Kulturális veszteségeink 40.

Nem tréfadolog egy köztéri szobor. Egyrészt, ugye, állandó nyilvánosságot kap, a helyiek naponta elsétálnak mellette, a turisták megbámulják és tanulmányozzák rajta a feliratot, vajon kit ábrázol, és az a valaki milyen szerepet töltött be a város, település életében, miért olyan büszkék rá, hogy szobrot állítottak neki. Az utókor pedig sok mindent megtudhat rólunk, például azt, hogy milyen eszmék, értékek mentén zajlott az élet a mi korunkban.

Ľudovít Štúr párkányi mellszobrából politikai ügy lett. Nem tudni még, mennyire maradandó nyomokat hagy a helyiek lelkében az a hosszú procedúra, amelynek eredményeképp most ott van, ahol. De egészen biztosan hagy nyomokat. Talán nem túlzás azt állítani, hogy egy-egy emlékmű vagy szobor az adott közösség preferenciái helyett a regnáló hatalom produktuma, hiszen általában meg kell szavazni, jóvá kell hagyni, engedélyeztetni stb. Tehát mindig a hatalom üzen vele az egyénnek, de akár az utókornak is. Ötven–száz év múlva vajon hányan fogják tudni, volt-e valami köze Štúrnak Štúrovóhoz, azaz Párkányhoz? Talán bólogatva nyugtázzák, hogy nyilván a város híres szülöttének állít emléket a szobor. Esetleg felteszik a kérdést, hogy vajon miért lett ilyen fura, karóra szúrt fej-szerű.

Most hagyjuk a politikai konnotációkat, maradjunk az esztétikai elemzésnél. És mondjuk ki, hogy a művész bizony alaposan mellélőtt ezzel az alkotással. A karóra tűzött fej egy talapzatul szolgáló kövön díszeleg, a kő pedig egy akkora dombocskán áll, mint amekkora Kukori szemétdombja volt a legendás rajzfilmsorozatban. Štúr szerencsétlenül járt feje valahogy úgy néz szembe erről a buckáról az esztergomi bazilikával, mintha a Hapci halászhajó meg akarna támadni egy repülőgép-anyahajót. Nézz csak ide, itt vagyok! Hát nem rettegsz tőlem?! Az anyahajó meg persze észre sem veszi a kis mitugrászt, nem hogy rettegne.

Elnézést a hasonlatért, de az abszurd látvány abszurd humort szül. Nehéz elképzelni, hogyan fogják ezt a liliputi valamit évente komoly képpel megkoszorúzni. 

Mert nyilván fogják, hiszen erre (is) valók a köztéri szobrok. Lehet manifesztálni, hazafiságot kifejezésre juttatni, kamerák előtt pózolni. És közösséget vállalni a többiekkel, akik mind ugyanúgy tesznek, azaz koszorúznak, pózolnak, esetleg beszédet is mondanak – de ha nem, hát legalább megtapsolják a szónokokat.

A múlt héten Hanván, egy kis gömöri faluban szintén felavattak két mellszobrot. Egy költő és egy író szobrát, akiket jól ismer a helyi közösség, hiszen Tóth Elemér Hanván született, Mács József pedig a közeli Bátkában. Mindketten halálukig büszkék voltak arra, hogy gömöriek, és biztos vagyok benne, hogy ezt ötven-száz év múlva is tudni fogják róluk. Az a két szobor ráadásul nem provokál senkit, nem tüntet senki és semmi ellen, nem szít indulatokat, nem hergeli egymás ellen a falu magyar és szlovák ajkú lakosait.

Micsoda különbség...! Ráadásul még jól is sikerültek, nem támad kuncoghatnékja az embernek, ha rájuk néz...