Műfaji meglepetés: krimi felsőfokon

Mi a baj az Agatha Christie-regények filmadaptációival? Aki olvasott formában kedveli a krimit, válasza egyértelmű: a megfilmesítésben sosem érvényesül olyan meggyőzően a krimi izgalma, mint a könyv oldalain. Agatha Christie úgy adagolja a rejtélyeket, hogy az olvasásélmény azok kibogozására összpontosuljon – a recept egyszerű, jól ismert és mégis működik: az olvasó éppen nem elég szemfüles ahhoz, hogy a könyvbeli detektívet megelőzve fülelje le a gyilkost. A végén mindig Hercule Poirot (vagy Christie másik detektívfigurája, Miss Marple) az, aki leleplezi a tettest, mi pedig utólag rakosgatjuk össze a kirakódarabkákat, miközben úgy érezzük, talán csak egy hajszálon múlott, hogy kiderítsük a gyilkos személyét. Christie nagy erőssége a koncentráció állandó ébren tartása, receptje sikerességét pedig mi sem támasztja alá jobban, mint hogy Shakespeare után az ő könyveit adják el a legnagyobb példányszámban a világon.

A Christie krimijére jellemző izgalmat a filmadaptációk azonban ritkán képesek megközelíteni. Ezért első fokon természetesen a műfaji keretek okolhatók, hiszen egy másfél-két órás filmbe nem fér olyan terjedelmű történet, mint egy regénybe – márpedig az olvasott krimi izgalmát az apró részletek összekapcsolódása alapozza meg. És ha a forgatókönyvírók foggal-körömmel bepréselik a részleteket, azokat még a legéberebb, legfigyelmesebb néző sem képes figyelemmel követni – egész egyszerűen azért, mert a filmidő nem elegendő ahhoz, hogy 10-12 szereplő történetét, indítékait fel tudjuk dolgozni.

A filmadaptációk esetében a kritikusok jellemzően szeretik azt boncolgatni, hogy a produkció hű-e a regényhez – hogy ezt a kérdést szükséges-e vitatni egyáltalán, azon most ne tépelődjünk, nézzük viszont, hogyan érintette ez a diskurzus a Christie-krimik filmverzióit. A David Su-chet alakításában játszott Poirot-filmek esetében érezhető leginkább az a rendezői törekvés, mely az irodalmi alaphoz való hűséget tekinti elsődleges céljának. Ezeknek a filmeknek az atmoszférája cseng leginkább össze a brit társadalom akkori (két háború közötti és a háborút követő) miliőjével. A kackiás bajuszú finomkodó belga detektívet, bár egyébként rengetegen játszották – többek között Orson Welles és John Malkovich,legutóbb pedig Kenneth Branagh – pedig szintén David Suchet alakításában szoktuk hitelesnek tartani.

A közelmúltban készült Christie-megfilmesítések kapcsán azonban már érezhető, hogy a rendezők nem feltétlen ragaszkodnak az irodalmi alaphoz, sokkal inkább a filmvásznon eddig kevéssé sikeres krimihatást igyekeznek megcélozni, vagy azt más eszközökkel helyettesíteni. Ezért is láthatunk mostanában olyan produkciókat; a megszokottól eltérő módon igyekeznek megteremteni a titokzatosság, a feszültég hangulatát – Kenneth Branagh például a kevéssé sikeres második Poirot-filmjét követően (a tavaly bemutatott Halál a Níluson) a horror eszközeihez nyúlt (a Szeánsz Velencében most fut a hazai mozikban).

Most pedig következzen egy meglepetés: nemrégen készült egy olyan Agatha Christie-filmadaptáció, amely képes életre kelteni a krimi rejtélyességét, sejtelmességét. Ráadásul magyar filmesek készítették, állami támogatás nélkül. És gyakorlatilag alig tud róla valaki.

A titokzatos stylesi eset című alkotást avantgárd kriminek nevezhetnénk – a produkció merészen eltér a hagyományos film eszközeitől. Képi anyagát több mint száz némafilmből vágták össze – tehát nem egy klasszikus élőfilmes megoldásról van szó, amely a realitás illúzióját szeretné kelteni, nem ámítja a nézőt azzal, hogy az, amit a képernyőn lát, akár a valós életben is megtörténhetne – mégis egészen pazar hatást gyakorol rá. A filmet Lichter Péter rendezte, forgatókönyvét Kránicz Bence írta, a produkció a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott be tavaly, azt követően néhány budapesti artmozi tűzte műsorára. A készítők nemrégen pedig ingyenesen elérhetővé tették a YouTube-on és a Vimeón is.

Az eszközök tehát rendhagyóak: a gyilkosság történetét és annak felgöngyölítését Hercule Poirot narrálja (akinek Mácsai Pál kölcsönözte hangját), az elhangzottakhoz eközben asszociációk révén társulnak a képek. Nincsenek tehát konkrét színészekhez rendelt karakterek – a látnivalót illetően a történethez kapcsolódó képzettársításokat kapunk. A némafilmek, melyekből az alkotók a részleteket kölcsönözték, a 19. század végétől a harmincas évekig származnak – D. W. Griffith, Charlie Chaplin, Buster Keaton-remekművekből látunk részleteket. A képernyő néha osztott, tehát egyszerre több mozgóképből épül fel a látnivaló, melyeket esetenként különféle, gyakran videójátékokból kölcsönzött elemekkel vágtak össze a készítők.

Bár szelíden, a forgatókönyv az eredetin is csavar egyet, és ezt kifejezetten hatásosan teszi. A produkció in medias res kezdéssel meséli a történetet, tehát abban az ikonikus Christie-féle pillanatban csöppenünk a történések sűrűjébe, mikor színre lép a detektív. Poirot ekkor már ismeri a gyilkos kilétét, most tehát azért tereli össze a társaság tagjait, hogy jelenlétükben – köztük a hidegvérrel ücsörgő, még nem leleplezett gyilkossal – rekonstruálja az esetet, monológja pedig természetesen a gyilkos meghatározásával csúcsosodik ki. A titokzatos stylesi eset egyébként Agatha Christie első regénye volt, ez izzította be írói karrierjét. A film azonban nemcsak erre a regényre támaszkodik, a forgatókönyvet több Poirot-történetből gyúrták össze – többek között a detektív utolsó esetét elmesélő Függönyt is felhasználták, melyben Poirot egyébként legelső esetének színhelyére tér vissza, a stylesi kastélyba. Azzal, hogy több regényalapból áll össze a forgatókönyv, egy árnyaltabb Poirot-figurát, egy specifikusabb irodalmi karaktert kapunk. A szuggesztív narráció során az öregedő Poirot gondterhelten kalauzolja a nézőt a tett helyszínére, veti össze a lehetséges indítékokat, mutatja be a számításba jövő tetteseket, miközben mi, úgy, ahogy a képernyőn futó vonalak a mozgóképeket, apránként kötjük össze a részleteket.

A titokzatos stylesi eset csemege az Agatha Christie regényeit kedvelők számára – Lichter Péter ráadásul műfaji újdonságot konstruált azzal, hogy kollázsfilmbe ültetett krimit.