Hol van a reklám helye?

Neki annyi maradt, hogy álmodozhatott, ha egyszer enyhülnek a szigorú szabályok, melyik nagy szerepet osztják rá. De mi lesz, ha a járvány évekre bezárja a színház kapuját? Az ötvenéves Rómeóért már nem fog rajongani a többixes Júlia. A néző icipicivel jobb helyzetben van. Elvégre az interneten – ha mindent nem is talál meg – sok mindenből válogathat. Régebbi színházi előadásokból, amelyekben a Nemzet Színészei reményteli, tehetséges ifjakként szerepeltek, de akár napjaink előadásaira is befizethet, olcsóbb, mint egy színház- vagy mozijegy. A néző kényelmesen végignyúlik a kanapén, összeköti a kellemeset a hasznossal és szórakoztatóval, a laptopját a tévékészülékkel, bekészíti a pattogatott kukoricát, és már élvezi is az előadást vagy a mozit. Ráadásul senkit sem zavar, ha közben el-elbóbiskol, horkant vagy szusszant egyet, mert se előtte, se mögötte, se mellette senki. Akkor kezdi nézni a filmet, a színházi előadást, amikor úri kedve úgy tartja – ez sem hátrány. (Hogy nincs közös kultúraélvezet barátokkal? Istenem, az előadás, vetítés, koncert alatt úgyis csöndben ül a néző, itt-ott zizzen cukorkapapír, utána futás haza, reggel kelni kell, vár a munka.) Nagyjából ilyesforma a kultúra fogyasztásának internetes formája. Nem megvetendő, több mint a semmi, azt már nem is merem említeni, hogy drámákat olvasni is lehet.

Csakhogy az internetes élet sem fenékig tejföl. Hangulatunk javításáért vagy szinten tartásáért, esetleg lelkünk vigasztalására kiválasztunk egy jó kis filmet. Vígjátékot, hogy napi bosszúságunkat végre feledjük, háborúst, hogy becsüljük meg a jólétünket, történelmit, pillantsunk a távolabbi múltba, amikor még a nyereg alatt puhították a húst, bizonyítandó, hogy az ember évszázadok óta húsevő lény, de áttételesen még füvet is eszik, mert a tehenek fűvel, szénával táplálkoznak, márpedig az belejut a tejbe, onnan a tejfölbe, vajba, sajtba. No de az élvezet nem nyúlik a végtelenségig, még a mű végéig sem, ami általában másfél óra múlva következne be. Ha nem szakítaná meg reklám. Mert a reklám helye a kultúrában van. Tudjuk, persze, tisztában vagyunk vele. Nagyon szép dolog, hogy a nyereséges vállalkozások támogatják a kultúrát, hálásak is vagyunk érte. De hogy öt–tíz percenként beleharsogják a fejembe, hogy igyak cukormentes üdítőt, rágjak cukormentes rágógumit, akkor biztosan nem potyognak ki a fogaim, tán még a gyerekek tejfogai sem, elvégre a rágó ragad, lehet, hogy ragaszt is. Ha fogyni akarok, márpedig mindenki szeretne leadni néhány kilót, ezzel a csodaszerrel biztosan sikerül. Nagyon egyszerű, könnyedén hozzáférünk. Csak a reklám végén derül ki a turpisság: nem az étkezési szokásainkat kell megváltoztatni, nem teát kell fogyasztani étkezés előtt, hanem néhány kanál fűrészporízű katyvaszt kell elkeverni mandula-, kókuszvagy egyéb jó drága tejben, esetleg ezt a csak most és csak önnek húszszázalékos kedvezménnyel kínált bogyót bevenni, és már cserélhetjük is a ruhatárunkat. És nem egyszer. Nem. Kettőször, hogy a hülye is megértse, a cukormentes pancs mindennél finomabb, egészségesebb.

Képzeljük el ugyanezt színházban. A hősszerelmes éppen megcsókolná szíve imádottját, amikor belibben egy szőke szépség vagy egy hústorony, és mosolyogva közli a közönséggel, tessék már cukormenteset inni, kapható a színház büféjében is. Vagy a moziban – ahol szerencsére csak a vetítés előtt folynak patakként a hirdetések, de ki bánja, legföljebb tíz perccel később ülünk be a terembe – hirtelen filmszakadás, észosztás: ezt tessék, ne azt, ez jobb, hasznosabb, hatékonyabb.

Mint a Holló Színházban: csak azért, hogy bosszantsanak bennünket.

Jól menő cégek az egészséges életmódot támogatják, természetesen a sportot is. Tessék kérem elképzelni, hogy a középcsatár lába éppen rúgásra lendül, amikor varázsütés, játék leáll, reklám beugrik. Vagy a láb még rúg, de a kapus kénytelen megdermedve nézni, hogyan száll a labda a hálóba, mert a labdának senki nem parancsol.