Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmából sokan ragadtnak tollat, hogy megírják érzéseiket. Így tett hűséges olvasónk, Pál is, aki Délnyugat-Franciaországban, a périgord-i Belvés városában él, a Vasárnapot pedig ingázó rokonaitól kapja, havi rendszerességgel.
Megtisztelt Vasárnap!
Soupe aux haricots à la Jókai. Ez lenne a Jókai-bableves neve francia nyelven. Nem azért írom, mert így szoktam rendelni, nem szoktam ugyanis. Barátaimnak készítem el, ha éppen kedvem támad, például mostanában. Szerencsére még vannak, méghozzá annyira jó emberek, hogy a hozzávalókat is ők szerzik be. Persze nagyra tartják saját konyhájukat is, az okszitánt, de mondtak már olyat is, hogy ha adoptálniuk kéne valamit a magyar konyhából az övékbe, az valószínűleg a Jókai-bableves lenne.
Persze Jókait nem olvastak soha, nem is tervezik. Erre a kis időre már minek – ilyeneket beszélnek, én meg korholom őket, hogy ti barmok! Hát éppen ez az! Az idő, amely Jókainál látszik nagyon szépen, mennyire relatív! Hogy minél többet megtudunk valamiről, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy a tudásunk mily kevés! Jókai erre is jó.
A tejföl szintén tetszik nekik. Az egytálételekért egyébként nem rajonganak, ilyenkor mondom nekik, szedjék ki belőle a disznólábat egy másik tányérra, és máris nem csak „egy tál”. Bólogatnak, hogy okos volt ez az író, mert a lóbab és a tejföl barátok, egy paprikás rántással készült levesben meg aztán pláne. Fokhagymásan, csípősen. Meglepődtek, amikor elmondtam, hogy a levest a névadója tejföl nélkül kedvelte, pici ecettel ízesíttette inkább. A lényeg, hogy a Jókai-bableves felér egy teljes étkezéssel. Nem szoktunk utána már másikfélét enni, hacsak nem kapros-túrós lepényt, melyet az író maga is nagyon kedvelt, ezt Mikszáth Kálmánnál olvastuk, Jókai Mór élete és kora című könyvében. A Jókai ízlése szerinti bableves egyébként A kőszívű ember fiaiban is felbukkan.
Ami talán kicsit túlzás, hogy a malacköröm mellé még füstölt kolbászt is főzzön bele az ember. Soknak tartom ezt már, de lehet, hogy csak a korom meg a diétáim miatt. Vagy amiatt, hogy a vajpuhára főzött lóbabnak régi rajongója vagyok, és amellé adott esetben nem is kívánok már mást. Vendéglős barátom is dicsérte anno, mert hogy ez az az étel, amely akkor is nagyon tartalmas, ha éppenséggel spórolunk a hozzávalókkal. Egy kis füstölt hús, akármilyen, mellé néhány karika kolbász, és a Jókai-bableves… működik. Ott van benne a bab, a tejföl, hozzá pedig a kenyér. Kétkezi munkásoknak is elég energiát ad, de mondok jobbat. A Covid alatt néhány hétig nálam lakott az unokám. Számítógépes programozó Bristolban, akkor meg ugye nemigen lehetett mászkálni, vagy csak nyomós indokkal, hát berendezte az irodáját itt, nálam. Irodáját?! Butaságokat beszélek, hisz hozott két laptopot meg egy szatyor ruhát. Főzzek neki magyarosan, kérte az elején, olyat úgyis ritkán eszik. Nekem nem probléma, ha harmadnap is ugyanazt eszem, hát megfőztem a Jókait egy nagy fazékkal, kedden. Örült is neki nagyon, de csütörtök délben már azt mondta, hogy ha ezt ismét megeszi, és visszaül a képernyő elé, délután le fog fordulni a székről. Aki ezt eszi, az nem ülhet utána tétlenül, jobban teszi, ha valami kemény fizikai munkába kezd. Köveket mozgat például, súlyos csomagokat, vagy földmunkát végez. Ha nem használja valamilyen komoly cél elérésére az erőt, amit ettől a kiadós ételtől kap, őt teríti le rövid időn belül.
Persze ez nem téma sehol, helyette olyanokról megy a vita, hogy a Jókai-bablevesbe a zöldségeket egészben kell hagyni vagy fel kell karikázni. Megmondom őszintén, engem ez sosem érdekelt. Olyan is történt már, hogy a gyökérzöldséget teljesen kihagytam belőle. Jó volt anélkül is. Idén azért nem fogom kifelejteni, hisz a kétszáz azért mégiscsak kétszáz. Ilyen csak most van, aztán megint nem lesz egy darabig.
Üdvözlettel: A. Pál
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.