Kultúrátlanul

Az akkor szakszervezeti központok szárnyai alatt működő amatőr együttesek (Bartók, Vasas, Bihari stb.) a hivatásos szakmát helyettesítették. Az állami TTT (tilt, tűr, támogat) rendszerben ez az információ egyáltalán nem volt meglepő. A TTT olyan közegben működött, ahol a hivatásosok az állami kultúrpolitikát voltak hivatottak terjeszteni, az amatőrök meg csinálhattak majdnem bármit, lelkük rajta. A színház világában azért kicsit jobb volt a helyzet, de az se véletlen, hogy évekig az emblematikus, kísérletező, igazi „tyűha” darabok vidéki társulatoknál mentek (például Kaposvár), a táncművészet vidéken újult (előbb Pécs, majd Győr). Csehszlovákiával párhuzamot vonni lehetetlen, a husáki kultúrpolitika az aczélival nem hasonlítható össze, de párhuzam mégis van: 1984-es megújulásig az Ifjú Szivek küldetését a Szőttes teljesítette, az amatőr színházi fesztiválokon komolyabb rendezéseket éltünk meg, mint a hivatásosoknál – és ez a szlovák szakmára is érvényes. Soha nem felejtem el, hogy az azóta a művészetek világában komoly karriert befutó barátom azért ment pedagógiai szakra, mert azt befejezve látott lehetőséget a tanítás mellett megvalósítani zenészi és írói ambícióit, amit, ha hivatásosnak ment volna, talán soha nem sikerül – a szociban, persze. A szabad, demokratikus társadalmakban az amatőr az amatőr, a profi meg profi, az átfedés, a szakmai szint találkozása létezik, de nem jellemző. A nem szabad és nem demokratikus országokban a pénzkereső tevékenység amolyan „valamiből élni kell”, s a mondanivalót az ember az öntevékeny szférában fogalmazza meg. Szlovákiában a kultúra általában alulfinanszírozott. A mecenatúra rendszerei nem léteznek vagy gyerekcipőben járnak. Az állami támogatás nevetséges. Amikor a 15 évig épülő Nemzeti Színházat átadták, tele volt a közbeszéd azzal, mennyibe került az ország első színháza. Négy kilométer autópályába, de az eliteknek az a pénz úgy fájt, mintha a bal kezét vágnák le. Az alulfinanszírozás igazi nagy vesztesei aztán a kisebbségi alkotások és rendezvények. És figyelem! Nemcsak a nyelvében kisebbségi kultúra, hanem a műfajában kisebbségi is kárvallott. Minden fronton. De még a szlovák kultúra helyzete is nyomorult. Van az országban összesen kettő és fél – valóban annyi – szimfonikus zenekar, két használható koncertzongora, egy teljes értékű profi kórus csapnivaló bérekkel, a 21. században egyetlen musicalszínház. Balett-társulat sehol, a SĽUK és a Lúčnica még úgy ahogy... A krasznahorkai várnál láttuk, mit ér az állami gondoskodás, hiszen még a gazt lekaszálni sem volt pénz. Ebben a közegben a nyelvi kisebbségek kultúrája eleve alulfinanszírozott, és ez a magyar kultúra esetében a magyarországi támogatások beszámításával is helytálló állítás. A Thália eljutott a közműszolgáltatások kikapcsolásáig, a sztárbéreket nem a Jókai Színház jegyzi, az Ifjú Szivek egyesek által irigyelt épületének a fele az együttesre keresi a pénzt és még igazgató nélkül is kénytelen dolgozni (lebo medveď... – szlovákul nem tudóknak nem tudom lefordítani), soha nem született magyar, ruszin, roma nagyjátékfilm (az egy Šulík-filmet leszámítva, de az nem kisebbségi kultúra), az intézmények epitáfiuma meg majd így szól: éltek elsejétől elsejéig. Nos, ebben a környezetben a színházi törvény módosítása – gumiparagrafusokkal – létveszélyes, de egyáltalán nem meglepő. A kultúra úgy hullt le kicsiny hazánkról, mint másról ruha a boldog szerelemben. Konklúzió? Van, de önismétlés lesz: irány a szegénység. És Kotleba.