Üres bölcsőt ringat a Hold fénye…

Csak túl zajos a világ, és nincs időnk rácsodálkozni az új életre. Mint ahogy arra sincs, hogy tanuljunk tőle, belőle. A meg nem született gyerekekről beszélni nem egyszerű, mégis van a tarsolyomban néhány nehéz, feldolgozatlan történet, amelyeket különleges, szokatlan helyzetekben osztottak meg velem a nők.

A bevásárlóközpont mozgólépcsőjénél

Lehetetlenül hangos helyen állunk Bellával, lökdösnek bennünket a bevásárlóközpont első emeleti mozgólépcsőjénél a fel- és a leszállók, mégis, pont ez az a hely, amire még néhány év elteltével is emlékezem.

Jelképessé vált, a születés, az elmúlás szimbóluma lett akkor ez a mozgólépcső, ahogy rohanunk, hajszolódunk valami után, holott közben emberi drámák játszódnak közvetlenül a környezetünkben. Mintha sokkal könnyebb volna arra fókuszálni, hogy megvegyük a nyolcadik pólót, nadrágot, sportcsukát, böngésszük az áruleszállításokat, beleveszünk az üres, felszínesen fecsegő forgatagba. Bella akkor már néhány hónapos várandós kismama volt, de én nem tudtam róla. Azt hiszem, nagyon magányos lehetett akkoriban, holott szerető családja volt, odaadó férje, végtelenül kedves, alkalmazkodó gyermekei. A kismama harca azonban ilyenkor mégis valamiért magányos. Mert Bellával közölte az orvos, hogy rendkívül rosszak a véreredményei, és emiatt a genetikus szakemberek azt javasolják, inkább ne szülje meg a legkisebb, világra kéredzkedő gyermekét. Hangzott el mindez ama hatalmas, fényűzően ékesített hangárban, a márkás ruhák mekkájában. Nagyot fordult velem a világ, mert erre a mondatra csak azzal tudtam reagálni, amit évekkel ezelőtt jómagam, jócskán túl a harmincon megéltem. Nagyon kedvezőtlenek voltak az első genetikai véreredmények, és az egyik szakember felvetette akkor, hogy talán el is lehetne vetetni a babát, biztos, ami biztos, nincs szükség kockáztatni. Üvöltve hagytam el a termet. Ez az én testem, ezt én döntöm el, és a Teremtő, aki így rendelte el. Nagyon is értettem akkor Bellát! Egymás szemébe néztünk, és tudtuk, milyen érzés ilyen ítélettel szembesülni. Mintha valamelyik végtagunkat vágnák le, valamit, ami már mi vagyunk, amivé válhatunk. „Nem a mi feladatunk, hogy ilyenekről döntsünk. Ha megfogant, ha a világra kéredzkedik és életben marad a baba, akkor nekem kezet kell nyújtanom neki, és mindent megtenni annak érdekében, hogy teljes életet éljen!” – kiabálta túl Bella a mozgólépcső búgását, a bevásárlók moraját. Megtartotta a babát. Bellát értettem, az elszántságát is, amilyennel azóta is neveli sérült gyermekét, sőt még azt is, hogy a baba mellé később egy hasonlóan fogyatékkal élő csecsemőt fogadott örökbe, mert a család mindenben teljes odaadással támogatta. Rengeteg szeretetet kapnak azóta is, azt a fajta, ítélkezéstől mentes odaadó szeretetet, ami ajándékul jár a többletfeladatot vállaló szülőknek, testvéreknek.

Eszembe jutnak azok a kismamák, akiket végül sikerült lebeszélni a szülésről. Lehetséges, hogy ma már azt mondanák, így könnyebb az életük. De az sem kizárt, hogy időnként úgy érzik, de jó lett volna a szemébe nézni, megölelni, elfogadni olyannak, amilyennek érkezik! Mint ahogy minden gyerek elfogadja a szüleit, megannyi hiányosságukkal, hibájukkal, tökéletlenségükkel.

Nem kapott soha válaszokat

Tildát egy hosszúra nyúlt szolgálati úton ismertem meg, szőke haja a fenekét verdeste, olyan égszínkék tekintete volt, mint amilyen a tavak tükre tavasszal déltájban. Mégis arra lettem figyelmes, hogy bármilyen kedvesen, kellemesen beszélgetünk, mindig csak az ajka húzódik mosolyra, a szeme sosem nevet.

Hosszú időt töltöttünk együtt, mire végre egy cigarettaszünetben kettesben félrevonultunk, és Tilda úgy érezte, most már megmagyarázhatja, miért ilyen más. Érezte a folyton kémlelő tekintetemet, talán ettől vált nyitottabbá. Azt mondta, nagyon rendes családban nőtt fel, remekül alakultak a szakmai dolgai is, csak hát szerelmes lett. A fiatalember viszonozta az érzéseit, de csak míg nem derült ki, hogy várandós. Tilda először úgy érezte, időre van szüksége a férfinek, hogy megeméssze a történteket, de komoly ultimátumot kapott tőle. Mindenképpen vetesse el a gyereket, különben elhagyja. A lány kétségbeesett, elfogadta a pénzt is a fiútól, és elment az abortuszra, de ezt követően élete nagy szerelmét mintha a föld nyelte volna el. Teljesen megszűnt létezni, és Tildában valami végérvényesen megtört és meghalt. Onnantól kezdve gépiesen folytatta az életét, nem keresett újabb párkapcsolatot, pszichológus, majd pszichiáter kezelésére szorult, és hiába volt ott a családja, ők sem tudtak rajta segíteni. Teltek, múltak az évek, Tilda megkeseredett, belefásult az életbe, eltompították a gyógyszerek, már csak másoknak álmodott szerelmet, gyereket, családot. Valami végérvényesen bezárta őt egy olyan kemény csigahéjba, amit feltörni nem lehet.

Sokféle indok, felmentésül

Ők úgy mondják, küretre mentek, kellemetlen ügy, de túl lehet élni, állítólag. Aztán az élet folytatódott tovább.

Mert betegek voltak akkor, mert már nem úgy működött a kapcsolatuk, mert nem volt pénz egy újabb gyerek ellátására, mert nem volt hely, mert nem volt idő az ilyesmire. Azokkal a nőkkel is beszélgettem, akiknek több száz indokuk van. Őket is értem, nem a mi dolgunk ítélkezni felettük. Az, hogy időnként túl sokat magyarázkodnak, túl sok a már előre, már-már gépiesen megfogalmazott indok, időnként elgondolkodtat. Szükségük van rá, csak így lehet túlélni, csak így lehet épp ésszel továbblépni. Azon a napon, amikor ezeket a sorokat írtam le, hosszan autóztam. Az egyik magyarországi rádiócsatornán éppen egy önsegélyező csoportot mutattak be, amely segíti és felkarolja az abortuszon átesett nőket, de férfiakat is, és azokat, akik a kisgyermeküket veszítették el. Fájdalmasan őszinte beszélgetéseket hallgattam végig a vasárnap délutáni úton, és válaszokat is kaptam néhány magamban nyitva, még megválaszolatlanul hagyott kérdésre. Arról, hogy sosem láthatunk bele senki szívébe. Sosem tudhatjuk, mennyi fájdalom, vívódás előzte meg az ilyen döntést, és hogy az abortuszt követő évek során hányszor riadtak fel csapzottan az álmukból, hányszor próbáltak utánanyúlni két kézzel a láthatatlan, ismeretlen kicsi kezeknek.

Vigyázzunk rájuk, segítsük őket, ne maradjanak egyedül a félelmeikkel. Ha valamit meg kellene tanulniuk az embereknek, az talán csak annyi, hogy kérdések és válaszok nélkül is értőn forduljunk azokhoz, akiknek nem maradt más választásuk, és megtették. Az utómunkát senki sem végezheti el helyettük.

A szerző az Új Szó munkatársa

A teljes írás a VasárnapLélekben mellékletben jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti