideges légkört produkál, behálóz minden közelben tartózkodó egyént, akikben tovább generálódik az így keletkezett feszültség. Legdrágább kincsünkben, a gyerekben is. Hiába adunk meg neki mindent és engedünk meg sok mindent, ha belső világukat már reggel elrontjuk a belőlünk áradó idegességgel, ami, sajnos, végigkíséri őket egész életükön. Ezek egyszerű gondolatok, de ha van rá lehetőségünk, gondolkozzunk rajta el. A cél közismert: a gyerekekért, szerintem, megéri.

Puss Rudolf, Somorja

Szívünkben él

Szeretett tanítványom, Kaszás Attila fiatalon, 47 éves korában (2007. március 23-án) távozott az élők sorából. Megdöbbentően fiatalon. Hirtelen itt hagyva imádott kisfiát, Jancsikát, fiatal feleségét, Ildikót, aki még maga sem tudta, hogy szíve alatt hordja második gyermeküket, a kis Lucát. S itt hagyta a színpadot, az esténként neki tapsoló közönséget.

Attilát kisiskolás kora óta ismertem a szavalóversenyek zsűritagjaként. Aztán nagy boldogság volt számomra, amikor fiatal tanárként az osztályfőnöke lehettem. Három évig tanítottam magyar, szlovák nyelvre és irodalomra. A negyedik évben Selmecbányán tanult, mint minden külföldre készülő diák, de kapcsolata sem osztálytársaival, sem velem nem szakadt meg. Szerettük humorát, huncut mosolyát, talpraesettségét s rendkívüli tehetségét. Ő színpadra született, mondtam mindig szigorú matematikatanárának. Több dicsőséget fog még nekünk hozni, mint a többi jól számoló diák! És igazam lett.

Pár hete gyűltek össze Attila osztálytársai, évfolyamtársai 35. érettségi találkozóra. Az osztályból csak Attila hiányzott. Igaz, hogy léte pótolhatatlan, de addig mindenképp él, amíg szívünkben él. A gimnázium pár éve Kaszás Attila-osztályt avatott, s a ballagó diákok legtehetségesebb versmondója Kaszás Attila-díjban részesül. Számtalan Kaszás Attila szavalóversenyt rendeznek az elhunyt művész tiszteletére, de volt osztálytársai, Pusztai Irén és Rigó Klára a Komáromi napok keretén belül a Kaszás Attila versmondó fesztiválra külön díjat alapítottak, Kaszás Attila gimnazista osztálytársainak díját, az osztálytársak és az osztályfőnök pénzadományából. Az idén két tehetséges tanuló: Lakatos Áron, a Jókai Mór Alapiskola hetedikese és Gál Ádám Vajk, a hetényi alapiskola harmadikosa kapta.

Egriné T. Szonja, Komárom

Nem mind arany, ami fénylik

Nem mind arany, ami fénylik, mondja egy régi közmondás, és szinte mindennap rájövünk, hogy mennyire igaz. Nemrégiben adtak át egy ismert nevű üzletközpontot Kassán a tóparti városrészen, ahol lakom. Nagyon megörültem, mert közel van, gondoltam, milyen kellemes lesz a bevásárlás. Új részlegek, új pultok és még a festék friss illata. Szemem-szám elállt a gazdag áruválasztéktól. Az eladók arcán is még friss mosoly, ami azonban az idő haladtával lassan elkopott. Az első csalódásom mindjárt a kezdetnél történt, amikor ellopták a pénztárcámat, fontos okirataimat stb. Ahogy észrevettem, szóltam a biztonsági őrnek, hogy zárják be az üzletet, mert a tolvaj még itt tartózkodhat, de ő azzal utasított el, hogy csökkenne a napi bevétel, az értékeim meg már úgysem kerülnek meg. Hát bizony ez elég sovány vigasz egy egyedül élőnek, de mint minden csalódást, ezt is túléltem. Nagy üggyel-bajjal, utánajárással beszereztem az irataimat, és a következő nyugdíj is megjött. Mivel az élet megy tovább, enni kell, újra elmentem, a pénzemre jól vigyázva, bevásárolni. Ebédhez való húst, zöldséget vettem, s hazaérve hozzákezdtem a főzéshez. Kibontom a csomagolt húst, s mit ad Isten, romlott volt annak ellenére, hogy jótállás alatt állt. Mit tehettem, visszavittem reklamálni. A szolgálatot teljesítő helyettes mosoly nélkül, nyakkendősen és flegmán azonnal visszafizette a romlott áru értékét, de egy szóval sem kommentálta. Pedig vártam, hogy talán fog ajánlani friss húst a romlott helyett, ő azonban szóra sem méltatott. Én pedig megkérdeztem, hogy már most mi lesz az ebédemmel, milyen húst válasszak. Mire azt felelte, hogy az nem az ő dolga. Kérdem én tisztelettel, hát ki dolga az, hogy a vevőt tájékoztassa a megvételnél, vagy esetleg hasznos tanácsot adjon, mint azt tették a régi időkben?

Úgy vélem, az üzletben nem elég csak szépen kiöltözni, noha ez is fontos tényező, de kérem, ne felejtsék el a vevőket illedelmesen köszönteni, fogadni, és ha igénylik, hasznos tanácsokkal is ellátni, hiszen tőlük függ a napi bevétel. Megjegyzem, mindenki követ el hibát, akár a munkahelyén, családban vagy máshol, de egy kedves mosoly kíséretében illő volna bocsánatot kérni érte. De sajnos, a mai világban ez nem nagyon ismeretes. Pedig hiába a fényűzés, pompa, ha mögötte valahol megbúvik a nagy igénytelenség. Szóval, tényleg nem mind arany, ami fénylik!

Tóth Éva, Kassa

Égető probléma

Figyelemmel kísérem a Koperta rovatot, ahol már nekem is jelent meg írásom. Az utóbbi időben azon gondolkodtam, hasznos volna a romakérdéssel foglalkozni, mert pár év múlva robban a bomba, fejünkre nő az egész, vagy már ott is van.

A mi társasházunk előtt is él egy roma család, ami ránk nézve katasztrófa. Hangoskodnak, szemetelnek, a gyerekek rendetlenkednek, meztelenül futkosnak a parkban, és végzik kis- vagy nagydolgukat a fűben. Még este sincs nyugalom, nyáron se lehet aludni nyitott ablaknál, mert a felnőttek kiabálnak az apró gyerekekkel, hogy miért nem alszanak már végre, holott az utánuk kapott pénzből élnek. A 18 éves roma lánynak már három gyereke van, és a következőt várja. Az iskolát be sem fejezték, életükben nem dolgoztak, és több pénzt kapnak a sok gyerek után, mint az, aki jó pár évet becsületesen ledolgozott és adózott az államnak. A postán felveszik a segélyt, a sarki kocsma előtt összeverekednek a pénzen, még a rendőrséget is ki kell hívni. Aztán a férfiak elkártyázzák, elisszák. Ezt nem látják, vagy nem akarják tudni a magas rangú politikusaink? Különféle juttatásnak részesülnek, pl. ingyen kapják a gyógyszert, a pelenkát, gyerekenként 50 eurót, ha rendszeresen látogatják az iskolát, ha leélik a lakást, kapnak másikat, amit pár év alatt tönkretesznek. Nem fizetnek szemétdíjat sem. Az idei szemétdíjunk 28 euró, ami országos szinten a legmagasabb – mi fizetjük az övékét is –, míg pl. Bécsben, ahol mindent szelektálnak, évi 22. Az állami gondozottak száma állandóan emelkedik, mert az újszülöttet nem viszik haza – intézetbe kerül (a szülő nem mond le róla, egy év múlva magához veszi, mert már kevesebb a gond vele, így már pénzt is kapnak utána). Minden harmadik rokkantsági nyugdíjat élvez már egész fiatalon, míg aki valóban kiérdemelné a rokkantságot, csak részlegeset kap. A büntetőjogi intézmények lakói is a mi pénzünkből vannak ellátva, a büntetés letöltése után pedig szociális segélyt kapnak. Pedig mindenért fizetni kell valakinek – meddig mehet ez így? Sokan a gyerekekre kapott pénzből élnek, és jobban, mint aki dolgozik, a kb. 300-350 euróból éldegél.

Manapság a fiatalok nem nagyon mernek gyereket vállalni, mert nem tudják, mit is hoz a holnap. Nincs munkalehetőség, kevés a család bevétele, a szegénység határán állunk. Sajnos, ez egyre gyakoribb Szlovákiában, az életszínvonal alatt élő családok száma növekszik. Míg a politikusaink és a képviselő urak dúskálnak a javakban – ezen kellene végre már változtatni, az utcára vonulni, mint ahogy tették a görögök és a spanyolok, holott ott magasabb az életszínvonal. A változásért tenni kell valamit, nem pedig várni a csodát. Fel kell nyitni az emberek szemét, és nem csak egymás közt panaszkodni, hanem a nagyközönséget bevonni, hogy a mi polgáraink is normális, biztonságos életet élvezhessenek a jövőben. Tudom, egy fecske nem csinálhat tavaszt, de az erő az egységben van. Gondolom, sokan egyetértenek velem, csak nem merik nyíltan felvállalni. Pedig jó lenne! A közös ügy érdekében mozduljunk már meg végre.

Sz. E., komáromi hű olvasójuk

VIP, avagy ki főzi a legfinomabb gulyást

Kicsi, de annál lelkesebb csapatunk bekapcsolódott az ország legrangosabb gasztronómiai rendezvényébe, gulyásfőző versenyébe. Negyedszer. Felbuzdulva az előző év sikerén, az ezüst fakanál fokozaton, idén még nagyobb lendülettel vetettük bele magunkat a hetekig tartó lázas készülődésbe. Főzőhelyünk ötletesen díszítve, minden apró részletre odafigyelünk, tökéletesítjük az előző évi dekorációt. Még kedvesebb, még szemet gyönyörködtetőbb. Mások kelnek, mi már teljes erőbevetéssel keverünk-kavarunk. Készül a mű. Szakácsunk komponál. Még zamatosabb, még puhább, még finomabb. Mi megy még bele? Csak egy kicsit, éppenhogycsak legyen pikáns. A tűz se mindegy, hogyan ég. Kóstolunk. Mind a tíz ujjunkat megnyaljuk. Szakácsunknak vérében, zsigereiben a gulyásfőzés. A tavalyihoz, az ezüstsávoshoz képest még finomabb, összeállnak az ízek, főztünk tökéletesre sikerül. Kézzel festett kalocsai motívumos, erre a célra hozatott gyönyörű gulyástányérban tálalunk. Nem cicomáztuk túl a tálcát? Túl egyszerű se legyen. Örömteli várakozás, fokozódó izgalom az eredményhirdetés előtt. Ha nyerünk, ünneplünk reggelig? Megvédjük a múlt évi eredményt. Nem. Figyeld meg, ez aranysáv lesz. A mi kategóriánk jön. Hogyhogy? A nevünk sem hangzik el? Csönd. Leforrázás. Hideg zuhany. Bronz se. Kifelejtettek? Nem értjük. Futok az office-ba. Megnézhetném a pontozást? Min csúszhattunk el? Rosszkor jött. Most FONTOS témát oldunk. Szaladok a zsűritagokhoz. Nem ezt vártuk. Á, ne csináljon ebből nagy gondot. Más tényezők is szerepet játszanak. Van, ami már a verseny előtt el van döntve. Bizonyos csapatokat..., hisz tudja. Nem csak tőlünk függ.

Sírunk. Csalódtunk. A részvétel a fontos. Sajnálom a szakácsot. Ő mindent beleadott. Bízott. Tud. Jövőre újra beletesszük szívünket, lelkünket, tudásunkat. És újra fortyogni fog a katlan. De a versenybe nem nevezünk be. Ha ízkompozíciónkért még bronz se jár, akkor nincs miért. És igazságosságba vetett hit. Fáj. Mi a szitán átestünk. Jövőre keressék a nem víájpí csapatot. Apostol.

Virág Eszter Érsekújvárból

Kedves Vasárnap!

A Vasárnapi asztal mellékletben szereplő darált húsos cukkinis receptet kipróbáltuk, jól sikerült, mi köretnek krumplit használtunk. Nagyon finom volt. Köszönjük, és gratulálunk a mellékletek jó ötleteihez.

György Judit és unokája, Boglárka, Fülek

Koperta