Tragédiák után egy vérbő komédia

Nehéz időszakot zárt le, amikor Gál Tamás, a Jókai Színház újonnan kinevezett igazgatója visszahívta a társulatba. 2013 óta szabadúszóként játszott, ha éppen játszhatott, mivel megélhetési okokból civil foglalkozást kellett találnia. Bírta erővel. Lelkivel is. Nem omlott össze. Pedig nem is reménykedett abban, hogy jön majd valaki, aki visszacsalogatja szeretett csapatába. Dolgozott. Küzdött. Elsősorban a fia miatt, aki pár héttel ezelőtt ballagott, és ősztől már a komáromi gépipari szakközépiskola diákja. Közben érték nagyobb tragédiák is, mint az, hogy hirtelen új vágányra terelődött az élete. Azokon is túltette magát. Az acélt is megedzik, mondhatná, de már nem beszél a múltról. A jelenben él, és a jövőre gondol.

„Zocha szerepét kaptam Taduesz Slobodzianek darabjában, A mi osztályunkban, amely a 20. század borzalmait dolgozza fel megrendítő visszaemlékezések alapján. Világháború, bolsevik diktatúra, fasiszta terror, kommunista önkény. Egy tízfős osztály tagja voltam, amely széthull a történelmi események viharában. Egy hatvanhat éves hölgy, aki otthon, Lengyelországban a zűrös időkben zsidókat bújtatott, de nem éli meg az időskort. Amerikában halt meg idősek otthonában. Ötszöri nekifutás után sem jutottunk el a bemutatóig. A járványhelyzet újra és újra közbeszólt. A végén le kellett mondanunk a készülő előadásról, hiszen szétszéledt a csapat, mindenkit máshová szólított a következő munkája. Nehéz volt mindezt tudomásul venni. Eszembe jut a darab egyik megrázó jelenete: rázárták a pajtát a zsidókra. Nem maradt menekülési útvonaluk. Mi sem láttuk a kiutat a helyzetből. El kellett engednünk az egészet.”

Volt azonban ennél nagyobb fájdalma is Molnár Xéniának. Azokra a kollégáira és szeretteire gondolt, akik átestek a víruson. Aggódva figyelte, helyreáll-e a fizikai állapotuk. Az egészségnél ugyanis semmit nem tart fontosabbnak.

„Pufogtathatunk sok frázist ez ügyben, de betegen semmire sem képes az ember. Engem is megviselt a helyzet, pedig megúsztam a járványt. Másokért izgultam, és abban bíztam, hogy minél előbb visszaáll a régi rend, és folytathatjuk a régi életünket.”

Decemberben online kezdtek dolgozni. Ő is készenlétben állt.

„Nem azzal foglalkoztam, hogy mikor ér véget ez a szörnyű helyzet, hanem azzal, hogy mivel tudom hasznosan eltölteni az időmet. Nem gondolkoztam egy héttel előbbre. Azt mondtam, ha a Jóisten azt akarja vagy megengedi, hogy folytassuk, akkor újra teljes erővel vetem bele magam a színházi munkába. Igazodni akartam a helyzethez. Nem sírtam amiatt, hogy nem játszhatok. Már az is jólesett, hogy a kollégáimmal találkozhattam olykor, vagy beszélgethettünk. A fő téma természetesen az volt, hogy mi van a világban, mi ez a vírus, és meddig fog tartani? Hogyan védekezzünk? Izgultunk a színház miatt. Nem volt könnyű tudomásul venni, hogy nem próbálhatunk, és nincsenek előadások. Visszajöttem hét év után, és ott álltam lehetőségek nélkül. Kilencedikes volt a fiam, mellette legalább a régi szerepemet játszhattam. Tanító néni voltam. Egész nap online tanultunk. Több mint tíz tantárgyat vittem vele. Közben főztem, sütöttem, szakácsnő is voltam. Felvidéki költők verseit tanultam, hogy a YouTube-on a kollégáim társaságában besegítsünk a pedagógusoknak a magyar irodalom tanításában. Ezt követte két felolvasószínházi munka. Az egyik Martin Čičvák darabja, a Profik háza volt Matusek Attila, a másik Michal Ditte Terra Granus című műve, Olasz István rendezésében.”

Terven felül pedig bejött Spiró György komédiája, a Prah, amelyet tizenegy évvel ezelőtt mutattak be Komáromban, stúdiószínpadon. Most három hét alatt élesztették újjá darabbeli partnerével, Mokos Attilával.

„Nem a nulláról kellett indulnunk. Sok minden visszajött a régi előadásból. Bementem a színházba, állt a díszlet, azt mondtam, ez az én konyhám. Otthonosan mozogtam benne. A színésznek az a dolga, hogy előhúzza az agyából a fiókban hagyott szöveget. Megnéztük az előadás videófelvételét Attilával, hogy lássuk, hogy volt, milyen volt, de a történet bennünk lakozott. Még a főiskoláról is maradtak szövegek az agyamban. A Prahot egyébként egy évvel ezelőtt is alkalmam volt eljátszani az örsújfalui ÉS?! Színház produkciójában, Panyi Zoltánnal. Más volt a díszlet és más a rendezés is, mint Komáromban, de a partneremmel, aki mérnök és amatőr színész, nagyon élvezetes volt a játék. Előnyösebb helyzetben voltam, mint Mokos Attila, aki ugyan Tóbiás Szidivel Pozsonyban szlovákul játszotta a darabot, de régebben, mint én Panyi Zoltánnal. Most a komáromi kórház dolgozóinak, orvosoknak és egészségügyi nővéreknek, ápolóknak mutattuk be a darabot, hálából a pandémiában való helytállásukért. Gesztus volt ez a színház részéről. Így köszöntük meg az áldozatos munkájukat. Három előadást tartottunk a darabból. Szeptemberben majd folytatjuk. Örültek a nézők. Ők is, mi is jó érzéssel voltunk tele. Fantasztikus találkozás részesei voltunk mindannyian.”

Hogy ezt követően mi vár Molnár Xéniára? Luigi Pirandello komédiája, a Hat szerep szerzőt keres a pozsonyi Michal Vajdička rendezésében. Madame Pace szerepét kapta a darabban, aki flegma perszónaként vezeti vörös szalonnak álcázott bordélyházát.

„Negatív szerep, van egy zárt jelenetem, amelyet nagyon szeretek. Szeptemberi bemutató lesz. Addig ott a Prah, fesztiválokra is szeretnénk elvinni az előadást, és színjátszó tábor is lesz Kokaván. A legeslegjobban azonban a húgomat várom Németországból, akit már egy éve nem láttam. Sokat szeretnék a családommal lenni. Az unokahúgommal és az édesapámmal is. Főzőcskézni, beszélgetni vágyom velük. Megpihenni Ragyolcon, a szülőfalumban. Nekem ott a világ közepe. Komáromban vagyok otthon, de oda megyek haza. Édesanyám nem él már, így csak az apukámhoz, a gyerekkoromba. Kocsim nincs, szaladgálni nem tudok. De apucit naponta kétszer is képes vagyok felhívni. Mindent tud rólam. Mindent megosztunk egymással. A közelségére vágyom már nagyon. Ők hiányoznak a legjobban. A családom. Akkor vagyok igazán boldog, ha velük lehetek.”