<p>1993. november elején járunk. Sűrű esőcseppek áztatják az amúgy is tönkreázott földet. Számomra mégis szép, derűs idő van, minden jóval megtoldva. Ma ugyanis beteljesül az álmom. Rozsnyóra igyekszem apámmal átvenni a fegyverviselési engedélyem. Az ablaktörlők monoton csikorgása nem tart sokáig. Fél óra elteltével a rendőrségen vagyunk. Talán feleslegesen. Ezen a napon ugyanis nem fogadnak ügyfeleket.</p>
Csalódottan vesszük tudomásul, kárba vész az egész napunk. De az égiek hirtelen mégis reánk kacsintanak. Megjelenik apám régi barátja, egy korosodó rendőrtiszt, aki a keresett osztályt vezeti. Irodájába invitál, rég találkoztak, van miről beszélgetni. Egy órán belül büszkén veszem át az olyannyira óhajtott okmányt. Vadászhatok. Lelkesedésemnek már csak az elállni nem akaró eső szab határt.
Másnap, az éjszakai műszak fáradalmait kipihenve, kora délután jött el a várva várt pillanat. Először jelenik meg a nevem a beiratkozókönyvben. Mint egy élsportoló, aki évekig teljes erőbedobással készülődik a jelentős sporteseményre, ahol kamatoztatni kell tudását, tele reményekkel indulok én is. Kedvem fokozza az előbújó nap. Utam a falu mögötti, évekig bevetetlen földeket szeli át. Siralmas látvány. A rendszerváltás után gazda nélkül maradt parcellákat gyom fedi, ez azonban remek élettér az őzvadnak. Vagyis annak a gyatra állománynak, amelyet társulatunk örökölt. Nem firtatom az okokat, minden vadász számára emlékezetes ez az időszak, a bizonytalanság, területek osztása, reménytelenség. Vajon a jövőben lesz-e lehetőség folytatni ezt az elhivatottságot? Csak a vadállomány látta kárát. Ilyen gondolatok keringenek a fejemben, észre sem veszem a gidáit terelgető őzsutát. Hangos riasztással szökken tovább. Reá még a jövőben szükség lesz. Ugyanúgy a csemetéire is. Valamikor tán kapitális trófeát növesztenek, minden vadászszívet megdobogtató ereklyét. Kis idő múlva kiérek az erdőszéli sűrűhöz, vaddisznók vélt tanyájához. Nincsenek otthon. Ezt mutatják pár napos nyomaik. Sebaj, lehet, hogy a Ragályi-parlagon találkozunk. Még hátravan egy kaptató, tüdőm zihálása adja tudtul. Itt megpihenek. Gyönyörű kilátás tárul elém. Mellettem egy 100 éves fenyőerdő, előtte 10 éves fiatalos. Vajon mit rejt? Disznókat biztos nem, ők már talán kondába verődve élvezik a mézesheteket. Irtó sebességgel közeledik az este. Indulnék hazafelé, de az avar tiprása, gallyak törése helyben marasztal. Szarvasborjú bukkan elő. Magányos. Anyját már rég elvesztette, ezt a kondíciója adja tudtul. Nehezen vészelné át a telet. Cselekedni kell. De hogyan? Hirtelen elkap az a hírhedt vadászláz. Első alkalommal vadászom, és már szerencsém is legyen? Puskám távcsövén nézem a vadat. A céltávcső tüskéje nagyokat táncol a testén. Homlokomon hideg verejték, kezem reszket. Ezt a kurzuson nem tanították. De ahogy múlnak a másodpercek, megnyugszom én is. A borjú kilép a vastag tölgy mögül: most vagy soha. Hatalmasat dörren a puska, a vad felágaskodik, majd pár lépés után elterül. Remegő kézzel keresem a cigit, alig tudom meggyújtani. Pedig már nincs ok az idegességre, már vége. Nincs miért izgulni. Ennyi volt. Első vadászatom, és mindjárt eredményes. Hát mégis sikerült, Diana istennő kegyes volt hozzám.
Hazaérve, még kábultan a sikertől a beszédem dadogássá fajul. Édesapám vacsora közben csak annyit kérdez: Na, mi volt? Szó nélkül egy üres töltényhüvelyt adok át neki. Megérti. Hagyva a remek étket, magához szorít, veregeti a vállam. Életem egyik legkedvesebb momentuma.
Akkor még nem tudtam, hogy a szarvasvadásznak egész procedúra, avatás jár. A kívülálló csak botozást, pontosabban elfenekelést lát benne, de számomra nagyszerű dolog volt. Igazi vadász lettem, közéjük tartozom.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.