A kaucsuklabda bűvöletében

Sorozatunkban ilyen hazai magyar sportolókat mutatunk be.

Felnőtt fejjel négyszer tapasztalta meg az ötkarikás játékok légkörét, 2004-ben Athénban felért a csúcsra. Előtte Atlantából és Sydneyből két ezüsttel s 2 bronzzal tért haza. A 43 éves ipolysági asztaliteniszező, Gáspár László egy évtized (1994–2004) legsikeresebb hazai paralimpikonja.

Pekingben még ő volt a csapat zászlóvivője; tavalyelőtt 41 évesen elbúcsúzott az aktív pályafutástól – de csak válogatott szinten. Még alig írtam le ezeket a szavakat, máris eszembe ötlik, hogy mekkora az ellentmondás. Mert Gáspár Laci ugyan világversenyen már nem szerez érmet, de hogy ne legyen aktív, ne vegye kezébe az ütőt, az kizárt dolog! Őt aztán nem tétlenségre teremtette a jóisten! Munkája mellett – a városházán az oktatási, sport- és ifjúsági osztályon dolgozik szakelőadóként – a beszélgetést megelőzően épp az izmait erősítette, kapálgatott, ültetett a ház kertjében, kedvünkért a fűnyírást szakította félbe.

Közben valószínűleg nem az athéni torna járt a fejében, mert amikor azt kérdeztem, mi maradt meg az aranyat hozó döntőből, tágra nyílt a szeme, s még a tarkóját is megvakarta. „Hú, jó kérdés – fújt egy nagyot. – Legélesebben az, hogy az aranyérem otthon van. Épp a napokban nézegettem a régi képeket, a dévédéket, újra átéltem, ahogy ott állunk a dobogón a második helyezett svéddel és a harmadik kínaival. Fantasztikus élmény még több év távlatából is: megelőzni egy svédet és egy kínait nem mindennapi dolog.

A mérkőzések részletei már elhalványultak, de azért néhány emlékezetes mozzanat visszapereg. Nagyon jól fel voltam készülve, nemcsak fizikailag, játék tekintetében, hanem mentálisan is. Talán ebben voltam én a legjobb. Előtte jártam sportpszichológushoz, bíztam magamban; az egész tornán mindössze két szettet vesztettem.”

Athén felülmúlhatatlan

Harmincnégy évet töltött a pályán, amely csodálatos paralimpiai győzelmet hozott. Olyat, amely minden sportoló álma. Amelyet nem lehet felülmúlni. „Azt talán nem, de akadnak bizonyos pillanatok, mint például az, amikor válogatottként először kerültem ki a mozgássérültekkel, és megnyertem az angol nemzetközi bajnokságot. Vagy amikor 1995-ben először jutottam ki Európa-bajnokságra, s győzni tudtam; vagy kijutottam világbajnokságra, s ott is dobogóra állhattam. Emlékezetes az első, atlantai paralimpiai érmem. Nehéz megmondani, mi a legszebb. Nagy élmény az is, hogy Atlantában, amikor harmadikok lettünk csapatban, a társam a vállamon sírt: neki ez volt a csúcs.”

Nem véletlenül éli életét a kaucsuklabda bűvöletében. Édesapja, aki asztaliteniszezett, a szlovák nemzeti ligában játszott, talán már a bölcsőben ütőt nyomott a kezébe. „Egész kicsi voltam, még a lábam gipszben volt; hatéves koromig talán négy évet a pozsonyi kórházban éltem le. Amint levették a gipszet, rögtön az volt az érzésem, hogy otthon vagyok a pingpongasztalnál, mert ha hazaengedtek, mindig a teremben kötöttem ki. Az volt a második otthonom. – Ez élesebben megmaradt, mint a kórház, szerencsére arról sokkal halványabbak az emlékei. Az utána következők meg még kellemetlenebbek, keserűbbek. – Csúfoltak, csámpásnak becéztek, mert ortopéd cipőt is hordtam, más voltam, mint a többiek.” Laci jobb lába születésétől izomsorvadásos, a bokája merev.

Lepipálta a többieket

Hiába tiltakozott, kesergett volna, ez a gyermekek kegyetlenségét nem törte volna meg, nem szerezte volna meg a barátságukat. Az ügyes fiúcska ösztönszerűen jobb megoldást választott: nem menekült előlük, nem zárkózott el, állta a sarat. Ha horgászni mentek, ha fociztak, teniszeztek, sportoltak, kitett magáért. S a többiek lassan felnéztek rá, többen mindmáig jó barátok maradtak.

Laci az egészségesek között kezdett versenyezni, és nyolcévesen érmet nyert az újoncoknál a szlovák bajnokságban. 1993 óta tagja a mozgássérült-válogatottnak. Az, hogy paralimpikon, első látásra nem derül ki. „Annak idején azt sem tudtam, hogy ez létezik, föl sem merült bennem, hogy mozgássérültek között versenyezzek. 1993-ban a szlovák bajnokságon harmadikok lettünk párosban a felnőtteknél. Valaki a mozgássérültek szövetségéből odajött hozzám, s azt kérdezte: »Lacikám, nincs valami sérülésed?« Mondtam, hogy de van. Erre rögtön jött a válasz, hogy két hónap múlva asztalitenisz-verseny lesz Angliában, elvisznek. El kellett mennem orvoshoz, hogy besoroljanak valamelyik kategóriába. Elutaztam, s meg is nyertem a versenyt; valahol itt kezdődött a karrierem.”

Négy paralimpián versenyzett, öt érmet szerzett, az ötödiken, Londonban nézőként volt jelen, ezért már, sajnos, nem járt érem. Nyert világbajnokságot, kétszer lett Európa legjobbja – olyan mérleg, amely előtt kalapot emel az ember. A vitrinben ott sorakoznak az érmek, díjak, s valahányszor végigpásztáz rajtuk a szeme, előjönnek az emlékek. Látszólag minden úgy ment, ahogy a nagykönyvben meg van írva. „Nagyon sokat kellett azért tenni, hogy eddig jussak. Apukám rém szigorú volt, keményen tartotta a gyeplőt, ha nem volt kedvem edzeni. De enélkül nem ment volna – vallja be, s azt is, hogy ő maga nem tudna ilyen szigorú lenni a gyermekeihez. – Jól tudom, hogy ebből megélni nem lehet. 19 éves fiam, aki most érettségizett, és 16 éves gimnazista lányom is nagyon jól tanul, és szeretnek pingpongozni. A kislányom járási szinten versenyez, a fiammal nemrég együtt játszottunk a második ligában csapatban. Mindig azt akartam, hogy a gyerekeim sportoljanak, de nem hivatásos szinten. Inkább arra ügyeltem, hogy tanuljanak s emellett mozogjanak.”

A mamát viszont nem sikerült beszervezni a csapatba, de nem kevésbé jelentős a szerepe: ő az, aki „leüti a szervát”, ő a biztos háttér, ő gondoskodik arról, hogy minden rendben menjen a családban.

A pingpong egy életre szól

Hivatalosan 2011-ben köszönt el, de még mindig odaáll az asztalhoz. Nyomatékosan mondja, hogy csak a válogatottból szállt ki, az ütőt nem akasztotta szögre. „A pingpong egy életre szól: amíg fogom bírni, addig csinálom. – Nem kizárt, hogy még nyugdíjas korában is találkozunk vele egy-egy versenyen? – Más dolog ez egy álló sérült sportolónál, mint egy tolószékesnél, nem tudom, hogy meddig bírom erőnléttel.” Annál nagyobb a kihívás. Amíg bírja, nincs baj.

S a munkahelyén sem, mert ott is minden támogatást megkapott és megkap, ráadásul a városi hivatalban olyan területen dolgozik, ahol egy bajnok nagyon sokat tud tenni. Segíti a sportot, az olimpiai klub tagjaként igyekszik megszerettetni a mozgást a fiatalokkal nemcsak Ipolyságon, hanem az egész régióban: számos rendezvényt szervez, a londoni játékok előtt a városba is elhozták az olimpiai lángot. Nyertek egy projektet, ennek keretében a főtéren bemutatják azokat a sportokat, amelyek otthonra találtak, találhatnak a városban, próbálják megmutatni a gyerekeknek, milyenek a lehetőségek, hogy testileg, szellemileg harmonikusan fejlődjenek. Ki, ha nem egy bajnok az, aki legjobban érti, mennyire fontos, hogy az ifjúság kedvet kapjon a mozgáshoz? Hogy ne haszontalanul töltse idejét, inkább tegye próbára képességeit – a sportpályán és a tanulásban is.

Gáspár Laci még maga is vállalná a kihívást. Gyerekkora óta abban nőtt fel, hogy az élet egy nagy kihívás, s ő bátran vállalta a küzdelmet. Most éppen ott, ahol szükség van rá, de meggyőződésem, hogy ha alkalom adódna, 2016-ban Rióban még nekivágna. Jót nevet ugyan azon, hogy ha lenne álló röplabda a programban, lehetne róla szó, de a kacaj mögött azért ott bujkál egy kis komolyság…