Molnár Tamás öt és fél éve, fiatalon a pozsonyi magyar katolikusok lelkiatyja lett. Tamás atyának hívják azok, akikből közösséget kovácsolt, akikkel nemcsak a szentmisék ünnepi pillanatait, hanem a hétköznapok apró örömeit, súlyos gondjait is együtt éli meg. Advent kezdetén az együtt töltött idő jelentőségéről, az egymásra figyelés fontosságáról, a karácsony valódi üzenetéről beszélgettünk vele.
Több mint öt év alatt már elég jól meg lehet ismerni a híveket.
Annak is köszönhetően, hogy itt tanultam Pozsonyban, és már kispapként is jártam a ferences templomba a magyar misékre szolgálni. Ez a magyar egyházközösségi élet központi helye, de vasárnaponként további öt templomban vannak magyar misék a fővárosban, a pozsonypüspöki plébániát is beleértve. Egy nagyvárosban szem előtt kell tartani, hogy sokan csak a templomban, az egyházi programok keretében találkoznak. Közösségünknek ilyen szempontból is nagy a szerepe.
Pozsonyi magyar papnak lenni kitüntető poszt. Vagy egy pap szempontjából mindegy hogy a fővárosban vagy egy kis faluban hirdeti Isten igéjét?
Mindenhol hívekkel kell dolgozni. Pozsonyban az nagyobb kihívás, hogy sokszínűbb a közösség, nem csak törzsgyökeres pozsonyiak, hanem vidékről ideköltözöttek is találkoznak nálunk, minden korosztály képviselteti magát, és több az értelmiségi. Sok magyar egyetemista tanul itt, és többen keresnek meg programajánlatokkal, mert Pozsonyban fellépni megtiszteltetés számukra.
De nyilván a papon is múlik, mennyire aktív és összetartó az egyházközösség.
Már aktív közösséget örököltem, de ez alatt az öt év alatt is nagyon sok mindenben sikerült továbblépni. Minden érdeklődőnek biztosítunk találkozási lehetőséget, a templomon kívül a Ferienčík utcai közösségi házunkban. Van rendszeres találkozójuk a kisgyermekes édesanyáknak, hittanfoglalkozás az óvodásoknak, cserkésztalálkozók, elsőáldozásra és bérmálkozásra felkészítő foglalkozások, külön programok az egyetemistáknak, a házaspároknak, de természetesen az idősebbeknek is.
Ha sok az egyetemista, akkor ez nagyon változó közösség is, hiszen amint befejezik az egyetemet, a legtöbben elmennek.
Pozsonyban is sokan maradnak, és tanulmányaik befejezése után gyakran új kisközösséget alkotnak. A fiatalok megnyerésének az egyházban is csak annyi a titka, hogy rendszeresen találkozunk és beszélgetünk arról, ami foglalkoztatja őket. Ezek nem feltétlenül vallási témák: az élet dolgai is lehetnek, de a megközelítésben mindig ott van a hit. Minden szerdán egy konkrét témát vesézünk ki, legutóbb például az ezotéria veszélyeiről és határairól volt szó. Sokat foglalkozunk a párkapcsolati témákkal is, és a fiatalok részéről őszinte érdeklődést tapasztalok. Gyakran ők ajánlanak témákat, kerékpártúrákra, sítúrákra, kirándulásokra is járunk.
Minden korosztály ilyen tevékeny és érdeklődő?
Az idősebbek imacsoportokban, közös teázások alkalmával találkoznak, és szeretnek egynapos kirándulásokra, szervezett zarándoklatokra járni. A vasárnap délelőtti magyar misét követően minden második héten a ferences kolostor refektóriumában találkozunk kávé, sütemény, kakaó mellett, és megbeszéljük közös dolgainkat. Jó alkalom ez a családok találkozására is. A gyerekek együtt játszanak ilyenkor. Most, adventben minden hétfőn a hajnali roráték után reggelivel is várjuk az iskolásokat. Havonta tartok pasztorális összejövetelt, itt minden csoport képviselője elmondja a javaslatait, és közösen mérlegeljük, mire van igény.
Mi a jó egyházi közösség titka?
Az alap az, hogy a hívek érezzék a pap érdeklődését, jelenlétét. Amin dolgozni is kell, az a korosztályok egymás iránti tisztelete, mert manapság egyre inkább elidegenednek. Próbáltam az elejétől kezdve arra buzdítani az idősebbeket, hogy ne legyenek féltékenyek a fiatalokra, a fiatalokat pedig arra, hogy legyenek türelemmel az idősebbek iránt, adják meg nekik a megérdemelt tiszteletet. Ezért fiatalokból álló háromfős csoportokat alakítottunk, amelyek rendszeresen látogattak olyan magányos idős embereket, akik már misére sem tudnak eljárni, vagy segítségre szorulnak a háztartásban. A lényeg azonban a figyelem és a beszélgetés. Ennek eredményeképpen másfél éve nyáron már olyan egyhetes kiránduláson voltunk Kovácspatakon kilencvenen együtt, ahol a kisbabától a több mint nyolcvan éves néniig mindenki jól érezte magát.
Ilyen egyszerű a dolog? Elég jobban megismerni egymást ahhoz, hogy elfogadjuk a másikat, és meglássuk benne a jót?
A beszélgetés, ugyanúgy, mint a házasságban, a pap és a hívők, valamint az egyes hívők közti kapcsolatban is nagyon fontos. A misén kívül is, mert ott elsősorban Istennel kommunikálunk, de Ő azt akarta, hogy egymás iránt is szeretettel, megértő figyelemmel legyünk.
Mindig a papi pályára készült?
Már gyerekkoromban megfogalmazódott bennem, hogy ez a hivatásom. Tanulmányaim alatt a párkányi nyolcosztályos gimnáziumban már tudtam, hogy szemináriumba szeretnék jelentkezni. Nem csupán vallásos, hanem igazán hívő családban növekedtem, és a mindenkori bényi plébánosok is jó példát mutattak, értő, szerető figyelemmel irányítottak. Ahogy a pappá szentelésig vezető úton, az azóta eltelt több mint tizenegy év alatt sem inogtam meg a meggyőződésemben, és bízom benne, hogy így is marad.
Ez nagyon egyenes és akadálymentes pályának tűnik. A pozsonyi papi szemináriumban sem szegte kedvét a nacionalista közeg?
Magyarként valóban nehéz volt a kezdet, mert a szülőfalumban csak magyar nyelven beszéltünk, magyar iskolákba jártam. Ezt a nehézségek ellenére soha nem bántam meg, most is ugyanígy tennék. Az imádságokat és teológiai kifejezéseket is csak magyarul ismertem, ezért féltem is egy kicsit. De szerencsére kifejezett nacionalizmussal nem találkoztam. Jó évfolyamtársaim voltak, és nagyon erős, összetartó magyar közösség volt akkor itt a szemináriumban.
Mindennek ellenére kitűnő diák lehetett, ha a püspöke Rómába küldte továbbképzésre.
Harmadik éve voltam káplán Somorján, amikor Stanislav Zvolenský pozsonyi érsek találkozóra hívott. Tudott róla, hogy a szakdolgozatomat egyházjogból írtam, és megkérdezte, volna-e kedvem további egyházjogi tanulmányokhoz. Volt kedvem, és abban is bíztam, hogy helytállok, mert már volt tapasztalatom azzal, milyen idegen nyelvi közegben érvényesülni.
A papi hivatás gyakorlásában sok mindenhez nem elég a tudás: tapasztalat és együttérzés is szükséges. Ilyen a súlyos betegek, haldoklók kísérése. Egy olyan fiatalember, mint ön, honnan tudja, hogyan kell vigasztalni, nyugtatni, erőt adni?
Amikor beteghez vagy haldoklóhoz hívnak, útközben gondolkodom, mit is fogok mondani. Van, hogy nem jut eszembe semmi, de ott helyben gyakran megadatik az a kegyelem, hogy vagy egy-két megfelelő mondatot sikerül szólni, vagy épp semmit nem kell mondanom, elég, hogy ott vagyok vele. Ha az érintett nincs is eszméleténél, hiszem, hogy érzi az együttérző jelenlétet, s főleg annak jelenlétét, akit a szentségek kiszolgáltatása által elviszek hozzá. Elmondom, hogy Isten, aki teremtette az embert, egy másfajta életet is tud nekünk ajándékozni, örökre boldog életet. Együtt vagy a haldokló helyett, az ő nevében elmondom a bánatimát, és megadom a feloldozást, mert ha az ember leteheti bűnei terhét, felszabadul, s kész arra, hogy békésen távozzon. Ez kegyelem neki és a hozzátartozóknak is, akik nemcsak a gyászt tudják így könnyebben feldolgozni, hanem az abba vetett hitük is megerősödik, hogy kell lennie valakinek, aki az ember halhatatlan lelkéről szüntelenül gondoskodik. Emberileg a legnehezebb talán a fiatal rákos betegeket kísérni a földi élet végéig, főleg azokat, akik árvákat is hagynak maguk után. Őket igyekszem akár naponta is meglátogatni. Ha látom, hogy megbékéltek magukkal, másokkal és Istennel, s igénylik a szentáldozást, szoktam kérni őket, hogy a mennyben is imádkozzanak majd a családjukért, de a közösségünkért is, mert biztos vagyok abban, hogy az üdvözültek közé jutnak. Olyankor, amikor a temetésen sikerül úgy elmondanom a prédikációt, hogy abból vigaszt, erőt, hitet merítenek az itt maradottak, sokszor úgy érzem, abban a már hazaköltözött közbenjárása is segített bennünket.
Pár nap múlva karácsony. Sok sebzett, gyásszal, fájdalommal teli lélek is lesz a templomokban, olyanok, akik idén veszítették el a szeretteiket, bántották, megalázták őket. Ők hogyan találjanak örömöt, fényt az ünnepben?
A karácsony nem olyan közhelyes csillogás, csilingelés és csupa mosoly, mint a tévéreklámokban látható családoknál. Nagyon kevés az ilyen idillikus család, vagy ha van, az nem ilyen műmosollyal hirdeti a boldogságát. Nem szeretek ilyenkor úgy prédikálni, mintha mindenki számára gondmentes, felhőtlen lenne az ünnep. Inkább azokat is külön megszólítva, akik a gyász, betegség vagy egyéb gond terhét viselik, arra hívom fel a figyelmet, hogy a Megváltó abban az állapotban akar megérinteni, segíteni, vigaszt kínálni, amelyben épp vagyunk. Ő megért, hiszen emberi létezést is vállalva szintén számos nehézséggel kellett megküzdenie földi élete során, gondoljunk csak születése körülményeire. Mégis a győzelmet hirdeti, mert a kereszthalál után dicsőségesen feltámadt. A Világ Világossága fényt hozott és az idei karácsonykor is fényt akar hozni minden sötétségbe, azokba a szívekbe is, amelyeket ezekben a napokban is gond és fájdalom nyomaszt. Jézus születése azonban reményt hozóan minden sötétséget be tud világítani, csak engedjük!
Molnár Tamás, a pozsonyi magyarok papja
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.