A Mont Blanc árnyékában 27. A Genfi Magyar Ház

Ha a genfi szlovák közösségnek Ladislav Horvát doktor volt az őrangyala, a genfi magyarok felett Szabó Zoltán őrködött. A két úriember korban megegyezett, csak Szabó Zoltán ősz fejéhez nem dukált szakáll meg bajusz. Szabó Zoltán nem orvosként nyújtott támaszt az övéinek, mint Horvát doktor, hanem a magyar szellemi örökség őrzőjeként.

Szabó Zoltán házának alagsorában működött a Genfi Magyar Könyvtár. Ennek állománya a kétezres évek elejére elérte a harmincezer példányt, ez volt az egész nyugati világ legnagyobb magyar könyvgyűjteménye. Egy magánszemély működtette minden intézményi támogatás nélkül. A ház tíz perc járásra esett a szlovák missziótól, ugyanabban a városrészben, Grand-Saconnex-ben épült.

Annak ellenére, hogy Szabóék háza ilyen közel volt a rezidenciámhoz, eltelt majdnem egy év, amíg először betettem oda a lábam. Az első hónapokban annyira lekötött a diplomáciai életbe való beilleszkedés, annyi kihívással kellett megküzdenem, hogy sem időm, sem energiám nem maradt arra, hogy a genfi magyarok után kutakodjam.

Végül nem is én kerestem fel őket, hanem ők engem. Pontosabban Czellár Judit, a genfi magyar közösség másik jótét lelke, hogy szeretne velem készíteni egy interjút a Genfi Magyar Értesítőbe, amelynek társszerkesztőjeként dolgozott. Először kissé ódzkodtam, hiszen a külügyben nem nézik jó szemmel, ha egy diplomata összevissza nyilatkozgat olyan kérdésekről, amelyek nem tartoznak szorosan a munkakörébe. Végül természetesen fogadtam őt a nagykövetségen, jól elbeszélgettünk. Ő mondta el először közelebbről, hogyan működik a magyar ház. Hamarosan barátságot kötöttünk, a CERN-ben dolgozó férjével és a három fiatal felnőtt gyerekével is.

Attól kezdve a genfi térképen bejelölhettem négy biztos pontot, amelyre mindig számíthattam, amikor otthoni környezetre vágytam, főleg az alatt a két és fél év alatt, amikor egyedül, család nélkül éltem kint. Az egyik fix pont Czellárék lakása, a másik Szabó Zoltán háza. A harmadik a Szent Bonifác-templom díszterme, amelyben a 48-as és 56-os megemlékezéseket tartotta a Genfi Magyar Egyesület, a negyedik az Hôtel des Bergues szálloda előkelő nagyterme. Ott tartották a genfi magyarok a puritán Svájcban egyedülálló hagyományként élő farsangi jótékonysági bált minden évben.

Szabó Zoltán különleges tekintélynek örvendett a genfi magyarok körében. Nem 56-os volt, mint a többiek legnagyobb része, ő még 1948-ban hagyta el huszonévesként Magyarországot. Fiatal tisztként 1944-ben szovjet fogságba került, megjárta a gulágot, három évet töltött kényszermunkatáborban. Amikor 1948-ban hazaengedték Székesfehérvárra, már kommunista uralom volt. Hamarosan tiszti múltja miatt kezdték zaklatni a hatóságok. Nem sokat időzött otthon, pár hét elteltével, fizikailag még nagyon legyengülten Ausztriába szökött. Két év után kapott menedékjogot Svájcban, és ott végleg letelepedett.

Az első években alkalmi munkákból élt, később hobbija, a fényképezés révén talált állandó állást. Fotósként dolgozott különböző cégeknél, végül az ENSZ hivatalos fényképésze lett, onnan is vonult nyugdíjba. A hatvanas évek elején megnősült, francia anyanyelvű svájci asszony lett a felesége. 1964-ben költöztek Grand-Saconnex-be, mely akkor még igencsak Genf külvárosának számított. Két gyermekük született, magyarul nem tanultak meg, nemigen volt rá lehetőség. Magyarországra utazni nem lehetett, Genfben meg nagyon kevés magyar élt. Később, az 56-osok érkezésével jelentősen emelkedett a számuk, így a hetvenes évek elején Szabó Zoltán elhatározta, hogy saját házában alakít ki egy kis kulturális központot nekik. Szorgalmasan gyűjteni kezdte a magyar könyveket, kiadványokat. Először a telken álló kisebb vendégház egyik szobájában rendezett egy kis könyvtárat. Ezt a gyarapodó állomány hamarosan kinőtte, a könyvek átköltöztek a családi ház alagsorába, és fokozatosan elfoglalták az egészet. Ekkor már valódi művelődési központként funkcionált a terem: naponta reggel 9-től este 7-ig nyitva volt, bárki bemehetett, könyvet, folyóiratot kölcsönözhetett. A házban tartotta összejöveteleit a Genfi Magyar Egyesület, ott találkoztak a cserkészek, a néptáncosok, az önképzőköröket, vasárnapi iskolát látogató gyerekek, diákok. Vagy az ember csak úgy benézett, és elbeszélgetett az öregúrral.

Szabó Zoltán felesége félig-meddig viccesen azt szokta kérdezgetni, hogy most nem tudja: könyvtár van-e a házukban, vagy ő lakik egy könyvtárban? Az állomány egyre nőtt. Ha Nyugat-Európában bárhol meghalt egy könyvbarát magyar emigráns, az utódai Szabó Zoltánt keresték meg, hogy vigye el a könyveket, vagy egyenesen az érintett hagyta a Genfi Magyar Könyvtárra őket. És Zoltán vitte is, gyakran saját maga ment értük autóval, akár több száz kilométert kocsikázva. Persze, mindenki tudta, hogy ennek így, ebben a formában előbb-utóbb vége lesz.