Ez nem a gyönyör ideje

Bárka, csónak, hajó, sziget és idegen város, batyu, zsák, szigorúan őrzött territórium, otthon és haza a hatalmas traktorgumibelső, mindenki másra asszociál, de mindenkinek az érzelmek tára, amelyhez köze volt, köze van és köze lesz.

Frenák Pál friss opusával új útra, újonnan telített gondolatkörbe lépett. Itt és most nem éppen a párkapcsolatokat, a nemi identitást, az érzékiség legrejtettebb tartományait vizsgálgatja, mint korábbi műveiben, ez most mind háttérbe vonul nála. Ott van, szemmel látható, itt is történnek érintések, érintkezések, amelyekben a legégetőbb vágy, a legkínzóbb testiség pulzál, de minden egyes epizód témája a magányos egyén vagy a csoportos magány, a társas lét elvesztése és újbóli visszanyerése.

Elszakadás, száműzetés, kitaszítottság, gyökértelenség, beilleszkedés, újrakezdés, megkapaszkodás, átalakulás, kétlakiság, önáltatás és tisztánlátás. Minden úgy elevenedik meg a színen, olyan erővel és akkora dinamikával, hogy a néző egyetlen pillanatra sem marad magára, minden azonnal hat rá, a zsigereibe hatol, az emlékeit szakítja fel, a lelkét világítja át. Frenákot ezúttal valóban az érdekli: mi történik azokkal, akiket a sorsuk arra kényszerít, hogy elhagyják megszokott területüket, a biztonságos zónát, akiket kiszakítanak saját közegükből, kultúrájukból, és másutt, más helyzetben, idegen körülmények és idegen emberek között kell talpon maradniuk. De mi vár azokra, akik képtelenek idomulni, eggyé válni azokkal, akik mások, akik nem tudnak beleolvadni egy új helyzetbe, akik nem tudnak elszakadni a múlttól, a beléjük ivódott szokásoktól, hagyományoktól. Sivár, határtalan térben vergődnek a Seven hősei. Hét ember igyekszik szökni, menekülni, egy biztos pontban, egy segítő kézben megkapaszkodni. Mindenüket odahagyva, elveszítve, lerázva küzdenek a puszta életben maradásukért. Itt már egy emberi szó, egy kézfogás, egy ölelés is aranyat ér. Mély és egyértelmű szimbólum a nagyra fújt gumikerék. Egyszer a múlt, amelyet húzunk, cipelünk, vonszolunk magunkkal, máskor a jelen, amelyről el lehet rugaszkodni. Teher, amikor nem ereszt, ugyanakkor elmozdulási pont is az újrakezdéshez. A valósággá gyúrt megfoghatatlan. A legnagyobb küzdelmet nem másokkal és nem is a természeti erőkkel vívja meg a két ember, de kínjaik a mi kínjaink, Frenák kín-kútja pedig úgy tűnik, feneketlen.

Nincs sok derű, kevés az öröm a Sevenben. Ez a darab nem a boldogság kék madarát kergeti. Ez itt az ember tragédiája, a keservek vaskos nagykönyve, a befejezetlen csaták gyötrelmes sorozata. Előbb csak a torkunkat szorítja, aztán a gyomrunkban telepszik meg, majd a szív tájékára küld apró, de fájó nyilallásokat.

A hét táncos hét egyéniség, hét erős akarat. Játszi könnyedséggel hajtják végre a legnehezebb mozgássorokat is. Hajlékonyságukat, elképesztő erejüket, dinamikájukat a fekete gumi mutatja meg, miközben egymás testéből építkezve is elképesztő mutatványokra képesek. Frenák még az anyanyelvét, a jelezést is belekomponálja a darabba, humor helyett azonban most inkább drámával tölti meg. Táncosai ezúttal is bravúros teljesítményt nyújtanak. Jantner Emesének a legapróbb rezzenése is érzelmekkel telített, lépteinek súlya van, mozdulatai néma jajkiáltások. Kolozsi Viktória groteszk báját villantja fel az egyik jelenetben, „csonttalanságát” pedig újfent akkor bizonyítja, amikor a négy fiú testén kúszik-mászik akrobatákat megszégyenítő súlytalansággal. Nelson Reguera gumitestű táncos, Fekete Zoltánnal (aki a földön úszva a szelíden hullámzó tenger legteljesebb illúzióját hozza) most is olyan duettet adnak, hogy az valóban kápráztató. De ugyanilyen lenyűgöző Fekete Zoltán azokban a percekben is, amelyeket az együttes új táncosával, Major Lászlóval tölt, aki meglepő gyorsasággal illeszkedett be Frenák társulatába. Vonzó egyéniségéhez szemmel láthatóan közel áll ez a stílus, érti és érzi, amit koreográfusa megkíván tőle, s az utolsó idegszálát is beleviszi a táncba. Holoda Péter és Várnagy Kristóf a hatodik és a hetedik táncos a darabban, mindketten pontosan teljesítenek.

Gilles Gaurin drámai erejű zenéjéből a jeges szél, a hóvihar ugyanúgy kihallatszik, mint a gleccserek zaja, a jégtáblák reccsenése. Tökéletes aláfestése ez az ember minden fájdalmának, gyötrődésének.

Jelmez: Szabó Gergő. Sokáig szürke és fekete, a legvégén színes sapka, színes kabát, színes sál, színes zokni. Szép színek, élénk színek. Hét kötél lóg be a magasból, mindenkinek a maga kötele. Sálak, sapkák hullanak a földre, egyre könnyebb és könnyebb lesz a test, és könnyebb a lélek is. Frenák mégsem ígér szebbet és jobbat. Csak mást. Valahol másutt.

Súlyos egy óra.

Értelemmel és érzelemmel teli.

De nem a gyönyör ideje.