Író helyett operatőr lett

„Gyerekkoromban nemigen érdekelt a fényképezés, pedig Sándor bátyámnak, aki kilenc évvel idősebb nálam, komoly felszerelése volt, házi laboratóriummal és minden egyébbel, ami a fotózáshoz kellett – mesél a kezdetekről. – Az irodalom, a keletkutatás érdekelt, és író akartam lenni. Már gimnazista voltam, amikor megtetszett egy szőke lány és a bátyám unszolására készítettem róla néhány képet. Amikor belenéztem a nagy látószögű, 20 mm-es objektívbe, egy másik világ tárult fel előttem. Emellett óriási hatással volt rám a mozikban akkor vetített Nagyítás című Antonioni-film, amely egy divatfotósról szól. A pályaválasztásomat már ez határozta meg: és is divatfotósnak készültem. A bátyám viszont, aki a Budapesti Filmművészeti Főiskola operatőr szakos hallgatója volt, azt tanácsolta: menjek én is inkább filmoperatőrnek. Így mindkét szakmát elsajátítom.” Ottó tehát a Prágai Filmművészeti Akadémia film- és tévés operatőr szakára jelentkezett, ahová az egész akkori Csehszlovákiából összesen 10 embert vettek fel évente. Az első évfolyamot „próbaévfolyamnak” nevezték, akinek ugyanis a tanév végén nem fogadták el a vizsgafilmjét, hiába volt meg a többi vizsgája – már kívül is találta magát.

Pozsony – München – Los Angeles

„Mivel ilyen kevés ember juthatott be egy-egy évfolyamba, azt gondoltuk magunkról, máris nagymenők vagyunk. Aztán tanárunk, Ján Šmok gyorsan helyre rakott bennünket és igen kemény munkára fogott – eleveníti fel az egyetemi éveket Ottó. – Arra tanított, hogy az operatőrnek kell a legtöbbet tudnia a filmről, rajta múlik, miként mutat majd egy-egy jelenet a vásznon. Sokszor hallottuk tőle a hasonlatot: ha a filmkészítés vonat, akkor az operatőr a mozdonyvezető; nélküle nem indul a szerelvény, akármilyen nagy tehetségű emberek ülnek is a vonaton.” Az egyetem után rövid ideig a Szlovák Televízióban dolgozott, majd a reklámfilmeket készítő ERPO-hoz szegődött. „Itt nagyon jó társaság verődött össze, amolyan gyűjtőhelye volt az 1968-ban félreállított rendezőknek, művészeknek. Jókat lehetett velük beszélgetni, kreatív volt a munka. Én viszont akkor már tudtam, nem akarok ebben az országban maradni, szabadon akartam élni, utazni a nagyvilágban. Úgyhogy egy társasutazás során kint maradtam Németországban, Münchenben, majd a vízum megszerzése után Amerikába vándoroltam – mesél tovább. – Először San Franciscoba kerültem, majd Los Angelesbe költöztem. Persze, ki ne dédelgetne nagy álmokat, aki Amerikába utazik, de azért ahhoz, hogy valaki kitörjön, és látványos karriert fusson be, nem elég a szakmai tudás, óriási szerencse is kell hozzá. Jókor kell jó helyen lenni. Kint visszatértem a fotózáshoz, fotósként, illetve laboratóriumban dolgoztam. Óriási élmény volt, hogy személyesen találkozhattam Zsigmond Vilmossal. Bátyám volt az operatőre Sára Sándor Tüske a köröm alatt című filmjének, amivel meghívták a rendezőt Los Angelesbe. Sárát még itthonról ismertem, így természetes volt, hogy kint megkeresett, és mivel akkor már aránylag jó helyismerettel rendelkeztem, én kalauzoltam a városban. Filmjének bemutatóján jelen volt Zsigmond Vilmos is, aki meghívott bennünket magához hollywoodi házába. Nem sokkal később aztán megjelent Vittorio Storaro, a háromszoros Oscar-díjas olasz operatőr is. Ezek felejthetetlen élmények.”

Hugo regényét szívesen forgatta volna

Ottó, aki időközben felvette az amerikai állampolgárságot is, a rendszerváltást követően, 1993-ban tért haza. Úgy tervezte, Európában, Párizsban marad néhány évig, majd visszatér Amerikába, de idős szülei miatt végül itthon maradt Izsán. Nem fogadta el az induló Markíza kereskedelmi tévécsatorna ajánlatát sem, mert Pozsonyba kellett volna költöznie. „Amikor aztán elindult a Komáromi Városi Televízió, itt lettem operatőr és művészeti vezető – érkezünk el lassan a történettel a mába. – Klasszikus hírműsoros, magazinos operatőri munkát végzek.” A fotózással sem hagyott fel, portfóliókat készít modellkedéssel kacérkodó fiataloknak, a Selye János Gimnáziumban négy éve operatőr, illetve fotószakkört indított és vezet, emellett pedig egy családi indíttatású, második világháborús dokumentumfilmen dolgozik. „Nem tartom valószínűnek, hogy valaha még nagyjátékfilmet forgatok. Ez nem bánt különösképpen, de egy kicsit azért belesajdult a lelkem, amikor az Új Szóban olvastam, hogy a franciák megfilmesítik Victor Hugo: A nevető ember című regényét. Ez a könyv már fiatalon megfogott, azóta többször elolvastam, és mindig arra gondoltam, milyen jól meg lehetne filmesíteni. Ebben a projektben nagyon szívesen részt vettem volna” – zárja a beszélgetést Kurucz Ottó.