Zsebre tett kéz, cigi és gyalogátkelő

Máig érzem édesanyám tenyerének meleg szorítását, ahogy megfogta a kezemet, mielőtt átmentünk az úton. Elmondta mindig: először jobbra, aztán balra, de még nézz újra jobbra, mert sose lehet tudni… A fenti szituáció anyukája ilyenen valószínűleg nem gondolkodott, úgy volt vele, hogy a gyerek szabad, mint a madár, repüljön. Szerintem nemcsak nekem, hanem nagyon sok sofőr kollégának is az egyik legérzékenyebb pontja a gyalogátkelő, mert sokszor úgy lépnek ki rá az emberek, hogy a vezető szíve megáll az autóval együtt, majd rózsafüzért morzsolgatva adnak hálát az Úrnak, hogy nem történt baleset. Kivételes módon ez a pillanat most nem ilyen volt, mivel jól látható volt a gyermek közeledése, de akkor is felmerül az ominózus kérdés: hol marad a szülői felelősség?

Az emberi közöny, a felelőtlenség, az érdektelenség és a passzív hozzáállás az élet minden területén meglátszik. Nincs már szerintem olyan nap, hogy a legtöbbünk valaki miatt ne sóhajtana egy nagyot. Még egy darabig az ember tűri, hogy csak úgy lézengenek egyesek, de mikor már mindez emberéletekbe is kerülhet – vegyük példának az utcára kirohanó gyereket –, akkor rájövünk: átléptünk egy határt. Természetesen vannak kivételek, ahogy mindig is voltak, ám a bosszantó az, hogy valamikor a közönyösség és a felelőtlenség, a maximalizált érdektelenség volt a kivétel, most pedig az, ha nem ilyenek vagyunk. A legtöbben ezt mutatják és csinálják, így mutatnak példát a gyerekeknek, s a hétköznapi hősökből (szülők) negatív bábok lesznek.

Mit akarunk így a jövő nemzedékétől, ha már most sokan nem képesek egy kicsit nagyobb odafigyeléssel létezni? Ebből kiindulva ne csodálkozzunk, hogy a mai fiatalság nem akar és nem fog semmit csinálni, csak meredten maga elé nézni, mint az anyuka, aki a gyermeke mögött lépkedve hagyja az útra rohanni csemetéjét. Sok gyerek óvodás korától ezt látja…Nincs min csodálkozni.

Valahol ez nagyon elromlott, s már tényleg örülnünk kell annak a maroknyi felelősségtudatos embernek, akik egy kicsit is „hagyományos” módon állnak hozzá mindenhez (nem csak a gyerekekhez). Egy kalapba lehetne venni a tiszteletet, az odafigyelést, a toleranciát, az előzékenységet, a tanítást, a hozzáállást, az érdeklődést, a felelősséget az élet minden területén, de a lista végtelen. Bár az is igaz, ha mindenkiben meglennének ezek a tulajdonságok, akkor tökéletes világban élnénk, azt pedig nem lehet.

Ha egy jó kis mesében élnénk, akkor most jönne az a rész, ahol hősök tízezrei járják az utcákat, akik mosolyognak egymásra, előzékenyek, megfogják gyermekük kezét, tiszteletet tanítanak, majd felelősségtudatra nevelnek. Manapság már csak elvétve lelhetők fel ők, mint a fehér hollók, a koromsötét világban. Szerencsés az, akit ilyen hősök neveltek/nevelnek.