Verseny és képmutatás

Miri (szerintem) fenomenális énekesnő volt már 13 éves korában, amikor a Pósfa zenekar csalogányaként megismertem. Róbi főztje nagyon jól nézett ki a tévében, s nekem rém rokonszenves volt az affektálásmentes, természetes viselkedése. Lehet, hogy azóta már meg is nyerték a versenyüket, nem tudom, mert nem nézem az ilyen műsorokat, a két fiatal sikerét bizonyító felvételeket a Facebookon láttam. Ellenszenvem ezen műsorok iránt nem abból fakad, hogy bizonyos körökben „illik” nem nézni őket, vagy legalábbis ezt mondani. Kezdetben figyeltem a Szupersztárt és hasonlókat, de abbahagytam, mert a szereplők produkcióin kívül minden olyan hamisnak tűnt. Főleg az, amikor az egyes fellépések után a többiek örömtől őrjöngve fogadják a másik sikerét. A csúcs az volt, amikor az egyik ilyen műsorban berekedt az a lány, akit a zsűri elnöke kezdetektől fogva nagyon átlátszóan preferált, s a bírák valamiféle fura szolidaritásra hivatkozva elérték, hogy bár meg sem tudott mukkanni, tovább szerepelhessen, persze valaki más kárára, aki abban a körben kiesett, mert valakinek ki kellett esni. Ráadásul a többi szereplő is elmondta, mennyire sajnálja a csajt, hogy nem tud énekelni, és esélyt kell neki adni.

Na, ennél képmutatóbb dolgot nehezen tudok elképzelni. Ugyanis aki indul egy versenyen, azért teszi, mert nyerni szeretne. A versenynek ez a lényege, s nincsen ebben semmi rossz, ha tisztességes keretek között zajlik. Épp ezért egy versenyző nem örülhet őszintén a többiek sikerének, mert ezzel a saját nyerési esélyei csökkennek. A pályán kívül lehetnek barátok, de a versenyben ellenfelek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy visongva örüljön, amikor a másik kiesik, de ez a nagy szolidaritásmaszlag egyértelmű túlzás.

Ez jutott eszembe Jan Keller szociológus, a cseh szociáldemokraták EP-képviselője új könyvének olvasásakor. Európa fő problémáját abban látja, hogy a fejlett nyugati országok a multinacionális korporációkon keresztül jól átgondolt tisztességtelen módszerekkel folyamatosan és egyre inkább maximalizálják a hasznukat, kiszipolyozva a fejletlenebb országokat, s teszik ezt az unió hallgatólagos beleegyezésével, kész tények elé állítva az utóbbi országokat. Eközben az unió fennen hangoztatja a szolidaritás és a gazdasági-szociális egyenlőtlenségek csökkentésének elvét. A képmutatás csúcsa, hogy a szolidaritást nem a nyertesektől, hanem a vesztésre állóktól várja el. Az egyenlőtlenségek pedig nem csökkennek, hanem épp fordítva: nőnek. Elgondolkodtató olvasmány.