<p>A 2013-as év első vezércikke ez a második, hiszen az elsőt még tavaly nyomdába kellett adni. Nem változott semmi. Azzal, hogy nem lett vége a világnak, nem lett vége a tipródásnak sem: <em>gyerekek</em> (ezek a munkatársaim, szegények), <em>mit írjak már megint?</em> Mondanak mindenfélét, hogy egy hétig esni fog, meg hogy tényleg, valóságosan létezik, sőt Somorja környékén látták is a karácsonyi kamiont (Santa Clausét!), de a végeredmény, hogy legyek vicces, mert azt szeretik.</p>
Meg az emberek is azt szeretik, hisz minél nagyobb a válság, a szegénység, a baj, annál inkább kell a vígjáték. Hát az esőről semmi nem jutott eszembe, nemhogy víg, Santa Clausról meg rögtön a cseh államfő, az a szent Klaus ugrott be, aki amnesztiát adott a halálra gázolós énekesnőnek. Arról meg a Gašparko (mi magyarok Vitéz Lászlóként ismerjük), s hozzá nevében is hasonlító köztársasági elnökünk, aki nem csak, hogy nem nevezte ki a megválasztott államügyészt, hanem még az amnesztiával is olyan nevetségessé tette magát, hogy az összes Vitéz Lászlók és kabaristák csak sóvárogva irigyelhetik. Merthogy a celebek közül senkinek nem bocsátott meg, illetve egynek (egy, csak egy legény van talpon a vidéken), a vele egy ívású Braňo Mojsejnek (nem baj ám, ha nem tudják, az ki – talán, a magyarok leginkább Győzikeként ismerik). Hát ez már fordulófélben van a vicces felé, de olyan szívfájdító, keserű, kínvicc ez, amin nem nagyon van kedve az embernek nevetni. A szívfájdalomról rögtön eszembe jut Balázs doktor, amikor még Családi Kör-ösként vele dolgoztam. Valóban nem volt munkaideje, ahogyan nekem sem, én vártam az ígért anyagot, ő pedig, miután mindenkit meggyógyított, még azt is elküldte. Mindenesetre csengőfrászt ő éntőlem kapott, az én olvasóim viszont tőle a jó tanácsot. Lehet, hogy lassan páciensként kellene újra felhívnom, mert valahogy a szívem sem áll jól (kérem a magyartanárokat, ne botránkozzanak meg, a nyelv adja magát, ha vicces kell, hát viccesen). Ráadásul még Bodnár kolléga (Gyulámom) is jól megijesztett ezzel a szívritmusos izével, s hogy újságíró-betegségek, és mennyi! (Még jó, hogy időben leszögeztem, én nem vagyok újságíró, és nem szeretnék az lenni.) Bobog a szívem (idézem Gyönyör Józseftől, hogy tovább sorakoztassam a szlovákiai magyarok közért fáradozó, sajnos nem annyira ismert alakjait, mint amilyenek a fent említett celebek). Ha dobog, hát hadd dobogjon, mondogatom magamnak, de miért kell ezt neki ennyire feltűnően tenni? Doktor úr, a maga szíve sose fáj?, vált hangulatom hirtelen ilyen sanzonosba, lassan azt dúdolom, hogy szeressük egymást gyerekek, a szív a legszebb kincs, és arra gondolok, hogy no, ha ezt a nótás kedvű lapmenedzserünk elolvassa, leesik a székéről. Még majd azt hiszi, az új évvel (a régi világ végével) új időszámítás kezdődik a zenei ízlésemben. (Ne örülj, Editke, nem!) Pedig csak a sebtében, év elején történtekre, az évértékelőkre és megnyilatkozásokra, az újabb nagy bizonytalanság előtt állva, s mindezt gondolataimból hessegetve, szívem tájékát is kímélve tört fel belőlem a kuplézás. Egy egész kupléraj támadott rám. Gyönyörűen szép az élet, anya, te lehet, hogy nem is tudod…, (ez meg Gál Sándor költő), én mindennap hétszer meg tudnék halni a világért…írta eredetijében valamikor a múlt század hatvanas éveiben, aztán később ettől a kitételtől elhatárolva magát, válogatott verseinek gyűjteményében befejezte az anya, te nem is tudoddal. Ő tudja. Én fiatal koromban nem, most viszont hovatovább, képes lennék rá. Mindennap tízszer is! De jó nekem, egyelőre nem is hívom Balázs doktort, itt van ez az agyonemlegetett férjemember mellettem, aki mindennap bekísér a Vasárnapba, s vissza. Innom ad, ha szomjazom, ha elesek, felemel. Ilyet kívánok mindenkinek, szülőben, férjben, feleségben, gyermekben, barátban… majdnem mindegy, de legalább egyet.
Szívembert.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.