Rabok legyünk, vagy szabadok

Ez a megnyugvás persze relatív, illetve vérmérséklettől függ. Mára nálunk is szakadtak szét baráti társaságok a „határon átnyúló kapcsolatok” miatt, és mindenkiről tudni, melyik oldalon áll. De az itteni oktatási intézményekbe (még) nem férkőzött be a politika, a szülők nem szólalkoznak össze a tanárokkal emiatt. A pedagógusok nyilatkozhatnak a sajtónak anélkül, hogy erre engedélyt kellene kérniük a tankerületi hivataltól. Nincsenek megfélelmítve, valamivel többet is keresnek, mint magyarországi kollégáik. És nálunk nincs (még) kormányzati média, amelyet a regnáló hatalom az adófizetők pénzén vásárolt fel.

A Magyarázat mindenre akkor is a mai magyar valóságról szólna, ha nem pont az lenne a témája. Először is: kész csoda, hogy elkészült, olyan kevés pénzük volt rá az alkotóknak. Rossz tapasztalataikból kiindulva nem is pályáztak támogatásért a Nemzeti Filmintézetnél, ahol ötfős bizottság dönt a teljes magyar filmszakmáról. Szerencsére találtak egy külföldi koprodukciós partnert, ez volt a pozsonyi MPhilms, Prikler Mátyás rendező-producer cége, amely sikerrel járt a szlovák Audiovizuális Alapnál. Ennek köszönhetően e hét csütörtökétől a hazai mozikban is láthatjuk a filmet. Amikor tavaly szeptemberben Velencében Reisz Gábor átvette érte a Horizontok szekció (a két versenyszekció egyike) legjobb filmjének díját, a szlovák sajtó is tehe volt a hírrel, pedig csak a költségek kb. húsz százalékát állta az itteni partner.  A Nemzeti Film-intézet viszont nem is gratulált ahhoz a díjhoz, amelyet először kapott meg magyar film. (Talán azért, mert korábban egy olyan animációs film fesztiválsikeréhez gratuláltak, amelyet nem támogattak, és komoly kommentcunami közepébe kerültek).

Szóval a filmet jócskán megelőzte a híre, a magyarországi kollégák már azelőtt cikkeztek róla, hogy látták volna – mindkét oldal a maga módján. A forgatásról hamarosan weboldalunkon láthatnak egy videóbeszélgetést a rendezővel, most pedig jöjjön a lényeg.

A történet röviden: Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) véletlenül a zakóján felejti a kokárdát, aztán „megnémul” a történelem érettségin, és otthon azt hazudja, a kokárda miatt buktatták meg. A jobboldali apuka (Znamenák István), aki amúgy is rühelli a liberális töritanárt (Rusznák András), elmeséli az esetet orvosának, aki tovább meséli egy taxisofőrnek, aki tovább meséli a fodrásznál, és a fodrászok ugyebár nagy pletykafészkek. A hír eljut egy jobboldali újság fiatal munkatársához (Hatházi Rebeka), akinek köszönhetően országos ügy kerekedik belőle. Ábel szerelmes Jankába, az osztálytársába (Kizlinger Lilla), aki viszont az említett történelemtanárba van belezúgva.

A csaknem két és félórás filmidő elegendő arra, hogy valamennyi karakter kikerekedjen. Nem csak statisztálnak a főhős mellett, sőt nem is Ábel dominál itt, hanem a környezete, illetve a környezeti hatások. Ezek jobban meglepik a fiút, mint maga az érettségi, ama bizonyos nagy nap, amikor minden „eldől”. Ezt az abszurd érzést táplálja a fiatalokban az iskolarendszer – nálunk is – évtizedek óta, pedig ők már javában élik az életet, nem csak készülnek rá. De tizennyolc évesen kevesen tudják, merre tovább, hiszen az elmúlt éveik biflázással teltek. Ez legalább akkora probléma, mint a kokárda, amelynek szimbolikája az elmúlt húsz évben megváltozott.

Ez a társadalmi kórkép könnyen válhat akkora nemzedéki kultfilmmé, mint mondjuk a Megáll az idő. Znamenák István személyében van egy konkrét kapocs is a két film között: Gothár Péternél ő játszotta a központi karaktert tizenhat évesen – egy gimnazistát, aki végre fel akar nőni. Abban a filmben elhangzik egy mondat: olyanok vagyunk, mint a saját apáink. Jusson eszünkbe ez, amikor apaszerepben látjuk Znamenák Istvánt. Talán ő alakítja a legnagyobbat, de az iskolaigazgatót játszó Kocsis Gergely is emlékezetes: csak úgy süt belőle a frusztráltság, amikor kimondja, hogy „ezért kicsinálnak minket”.   

Jakab, a történelemtanár életközepi válságban van: valami többre vágyik, dokumentumfilmet akar forgatni 1956-ról, de ehhez nincs meg a tehetsége. A felesége (Sodró Eliza, aki egyébként civilben is Rusznák András felesége) szembesíti azzal, hogy elhanyagolja családját. Az újságírónő nem egy tipikus pártpropagandista, hanem egy naiv erdélyi lány, aki bizonyítani akar Budapesten. A fiatalok pedig csak élni szeretnének, de ezt a társadalom ugyanúgy nem hagyja, mint a Megáll az időben.

A rendező pontos képet fest a kettészakadt országról, miközben egyik oldal mellett sem foglal állást. Becsey Kristóf operatőr kisrealista atmoszférát teremt ehhez, részben a mostoha forgatási körülményeknek köszönhetően. Harminc-negyven év múlva egyéni filmes eszközökről, sajátos független filmnyelvről fognak írni a filmesztéták. Ez azonban nem valamiféle nemzedéki esztétikai sajátosság, hanem kényszer szülte forgatási gyakorlat. Reisz Gábor a velencei köszönőbeszédében azt mondta, szeretné, ha „elkezdenénk beszélgetni, amíg van kivel”.  Úgyhogy legyünk optimisták. Még ha nehéz is.