Nem szab soha napi penzumot

A Kossuth-, József Attila- és Balázs Béla-díjas próza-, dalszöveg- és forgatókönyvíró, filmrendező a magyar kulturális élet egyik meghatározó alakja. Magyar Copperfield címmel 2020-ban jelentette meg önéletrajzi regényének első részét, amelyben gyermek- és ifjúkorával, élete első tizennyolc évének fontos szereplőivel foglalkozik. A folytatás Egyetemeim címmel az érettségi után kezdődik, s elsősorban arról szól, hogyan kezdett el írni, kikkel találkozott a bölcsészkaron, kik voltak rá nagy hatással, és mennyit formált az életén, hogy írásra adta a fejét.

Nem igazán szólalt meg az elmúlt hónapokban. Beteg volt, kórházi ápolásra szorult. Mi volt a baj?

Teljesen váratlanul kaptam meg egy bakteriális fertőző betegséget, amely afrikai területről jutott el Európába. Legionella a neve. Legionáriusbetegség. Súlyos volt. Halálos kimenetelű szokott lenni, de az én szervezetem legyőzte. Gőzfürdőben terjed, magával a gőzzel. Sokan megkapják, csak leplezik. Én már kihevertem. Teljesen meggyógyultam. Eszméletvesztéssel kezdődött. Hetekig feküdtem a kórházban az ottani személyzet kegyelmére bízva magam. Aztán hazajöttem, és két-három hét múlva már tudtam írni. Azóta is folytatom ezt a munkámat.

Mivel nyit az Egyetemeim első oldalain?

A katonasággal. Már annak tudatában érettségiztem le, hogy felvettek az egyetemre, de hoztak egy új rendeletet, hogy aki bevált a sorozáson, annak tizenegy hónapos katonai szolgálatot kell teljesítenie. Előfelvettnek nyilvánítottak, de még mielőtt megkezdtem volna a tanulmányaimat, megkaptam a katonai behívót. Amikor érdeklődtem a postásnál, lebegtetve kezemben a papírt, hogy egy hét múlva kezdődik az egyetemem, közölte velem, hogy egy újabb rendelet szerint mégis meg kell kezdenem a katonai szolgálatot, meg kell jelennem a megadott időpontban egy világvégi kaszárnyában, Orosházán. Mintha Afrikában vadásztam volna, olyan volt az egész. Két héttel azután, hogy leszereltem, kezdődött az egyetem, ami az életre való képzésem másik fontos állomása volt.

Most, hogy két magyar kutató, a biokémikus Karikó Katalin és Krausz Ferenc fizikus Nobel-díjat kapott, érdekel a véleménye: mennyi esélye van egy magyar írónak az irodalmi Nobel-díjra?

Hadd térjek ki a válasz elől! Nem értek ehhez. Valószínűleg sok múlik az ajánlásokon. Ki kire hívja fel a figyelmet.

S íróként arról mi a véleménye, hogy Magyarországon bizonyos könyveket fóliába csomagolva tehetnek csak ki a könyvesboltok polcaira?

Nem érdekel. Nincs mit hozzáfűznöm.

S hogy a szépíróktól megvonták az állami támogatást?

Tapasztalt vagyok. Erről sincs véleményem.

És arról, hogy a World Press Photo kiállítást néhány ártatlan kép miatt, amelyeket csak 18 éven felüli látogatók láthattak, idő előtt bezárták?

Erről hallottam. Mondta a feleségem. De a képeket nem láttam. Nagyon nagy szegénységi bizonyítvány?

Egyáltalán.

A magyar közügyek ugyanis átmenetiek. Ezért nem is érdekelnek. A papír fölé hajolva töltöm a napjaimat.

Eperjes Károly, akihez három film köti, A tanítványokat tartja a legszebb, A Hídembert pedig a legfontosabb filmjének. Az Eldorádót, amelyet szintén ön írt és rendezett, és a legjobb rendező kategóriában Európa Filmdíjat kapott annak idején, nem említette meg.

Eperjes Károlynak kétévente joggal változik a véleménye, hogy melyik filmjét kedveli a leginkább.

Ő nyilatkozta azt is, hogy: „Három évvel ezelőtt meghívtam Gézát egy pohár borra, de nem jött el. Azt mondta, nem akar politizálni.”

Igen. Nem akartam. Ebben az esetben nem tévedett Eperjes Károly.

A Papp Gábor Zsigmond rendezte Bereményi kalapja című portréfilmben egy fiatal előadónak, Járai Márknak írt dalszöveget. Arról volt szó, hogy ennek folytatása lesz. Végül is lett?

Húsz-egynéhány dalszöveget írtam neki. Nagyon jól énekel. Különleges hangja van. Én nagyon lelkes voltam, biztattam, hogy gyerünk, adja ki az albumot. Talán a zenekar, amelyben játszik, lebeszélte róla, így aztán hamvába holt a terv.

Másfajta öröm megírni egy dalszöveget, mint mondjuk három oldalt egy regényből?

Annyi különbség van a kettő között, hogy a regényt folytatni kell. Egyébként pedig másfajta öröm a kettő. Ha megszületik a jó három oldal, akkor a másnapi folytatás felrémlik az írónak. Mert ha rosszul folytatja, azzal az előző három oldalt is elronthatja. Nem szabad előre örülni. A dalszöveg viszont megszületik, elkészül, aztán visszahallgatom az előadótól, és rá bízom.

Mennyit tud írni egy nap? A hangulatától függ?

Nem. Attól függ, milyen irányba tart a történet. Írás közben engem is meglep egy-egy fordulat. Ez hosszú, szívós munka. A jól vagy kevésbé jól sikerült oldalak egymást borítják fénybe vagy árnyékba. Olyan ez, mint egy sivatagi menetelés. Napi penzumot nem szabok magamnak. Nem csodálkozom akkor sem, ha egy, és akkor sem, ha hat oldal születik meg. Ez attól függ, hogyan engedelmeskedik az anyag. Ha nem vagyok elégedett vele, akkor átírom, ha jónak találom, akkor pedig folytatom.

Mennyire viseli meg, ha másnap két oldalt kihúz a szövegből? Elkedvetleníti, vagy ellenkezőleg, nagyobb erőre buzdítja?

Más irányt veszek. Életregényt írok, valóban megtörtént eseményeket elevenítek fel. Tömörítek, összekapcsolok.

A fantáziájának mekkora teret enged? Vagy ragaszkodik a teljes hitelességhez?

Nem dokumentumregényt írok, hanem regényt. Ezt várja el tőlem az olvasó. Válogatok rengeteg esemény közül. Egy egész életet nem lehet megírni. Még hat évet sem. De hat év alatt játszódó regény létezik. Azon a hat éven belül elindul az ember egy irányba, és vagy engedelmeskedik a történetnek, vagy kihagy egy bizonyos részt, és akkor egy másik mozzanatot elevenít meg.

Mennyire mély az a kút, amelyből íróként merít? Látja a fenekét, vagy egy bővizű forrásból törnek fel az emlékek?

Nem látom, hol végződnek a történetek. Néha engem is meglepnek a saját életem eseményei. Írás közben új összefüggéseket fedezek fel. Megtisztított úton járok, mert azt, ami nem írható meg, kihagyom. Mindig abban az irányban megyek tovább, azokkal az eseményekkel, amelyek engedelmeskednek. A saját kritikám nagyon jó tanácsadó. Ha írás közben irgalmatlan az ember, azt külön meghálálja az anyag. Nyilván azért választottam azt az életszakaszt, amit megírok, mert megválaszolatlan kérdéseim vannak vele kapcsolatban. A papíron az a legjobb, hogy újra felismerhetem magamat, életem egy bizonyos szakaszának a jelentőségét. Olyan ez, mint egy nyomozás vagy egy felfedezőút. Ez az írói hozzáállásom. Pontosan nem tudok beszámolni arról, hogy miért éppen ezt vagy azt írtam meg, és miért nem valami mást. Megoldatlan kérdésekhez érkezek el, és azokat oldom meg írás által.

Mennyi és miféle szabadságot enged meg magának egy nagyregény megírása során? Miből merít erőt a folytatáshoz?

A betegség miatt is rá voltam kényszerítve, hogy szünetet tartsak. Kénytelen voltam abbahagyni egy időre. 1965 és 1970 között voltam egyetemista. Mára az egy elsüllyedt korszak. A mostani egyetemen egészen más a légkör. Bent voltam. Mások a növendékek, mások a tanárok. Életemnek olyan zűrös-zavaros korszaka ez, amely teljes feledésbe merült volna, de ha megírom, érdekesebbé kell tennem a mai olvasó számára. Hogy hazudtam én akkor azt, hogy már írtam valamit? Hiszen még el sem kezdtem. Ma már tudom, hogy bizonyítás kényszere alatt álltam. S hogy miben találom meg a szükséges feltöltődést? Megy ez magától, mert több helyen írok. Már most tudom, hogy nyáron a balatoni házunkban érek majd a regény végére. Az is hatással lesz az írásra. Ez azért érdekes, mert a helyszín is segít a munkában. De az is lehet, hogy nem. Attól függ, hol tart a könyv. Alig várom például, hogy arról a lányról írjak, aki akkor nagyon nagy kérdőjel volt az életemben. Az első szerelem történetét szeretném megírni. Már közeledik az a rész. Nagyjából két csoportra osztom a könyv szereplőit.

Barátok és ellenségek?

Nem. Akik élnek még, és akik már meghaltak azóta. Akik már nincsenek köztünk, azoknak meghagytam a saját nevüket. Volt, hogy az egyikük rokona felháborodottan telefonált, hogy az apjáról is írok. Még nem is olvasta azt a részt, de már kikérte magának. Aztán kiderült, hogy neki volt baja az apjával. A szereplők nagyobb része meghalt. Akik élnek még…

… azok magukra fognak ismerni?

Nincs rá joguk, mert a regénybeli nevük csak hangalakban hasonlít az eredeti nevükhöz.

A szerző a Vasárnap munkatársa